Macsódolog: képtelen antarktiszi mentőakció

Macsódolog: képtelen antarktiszi mentőakció

Két alkalmazott is kritikus egészségi állapotba került az antarktiszi Amundsen–Scott kutatóállomáson. Ez szinte megoldhatatlan probléma elé állítja a telep vezetőit, hiszen a Déli-sarkon már beállt a tél. Az időjárás leírhatatlanul mostoha, normális esetben tavaszig nem juthat el ide külső segítség. De ez most nem normális eset.

Könnyebb eljutni a nemzetközi űrállomásra, mint télen a Déli-sarkra – érzékeltette a helyzet súlyosságát az amerikai sarkkutatásokat igazgató tudományos alap (National Science Foundation, NSF) illetékese, amikor sajtótájékoztatón jelentették be, hogy a mínusz 78 fok, az állandó hóviharok és a fél évig tartó éjszaka ellenére mentőakciót indítanak az Antarktiszra. Bár a megbetegedett alkalmazottak nevét és betegségüket előzetesen nem hozták nyilvánosságra, biztos lehetett benne mindenki, hogy életveszélyben vannak. Egyébként meg sem fordulna senki fejében, hogy télen az Antarktisz belsejébe merészkedjen.

Az Amundsen–Scott állomáson idén télen negyvennyolcan tartózkodnak (a déli féltekén fordítva vannak az évszakok, mint nálunk), harminchét férfi és kilenc nő. Gyakorlatilag februártól októberig, míg a tavaszi nap első sugarai megvilágítják a horizontot, az állomás épületébe vannak zárva. A létesítményt akár csak néhány száz méterre sem ajánlatos elhagyni, mert a mínusz hetven fok alatti hőmérséklet az állandó szélvihar miatt még kevesebbnek érződhet.

Szükség van az emberi jelenlétre télen is, hiszen a tudományos berendezéseket és az állomás alapvető infrastruktúráját működtetnie kell valakinek. Bár az áttelelésre vállalkozó önkénteseket alapos orvosi vizsgálatnak vetik alá, megesik, hogy előre nem látható egészségi probléma adódik. A most súlyosabb állapotban lévő alkalmazott nem kutató, hanem az állomás üzemeltetéséért felelős szakember, egyébként a Lockheed Martin cég munkatársa. Az állomás mégis az NSF irányítása alatt áll, így annak igazgatója döntött: olyan súlyos a helyzet, hogy kénytelenek megkísérelni az illető evakuálását, írja a The Washington Post.

Egy kanadai repülési céget bíztak meg a feladattal, amely két gépet indított a küldetésre. Mindkét repülő az antarktiszi Adelaide-szigeten lévő angol Rothera kutatóállomáson landolt, ahonnan csak egyik folytatta útját az onnan még 2400 kilométerre található Amundsen–Scottra. A négyfős legénység vezette repülő sikeresen megérkezett az állomáshoz, de ezzel még korántsem volt végük a megpróbáltatásoknak. Amint ugyanis a sítalpakon talajt fogó gép megáll a havon, a talpak azonnal odafagynak, és a repülőt rabul ejti a sarkvidék. Ha újra föl akarnak szállni, először ki kell olvasztaniuk a gépet. Fel kell emellett melegíteniük az üzemanyagot is, mivel az mínusz hatvan fok alatt hajlamos hasznavehetetlen kocsonyává fagyni, és amellett, hogy nem hajtja a motort, ráragadva az alkatrészekre tönkre is teheti a hajtóművet. Az üzemanyag szűkösen áll rendelkezésre, ha sokat pazarolnak belőle, nem tart ki a célig.

Ilyen körülmények között csak speciálisan tervezett repülők képesek üzemelni. Ezek légcsavarosak, nem sugárhajtásúak. A végletekig leegyszerűsített a szerkezetük, szinte egyetlen tervezési szempontjuk a strapabírás. Mindez és a borzalmas időjárás azt okozza, hogy e gépek nem gyorsak. A 2400 kilométert tíz óra alatt teszik meg, miközben 12-13 órára elég üzemanyagot tudnak magukkal vinni. Magyarul ha megtették az út felét, forduljon bármily szörnyűre is az időjárás, már nem tudnak visszarepülni.

Végül sikeresen zárult a mentőexpedíció. A két beteg alkalmazottal (mint utóbb kiderült, egyiknek infarktusa, másiknak súlyos bélrendszeri betegsége volt) visszajutottak a Rothera bázisra, majd újabb nyolcórányi repülőút után egy dél-chilei kórházban helyezték el őket.

Eddig csak néhányszor fordult elő hasonló evakuáció. 2001-ben az állomás orvosa, Ron Shemenski lett rosszul, és hasnyálmirigy-gyulladást diagnosztizált magán. Azon a véleményen volt, hogy nem kell kihozni, hiszen képes lesz önmagát is kezelni. Így emlékezett vissza most a tizenöt évvel ezelőtti incidensre a CBS televíziónak: „A hit, hogy képtelenség télen megközelíteni a Déli-sarkot, része a hely mitológiájának. Amint ősszel az utolsó repülő is elrepül, tudja az ember, hogy hat hónapig az állomás személyzete magára van utalva. Ez amolyan macsódolog.”

Bár Shemenski nem akarta, hogy kimentsék, és amikorra megérkezett a repülő, már bizonyos jelek szerint javulni is kezdett az állapota, nem volt sok választása. „Ez olyan, mint a hadsereg. Ha azt parancsolják, hogy menjek, akkor megyek.” Az NSF döntéshozói nem Shemenski egészsége miatt aggódtak annyira, hogy akarata ellenére evakuálták, hanem azért, mert ő volt az állomás egyetlen orvosa. Ha meghal, doktor nélkül maradt volna vagy félszáz ember. Ezért a mentőrepülővel 2001-ben érkezett egy új orvos is.

Pontosan tíz évvel később az állomás igazgatója, Renee-Nicole Douceur agyvérzést kapott, fél szemére megvakult. Az orvos szerint azonnali evakuációra lett volna szüksége, mert a Déli-sarkon se CT, se MRI-gép nincs, agyvérzés kezelésére való gyógyszerekről nem is beszélve. Az állomás üzemeltetői viszont nem értettek ezzel egyet. Szerintük Douceur állapota nem volt életveszélyes, viszont a mentőexpedíció számos ember életét veszélyeztetheti. A vitából vádaskodások, sajtón keresztüli üzengetések és per is lett. Az interneten petíciót indítottak Mentsük meg Reneet! címmel, de az NSF és a fenntartó hajthatatlan maradt. Az igazgatót végül csak októberben, az első „menetrend szerinti” tavaszi géppel hozták ki.

A leghíresebb antarktiszi megbetegedés is az állomás akkori orvosát sújtotta. Az eset azóta számos fikciós művet ihletett, például egy Doktor House-epizódot is. 1999 májusában Jerri Nielsen csomót vett észre a mellében, később kiderült, hogy ez rosszindulatú daganat. Őt nem tudták tavasz előtt kihozni, olyan rossz volt az időjárás, de dobtak le neki ellátmányt, például kemoterápiás tasakokat és egy ultrahanggépet, amely sajnos összetört. Műholdas kapcsolaton keresztül konzultált onkológusokkal, és az állomás egészségügyileg teljesen képzetlen munkásai segítettek a kezelésében. Hegesztő végezte el például egy tűvel a biopsziát, pedig előtte csak egy aszalt almán tudott gyakorolni.

Amikor októberben ki tudták menekíteni, Nielsen már számos fertőzéssel küzdött, de sikeresen kezelte magát kemoterápiával. Tíz évvel élte túl az antarktiszi telet, 2009-ben halt meg a kiújuló rákban.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 02.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »