Madárles

Vasárnap Botond madárlesre megy a Kornyi-tóra. Körös-körül intenzív élet zajlik az óriáspocsolyában, békák zsinatolnak, szárcsák kergetőznek a sás fölött. A sekély tavacska teknője az útról alig fölismerhető a felszíne javát beborító nádastól. Botond búvóhelyén, a derékmagas zsombékosban lapulva látcsővel tanulmányozza a cserregő nádiposzáták délelőtti szokásait. Botond úgy találja, elképesztő helyesek ezek a zömök jószágok a fehér begyükkel meg az erős csőrükkel. Nem fogynak ki tömérdek mondanivalójukból, ahogy a nádas szélén az ágakat billegtetik. De aztán váratlanul mégis elnémul és állást változtat a legközelebbi. Botondnak tiszta víz a nadrágja.

Északra, a Fekete-hegy zöldesbarna kontúrja előtt elhúz egy méltóságteljes röptű, szikrázó fehér, hatalmas kócsag. Botondnak belekáprázik a szeme. Látja a barna rétihéját, ahogyan imbolyogva járőrözik a vidék fölött, majdnem olyan lélegzetelállítóan közelről, mint a rozsdasárga-fehér poszátákat. Teljes szárnyszélességgel közeledik, majd egyszer csak kőként süvítve, zuhanva lecsap.

Sorozatbeli karakterem, Botond ekkor szokatlan neszt hall a sás mögül. Iszapos bugyborékolás, mintha nagydarab lénytől eredne.

Eszébe jut Csibecsont bácsi, a köveskáli hentes. Ki is mondja a nevét.

Nem, nem hátulról jött a zaj, a domboldalba vájt lyukak felől, amelyek előtt ott ágaskodik néha egy-egy bátrabb ürge. Hanem honnan?

Három vagy négy kamerával forgatunk, és ezek nagyon távol vannak egymástól, így sosem tudom, éppen mi van képben, a táj vagy én; vagy én is. Így aztán sohasem engedhetek ki, mert minden rezdülésemre szükség lehet a vágóasztalon.

Ó, nem, ez még nem az az epizód, amikor tíz centire Botond orra, vagyis az orrom előtt egy zombi dugja ki fejét a mocsárból, csöpögő állal, sártól elnehezült, loncsos hínárhajjal, amelyből égő szeme fároszként világít elő. Még nem az, amikor bemozdulnak a dombtető fura szobrai is, amelyek olyanok, mintha nagy kavicsokból különféle nyugtalanító ufóalakzatokat formált volna a szobrász.

Még nem az. Botondként úgy döntök, nem fürkészem tovább a sekély Loch Nesst, inkább az útra figyelek.

Tudom, hogy zsombékos búvóhelyükről miféle madarak csapnak föl, mert a veszprémi állatkert szakértője egy teljes délelőttöt szánt az okosításomra. Az apró körökben ereszkedő, egyre növekvő, ökölnyi pontból ölyv lesz, gém, ilyen poszáta, amolyan poszáta, néha azt is tudom a hanguk vagy a tollazatuk alapján, melyik a tojó, melyik a hím. Pont a poszátákról nem.

Látom, Juli jön robogóval, a tapolcai állatorvos lánya. Megáll, egy darabig remegő szárnyakkal gubbaszt, mintha ő is bánatos kócsag vagy szárcsa lenne. Ledobja ruháit, és egy szál bikinialsóban kifekszik a napra egy magányos bükkfa mellé.

Hangtalanul fölpattanok, és azonmód átázva, csatakosan, gumicsizmásan elindulok Juli, azaz az őt játszó Binder Lívia felé, föl a száraz rétre.

Lefekszem mellé, ő jóleső meglepetéssel átkarol, magához húz, és csókolózni kezdünk. Azaz csókolóznunk kell a forgatókönyv szerint. Ami a színpadon kevés kivételtől eltekintve összezárt szájjal szokott történni.

– Honnan tudtad, hogy kint leszek?

– Tudtam, és kész.

Egyszer csak mégis azon kapom magam, hogy Lívia befúrja a nyelvét az ajkaim közé. A maximális átélés miatt? Netán nosztalgiából? Úgy tudom, fiatal barátja van, és nekünk igazán sose volt jó együtt. Inkább nyilván szórakozásból tesz így, mert amikor kibontakozunk az ölelésből, már ugyanolyan kedvesen tartózkodó, mint mostanában szokott lenni. Szinte civil. Ilyenkor tehát kienged. Mégis következmények nélkül marad a csókja. Hiába van vele viszonyom a sorozatban, és hiába kóstoltuk egymást magánemberként is, ebbe a jelenetbe ez a langyos távolságtartás kell.

A kócsag újra elhúz a fejünk fölött.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 02.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »