Lovas István: Engdahl: A gondolatgyárak V.

Lovas István: Engdahl: A gondolatgyárak V.

A könyv második fejezetének címe: A Külkapcsolatok Tanácsa amerikai évszázadot tervez.

Első alcíme: „Alapítva 1919-ben Versailles-ban”.

A szerző a fejezet indulásakor arra hívja fel a figyelmet, hogy míg az Egyesült Államok XVIII. századi alapítása óta csupa pozitív üzenetet küld a világnak, mint „a szabadság temploma”, „a demokrácia őre” vagy „a politikai szabadság védelmezője”, sokan, akik pozitív módon gondolkodnak Amerikáról, zavartan kérdezik, hogy van az, hogy az Egyesült Államok a legutóbbi évszázadban annyi háborút viselt, annyi halottat és pusztítást okozva világszerte.

A válasz: azért, mert az USA politikai establishmentjében mindig két, egymással teljes mértékben ellentétes frakció volt és van, amelyek mindenkor az uralmukért küzdenek.

2014 szeptemberében a Princeton Egyetem egyik professzora az American Political Science Association folyóiratban elemezte azon 2000 amerikai törvényt, amelyeket a washingtoni kongresszusban 1981 óta fogadtak el. A professzor arra a következtetésre jutott, hogy a gazdagok és az óriáskonszernek hatalma diktálja az összes fontos törvényt, és az átlag amerikai már nem olyan demokráciában él, amelyben hallatni tudná hangját. A tanulmány bemutatja, hogy Amerika oligarchiává vált.

Az oligarchia olyan uralkodási forma, ahol a hatalmat néhány ember és az uralkodó osztály gyakorolja. Ezek általában a szupergazdagok, mint ahogyan az Oroszországban volt Borisz Jelcin elnök idején vagy ma van Ukrajnában. Ezen meghatározás szerint Amerikát a polgárháborút követő ipari fellendülés után az 1870-es években egy oligarchia uralta, amelynek a hatalma öt vagy hat nagy Wall Street-i bank kezében koncentrálódott. Hogyha, írja Engdahl, megnézzük ezen hatalmas bankoknak a történetét, akkor közelebb kerülünk a hatalom magjához.

Annak idején Woodrow Wilson azt az ígéretet tette, hogy Amerikát kivezeti az Európában dúló első világháborúból – amely olyan háború volt, amely Amerikának a biztonságát sohasem fenyegette komolyan. Az európai háború annak idején az akkori amerikai oligarchia pénzügyi szívét fenyegette, azaz a Wall Street pénzügyi trösztjét. 1917 áprilisában, öt hónappal újraválasztását követően Wilson elnök az amerikai kongresszus előtt jelent meg és – mint ahogyan azt az alkotmány követelte – hivatalos hadüzenet bejelentésének engedélyezését kérte a német birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia ellen.

A J. P. Morgannak – a világ akkori legerősebb bankja – sikerült, hogy egy háborúzni nem akaró Amerikát bevonjon az első világháborúba látszólag Anglia, Franciaország és Olaszország oldalán, de valójában azért, hogy a banknak Európa csődbe ment államai és birodalmai fölötti hatalmát kiterjessze. A J. P. Morgannek Londonban és Párizsban voltak fiókjai, amelyeket arra tudott használni a háborút követően, hogy kiépítse az Európa fölötti hatalmát.

Amikor 1917 áprilisában, nyomban az USA hadüzenetét követően, a brit, francia és olasz kormány titkos delegációja megérkezett Washingtonban, Woodrow Wilson küldötteit kerek perec arról tájékoztatták, hogy az öt-hat milliárd dollár értékű hitelt – ami mai értékén 120 milliárd dollár –, amit e kormányok elsősorban a J. P. Morgan bankháznál vettek fel, nem fogják tudni visszafizetni. Az európai szövetségesek a vereség szélén álltak, mondták Wilsonnak. Az orosz frontnak a bolsevikok miatti 1917-es összeomlása lehetővé tette Németországnak, hogy haderejét a Nyugat felé fordítsa. A Washingtonban tartózkodó küldöttek elmondták Wilsonnak, hogy a Morgan bankháztól és más Wall Street-i banktól felvett hiteleket amerikai hadiipari cégek lőszereinek és amerikai hajógyárakban készült hadihajóknak a vásárlására fordították.

Ténylegesen az illegális amerikai háborús hitelek és a szövetségeseknek irányuló fegyverexportok Európában kereken a háromszorosára emelkedtek, ami irdatlan nagy összeg volt egy olyan országban, amely a háborús jog értelmében semlegesnek minősült.

A Morgan bankház háborús hitele az addig válsággal fenyegetett amerikai acél­iparban hirtelen konjunktúrát indított meg. Ugyanez vonatkozott az amerikai vegyi iparra, valamint a lőszergyártó iparágra. Az Egyesült Államok ipari teljesítménye 1914 és 1917 között óriási ütemben, 32 százalékkal növekedett elsősorban a szövetségesek beszerzései miatt, amelyet a Morgan bankház hitelei tettek lehetővé.

Wilson így választás előtt állt: Amerika vagy a szövetséges országok oldalán beavatkozik a háborúba, vagy pedig az adóssággal terhelt szövetségesek elveszítik a háborút és a következményeket az amerikai bankoknak és iparvállalatoknak kell viselniük.

Wilson a Morgan bankház mellett döntött.

Amerikának az 1917-ben történő belépése a háborúba Németország felé tolta el az egyensúlyt.

Miután Németország 1918. november 11-én a francia Pikardiában lévő Compiegne-i erdőben tűzszünetet írt alá, a szövetségesek Anglia és Franciaország vezetésével 1919-ben megkezdték a Vesailles-i béketárgyalásokat. E tárgyalásoknak a peremén a londoni City és a Wall Street hatalmas privátbankárai két magánintézményt hoztak létre, hogy garantálhassák oligarchikus politikájuknak a brit és amerikai külpolitikába való behatolását. A brit oldalon állt a Royal Institute for International Affairs (RIIA), amerikai megfelelője pedig később az ártalmatlanul hangzó New York-i Külkapcsolatok Tanácsa nevet kapta, de valójában olyan szervezet volt, amely azután csaknem száz éven át dolgozott ki háborús stratégiákat.

Az első világháború előtti években az Oxford Egyetemen a birodalom elit védelmezőiből csoport alakult, amelyet Cecil Rhodes, a brit bányamágnás finanszírozott, aki Dél-Afrikában és Rhodesiában lévő arany- és gyémántbányái révén tett szert óriási vagyonra. Testamentumában Rhodes kinyilatkozta, vagyonát arra kell használni, hogy Nagy-Britannia uralmát terjesszék ki az egész világra. Mégpedig egy olyan hatalom létrehozása céljából, amely rögtön utána a háborúkat lehetetlenné teszi és az emberiség érdekeit szolgálja. Ahogyan Rhodes hangsúlyozta, a jezsuita rendnek kell mintaképül szolgálnia az általa javasolt titkos társaság számára.

Ennek nyomán követői a politika, pénzügy és a média befolyásos embereiből hoztak létre egy titkos társaságot. Ami a médiát illeti, abba beletartozott a Times és az Economist. Arthur király legendájából kölcsönözve nevezték el titkos klubjukat Kerek­asztalnak (Round Table).

E csoport, amely minden esetben titokban és a kulisszák mögött cselekedett, igyekezett rávenni Angliát, hogy 1914. augusztus 4-én indítsa meg a háborút Németország ellen. London diszkréten megvárta, ameddig a többi ország hadat üzen, hogy elkerülje azt a benyomást, miszerint Anglia feltétlenül akarja ezt a háborút, amelynek érdekében saját diplomáciája éveken át dolgozott. Lord Alfred Milner és a Kerekasztal tagjai rendkívül fontos összeesküvéseket szőttek – olyannyira fontosakat és valódiakat, amelyek az elmúlt évszázad világtörténelmére rányomták bélyegüket.

A Kerekasztal a brit elit számára véleményformáló londoni Times szerkesztőségi politikájának segítségével meggyőzte az angliai döntéshozókat, hogy a német birodalom dinamikus növekedésével, puszta létezése révén halálos fenyegetést jelent a britek tengerek fölötti további uralmára és a világkereskedelem, illetve pénzügyek fölötti ellenőrzésére. A Kerekasztal kinyilatkozta, hogy csak egy megelőző háború állíthatja meg azt az egyébként megállíthatatlan folyamatot, amelynek révén a németek a brit birodalom hamván át törnek világuralomra.

Az 1919-es Versailles-i békekonferencia idején a brit Kerekasztal a párizsi Hotel Majesticben egy komoly következményekkel járó összeesküvést szervezett. A terv az volt, hogy testvéri gondolatgyárakat alapítsanak Londonban és New Yorkban. Ezeknek az volt a feladatuk, hogy egy angloamerikai partnerség stratégiáját, vagy, ahogyan azt Churchill és Roosevelt később kifejezték, egy „angloamerikai különleges kapcsolatot” hozzanak létre. Ez volt Cecil Rhodesnak egy világméretű birodalomról alkotott álma, míg mások ezzel kapcsolatban egy új világrendről beszéltek.

A párizsi magántalálkozóból kialakult New York-i testvérszervezet, a Külkapcsolatok Tanácsa (CFR) az elmúlt évszázad legbefolyásosabb gondolatgyára lett. Annak az USA és az egész világ politikájára való befolyása mind a mai napig kevéssé ismert. És ezt is akarták. A CFR joggal kapta „az amerikai establishment erődítménye” becenevet. Engdahl ismerteti, kik vettek részt a Versailles-i amerikai delegációjában és ott feltűnik Walter Lippmann újságíró, aki tagja volt a Kerekasztalnak.

A következő alfejezet címe: A CFR és a „német háborús adósság”.

1921-et írtunk. Időközben a Hotel Majesticben részt vevők közül az amerikai csoport egyezségre jutott a CFR nevét és egy olyan New York-i székházat illetően, amelyet a J. P. Morgan & Company és üzleti partnerei finanszíroztak. Ott jöttek létre azok a zárt ajtók mögötti találkozók, amelyek a háború utáni időkben jelentősen formálták az amerikai külpolitikát.

Lovas István – www.demokrata.hu

Köszönettel és barátsággal!

www.flagmagazin.hu


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »