Mai fiatalok

Hétvégi bevásárlásom alkalmával az egyik nagyáruházban hirtelen elhatározásból megvásároltam egy összecsukható kis asztalkát. Régóta szerettem volna ilyesmit, de eddig nem találtam, most viszont nem ezért jöttem. Egy darabig töprengtem, majd beletettem a bevásárlókosárba – tetszik is, szükségem is van rá, és mindössze 10 euró. Kár lenne itt hagyni, – gondoltam – mikorra visszaérek nem lesz belőle, hiszen alig néhány darab van.

 

Kifizettem a többi áruval együtt, aztán töprengésem tovább folytatódott. Hogyan viszem én ezt haza? A gond ugyanis abból adódott, hogy kerékpárral érkeztem. – Mit csináljak most? Ha a kormányra akasztom, majdnem a földet súrolja, és folyton-folyvást beverem majd a térdem.  A csomagtartóra rögzíteni mindenféleképpen körülményes.  – Akasszam tán át övemmel vállamon, hátamon, mint hajdanán összes kellékét a falutjáró drótostót?  – Ah, nem lehet – vetettem el a gondolatot – hiszen neki nagy gyakorlata volt ebben, nekem pedig semmi sincs.

 

A pult előtti fiatal pár

 

Töprengéseimben már majdnem a biciklimhez értem, amikor hirtelen visszafordultam az információs pulthoz. A pult mögött egy fiatal hölgy tartott szolgálatot, előtte pedig szintén fiatal pár – egy fiú és egy lány ácsorgott.  Beszélgettek. Aranyosak, mosolygósak voltak. Nem sikerült megállapítanom, hogy hivatalos dologról esett-e szó, ezért félbeszakítottam őket.

 

– Bocsánat, nem hagyhatnám itt ezt asztalkát, amíg visszajövök érte ? Gond kerékpárral hazavinnem.

 

A  szolgálatos lány ekkor döbbenten nézett felém, nem tudja mit válaszoljon, úgy tűnik, nem találkozott még  ilyen helyzettel.

 

– Mégis mennyi lenne az az idő, amíg visszaér? – kérdezi végül.

 

– Nehezet kérdez – válaszolom – sok mindentől függ, haza kell érnem ebben a hétvégi forgalomban, autót kell szereznem, vagy taxit hívni, amivel visszajövök.

 

Ezután csak néztünk egymásra széttárt karokkal, bambán, tanácstalanul, mindketten a másiktól várva az előbbrelépést.

 

Ha megengedi, már szállítjuk is

 

Végül megszólalt a fiatalember, a másik lány partnere.

 

– Ha megengedi a néni, szívesen segítünk, hazavisszük az asztalkát. Meg tetszik mondani a címet, és már szállítjuk is…

 

Csak ámulok, és bámulok, mint akihez éppen egy mentőangyal érkezett, végül valamit mégis dadogok…

 

– Hát, ha megtenné a fiatalember nagyon hálás lennék.

 

– Természetesen, semmiség az egész – válaszolja mosolyogva – úgyis a város felé megyünk.

 

Megmondom a címem, ekkor kiderül, hogy kicsit másfelé igyekeznek, de bevállalják értem a kerülőt. Javaslom, hogy nyugodtam tegyék le az asztalkát a panelház előcsarnokában, nem tűnik el onnét, amíg én hazakerekezek, ha meg igen, enyém a felelősség.

 

Mert Felvidék a szülőföld

 

– Nem – tiltakoznak – ők bevárnak engem, most rámszánják ezt a néhány percet. De ne pakoljak a bicikli csomagtartójába se, hátizsákomba se, ha úgyis jönnek, minek cipekednék, elhozzák a többi árut is. Telefonszámot cserélünk a fiúval, ha bármi fennakadás történne. Teljes a bizalmam irántuk, őszinte, tiszta tekintetük ezt sugallja. A két hölgy még egy kicsit beszélget, mi a fiúval elindulunk az autóhoz a parkolóba.

 

Közben kicsit összeismerkedünk, a fiút Márknak hívják, ötödéves végzős egyetemista, a barátnője pedig jövőre végez. Családot készülnek alapítani, már foglalkoznak a fészekrakás gondolatával. Nem kívánkoznak nagyobb városba, és nem mennek külföldre. Az egyetem elvégzése után a Felvidéken szeretnének boldogulni, mert ez a szülőföldjük. Már meg is van az elképzelésük, a céljuk, de a fiú ezt csak bizalmasan súgja… még titok…

 

Mosolyogva búcsúzunk a néhány percre, és elindulok üres hátizsákommal a kerékpárom felé. Könnyedén, fürgén száguldok aztán előre, csak a gondolataim keringenek ugyanazon a pályán körbe-körbe.   – Hát, ezek a mai fiatalok!

 

Nem veszünk el

 

Amikor hazaérek, már ott áll a házunk előtt ez a készséges, barátságos mátyusföldi fiú és csallóközi lány, kéz a kézben, boldogan, üdén, tele az élet igenlésével.  Kezükben az asztalkám, a csomagom… Bekísérnek egészen a felvonóig, be is pakolnak. Kezet adunk, elköszönünk…

 

Csuda jó érzés költözik belém: van jövőnk, nem veszünk el.  Mert vannak még, akik tudják, nem kell ezért túl sokat tenni. Csupán szeretnünk kell egymást, és a Szülőföldet.

 

Köszönöm Márk! Megerősítetted a hitemet!

 

Buday Mária

 

Nyitókép: hortobagyileader.hu

 


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »