Macska az úton

Macska  az úton

Minden a portugieserrel kezdődött. Akkor még – a kilencvenes évek közepén – kékoportónak hívták. A nevét nem sokkal később megváltoztatták, nemzetközi jogi okokból. Egy másik, egészen távoli borvidékre utalt.

Mondom, minden vele kezdődött. Vele és Villánnyal. A hosszú Kádár-kori álomból Villány ébredt hazánkban leghamarabb, ezt mindenki tudja. Hogy miért? Talán mert agilis, céltudatos emberek lakták. Akiknek volt mihez nyúlniuk, volt mire építeniük. Akárhogy is, a tájékozottabbak már a rendszerváltás hajnalán felfigyelhettek Tiffán Ede, Bock József, Gere Attila munkásságára. Felfigyelhettek, és örömmel nyugtázhatták, hogy a vörösbor színesebb és izgalmasabb, mint amihez eladdig balszerencsénk volt. Igen, a száraz vörösbor illatos, gyümölcsös, testes, bársonyos és jól iható is tud lenni – első nekifutásra ezt mutatták meg nekünk azok a híres termelők.

Munkájukban persze nem kizárólag a portugieserre támaszkodtak a villányiak. A cabernet-kre, a merlot-kra és a házasításokra koncentráltak, amikor komolyan próbáltak beszélni, de a közönség nem kis része nem volt oly pompásan eleresztve, hogy azonnal elmerüljön a legdrágább csodák tengerében. Mi tagadás, a mi pénztárcánk sem duzzadozott. Így a Villánnyal való ismerkedés legkevésbé sem rögös, inkább élvezetes útján az első lépéseinket portugieserek szegélyezték. Könnyű és szelíd oportók, amelyek kifejezett felüdülést hoztak a szupermarketek soproni kékfrankosai és egri bikavérei után. Brutálisan olcsók azok sem voltak, 1996–97 környékén hat-hétszáz forintot kértek a pesti vinotékákban egy Bockért vagy Geréért – kétszer-háromszor volt ez több, mint a közértes vörösátlag –, de megérte.

Az idő fura szerzet, van, hogy rendkívül gyorsan telik – és mindannyian változunk. A portugieserek után jönniük kellett az izgalmasabb dolgoknak. Került, amibe került, el kellett jutnunk a cabernet-kig egykettőre. Kisvártatva más borvidékek vették át az éllovasok szerepét a szubkultúrában. A közönség egésze szerencsére nem fordult el Villánytól. Attól, hogy a magukat kvalifikált ínyencnek vallók kevesebbet beszélnek róla, a borvidék még él-virul, és nem győzi fogadni, etetni és itatni a rengeteg éhes és szomjas turistát. Hogy elmúlik a hőskor, az nem probléma, hanem az élet rendje.

Ám az ember ne dobjon ki semmit, amit szeretett – általában ehhez szoktam tartani magam. Úgyhogy később is igyekeztem figyelni a déliekre és a portugieserekre. Öt éve meg is írtam borblogomon – amelyről akkor még nem sejtettem: utolsó hónapjait morzsolja –, hogy finom oportókról álmodom. Ám a róluk szóló sorozat nem tarthatott sokáig.

Fontos: az alapoknál nem lehet fontosabb semmi, egy borvidék karakterét nem a csúcsteljesítmények jellemzik a leghitelesebben. Így most eszembe jutott, hogy ha már nyilván ideje Villányról is írnom, nem az ismert óriásborok valamelyikével kezdem. Választásom a Vylyan 2015-ös Macskájára esett, amikor feltűnt, hogy akciózzák egy hiperben. Ezerért vásároltam a palackot, másfélszer többért, mint elődeit húsz éve. Bagatell.

A Vylyan is kedvenc volt. A nagy nevektől alig lemaradva vetette meg a lábát Kisharsányban és környékén, és nagyszerű tételekkel robbant be az élmezőny közepébe. A pince teljes szortimentjével rég randevúztam, így amit most tudok róla, ennyi: ez a portugieser rendben van. Nem váltja meg a világot, nem is ez a feladata. Rubinvörös, lilás villanásokkal, illata fűszeres, gyümölcsös, picit földes, miként illik. Karcsú bor friss ízekkel, élénk, mégis moderált savakkal. Egynyári téma, meg kell inni, és mehetünk tovább. Alapnak hibátlan, ennyiért pláne. Hátha a többi sem rosszabb. Hátha vannak szebbek is.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 13.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »