Lojalitás vagy tárgyilagosság?

Lojalitás vagy tárgyilagosság?

Bárhonnan nézzük is, az amerikai elnökválasztásnak kemény tanulságai vannak. A változások a dolog természetéből adódóan elsősorban a politikában fognak megmutatkozni, de a váratlan választási eredményből a tanulságokat a médiának is le kell vonnia. Nem véletlen, hogy Donald Trump győzelme után a magát tárgyilagosnak értékelő, a korrekt tájékoztatást elsődleges értékei közt számon tartó, bár közismerten a demokraták mellett elkötelezett New York Times kiadója, Arthur O. Sulzberger levelet intézett az olvasókhoz. Ez a nagy műgonddal megírt, igen diplomatikus levél a magyar sajtóba „részben bocsánatkérő” üzenetként vonult be. Ügyes írás, mert miközben mellverdesve sorolja a lap köztudatban élő erényeit, arra a tényre már csak indirekt módon utal, hogy éppen a „független, eredeti újságírás” mint önmaguk elé állított követelmény a kampány során nem sikerült. (Nem véletlenül jegyzi meg az egyik olvasó, Eve Karkowsky, hogy jobban örült volna egy igazi bocsánatkérésnek.) De mégis: számvetésre kényszerültek, önvizsgálatra, mert komolyan vették az olvasói igényt és a panaszokat. Kénytelenek voltak tehát számot adni arról, miért voltak egysíkúak (egy másik olvasó szerint „unalmasan ugyanazt jövendölők”), Hillary Clinton győzelmét hirdetve, sugallva, vagyis mi az oka annak, hogy a sajtó nem átallt előre inni a medve bőrére.

Sulzberger azért kérte az újság olvasóitól, hogy továbbra is támogassák „a független, eredeti újságírást, amiről híresek vagyunk”, mert azt „olvasóink lojalitása nélkül nem tudjuk tovább teljesíteni”. Sajátos fogalmazás, hiszen az olvasók éppen azt hiányolták a lapból, aminek a további teljesítéséhez kell az olvasói lojalitás. Trumpot, aki közben elnök lett, ez a levél már mindössze a „mesterkéletlenség” (unconventionality) szóval jellemzi… Szó, mi szó, nagy különbség, hogy valakit mesterkéletlennek tartok, vagy rasszista bunkónak. Legalább akkora, mint egy esélytelennek hazudott elnökjelölt és egy megválasztott amerikai elnök között.

Donald Trump a győzelem után élesen kirohant a New York Times ellen, azt jósolva, hogy a lap a választási kampányról szóló egyoldalú cikkei miatt előfizetőket fog veszíteni, de a szerkesztők ezt cáfolják. Az tény, hogy a laphoz rengeteg olvasói észrevétel érkezett, a kritikákkal nem takarékoskodtak az olvasók. A fő kifogás az volt, hogy Clinton győzelmének sulykolásával, a szerkesztőségi cikkek szemléleti egyhangúságával a lap maga ellen hangolta nemcsak Trump szavazóit, hanem azoknak egy részét is, akik Clintonra szavaztak. Egyik olvasójuk szóvá tette, hogy különösen a véleménycikkeknél a mérleg teljesen elbillent Clinton javára, alig volt cikkíró, aki ne őt pártolta volna, biztos győzelmét előrevetítve. S ez nemcsak a szerkesztőség munkatársaira, hanem a külső szerzőkre is vonatkozott.

Az olvasók, akik állampolgári jogaiknál fogva egyben szavazók is, mély csalódásuknak adtak hangot. November 19-én jelent meg Liz Spayd szerkesztő tollából egy, a kiadóénál kevésbé diplomatikus, őszinte hangvételű, az olvasói reakciókat jól ismerő írás. Spayd elismeri a lap által elkövetett hibákat, s kiemeli, hogy meglepetésére a kampányról szóló tudósításokkal a liberális olvasók is elégedetlenek voltak.

Vajon miért volt általános az elégedetlenség? Mert ez a fő kérdés. Tudja-e a média, milyen sajtóra vágynak az emberek? Tudja-e, miért bosszantja őket, ha a tájékoztatás feltűnően részrehajló és elfogult? És megújulhat-e, ha ennek nincsen tudatában?

A nem demokrata érzelműek sértve érezték magukat, mert Trumpot egyfolytában és kizárólagosan gúnyolták, a rá szavazókat pedig megbélyegezték. A Clinton-pártiak pedig arra jutottak, nekik nem arra lett volna szükségük, hogy a lap cirógassa a liberalizmusukat, s egyúttal részrehajló kampánytudósításokkal félrevezesse őket. Az olvasók, itt is, ott is, nem a méltányosság hiányát, hanem a hamis helyzetértékelést nehezményezték. Hogy nem azt a valóságot kapták a lap visszatükrözésében, amely valóság Trumpot győzelemre juttatta.

Ha Trump győzelmének csak egy hozadéka lesz, hogy a médiának (Amerikában) szembe kell néznie saját magával, teljesítményével, a valósághoz való viszonyával, bekötöttségeinek ártalmas voltával, akkor ez máris eredmény. Úgy látszik, az olvasó manipulálhatóságának mégiscsak megvannak a határai. Tévedés azt gondolni róla, hogy beéri azzal, ha önnön véleményét olvashatja. A csalódott demokrata párti érzelmű olvasó Trump győzelme láttán először meghökkent, aztán bosszús lett, mert úgy érezte, még lapja is az orránál fogva vezette.

Soha ilyen üresen nem csengett a New York Times kérkedése, hogy ők „félelem és részrehajlás nélkül” tudósítanak. Nagy pofonnal ér fel egyik bostoni olvasójuk válasza: „Nem akarom, hogy a lap pártatlanul tudósítson. Azt akarom, hogy az amerikai nép pártján legyen.”

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 11. 29.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »