Leszállni a magas lóról

Leszállni a magas lóról

Vannak cikkek, amelyek papírra vetését utólag megbánja a szerző. De olyan gondolatok is vannak, amelyek le nem írásáért végül hálát adunk az égnek: nemcsak azért, mert bizonyosan megbántuk volna a buzgóságunkat, hanem mert napjainkra okkal lenne röhejes egykori naivitásunk. Ez jutott eszembe arról a déja vu érzésről, amelyet a múlt héten egy kormányszóvivői replika váltott ki belőlem. Amikor az ATV esti műsorában a riporter felvetette, hogy megpróbálták eltitkolni az MNB-alapítványok közpénzköltéseit, Kovács Zoltán visszakérdezett: „De miért, sikerült?”

Amikor 2010 tavaszán a Fidesz óriási fölénnyel megnyerte a választásokat, felvetődött egy publicisztika szükségessége arról, hogy a kormányváltásnak egyúttal korszakváltásnak is kell lennie a magyar politikai stílusban. Jól emlékeztünk akkor még Gyurcsány Ferenc mondataira, aki a meggazdagodását firtató kérdésre így válaszolt: „Ha ön azt kérdezi, hogy én tisztességesen boldogultam-e, azt mondom, hogy mi az, hogy! Nagyon is, törvényesen és tisztességesen!” E szavak később szállóigévé váltak, mert sűrítményét jelentették a cinizmusnak, amellyel a magyar politikai elit lerendezte a kellemetlen kérdéseket. Hat éve ezt írtuk volna: az a bizalom, amely kétharmados többséget adott egy politikai erő kezébe, alázatot és tiszteletet érdemel. Arra kötelezi politikusainkat, hogy új, morális alapokra helyezzék politikai kommunikációjukat, amely mentes cinizmustól és fennhéjázástól, de még inkább a szavazópolgár lenézésétől. Ha mindezt megírtuk volna, ma már bizonyosan pironkodnánk: miféle naivitásban szenvedtünk annak idején? Ugyanis a jelek szerint lényegi változás nem történt, és ha rosszabbnak érezzük a helyzetet, azért van, mert többet vártunk tőlük.

Havonta hallhatunk olyan mondatokat fideszes politikusoktól, amelyek beleillenének a politikusi cinizmus nagyszótárába. Februárban e képzelt mondásgyűjteményt Lázár János gazdagította, amikor az újságíró kérdésére, nem tartja-e veszélyes üzenetnek, hogy ha valaki a kormány akaratával ellentétes népszavazási kérdést akar beadni, akkor verőemberek látogatják meg, ennyit felelt: „Sikerült ma valakinek benyújtani kérdést?” Utalva ezzel arra, hogy ugyan Nyakó Istvánnak nem sikerült beadnia a kérdését, Erdősi Lászlónénak viszont igen. Probléma megoldva. Mi az, hogy, nagyon is!

Márciusban Kósa Lajos is gazdagította a cinizmus gyűjteményét az MNB-botrány kapcsán, amikor azt mondta az alapítvány lényegéről, hogy „ha beteszem a pénzt, onnantól ahhoz a pénzhez semmi jogom, közöm, el vagyok vágva tőle”. Áprilisban, mint említettük, Kovács Zoltán folytatta a nagy művet, így aligha lehet már kétségünk: májusban is bővülni fog az óriáskötet.

Mi ezzel a baj? Az nyilvánvalóan nem gond, ha egy politikus lejáratja magát – volt már ilyen. Talán még az sem probléma, ha ezzel a saját pártja népszerűségét visszaveti: majdcsak kiköszörüli a csorbát az aktuális ellenség. A baj ott kezdődik, hogy az efféle cinikus hozzáállás teljesen elijeszti a politikától azokat a fiatalokat, akik – korukból fakadóan – szívvel-lélekkel foglalkoznak közügyekkel. Kinek van kedve politizálni olyan közösségben, ahol mindenkit lekezelnek? Vagy ki vállalna közösséget azokkal, akik valamiféle vélt felsőbbrendűség tudatával beszélnek csak azokkal, akik az adójukból egyébként eltartják őket? A világot szemlélő fiatalok innentől okkal keresnek más politikai erőt, ahol a tettvágyukat kielégíthetik. Van azonban egy másik réteg is, ez pedig azoknak a fiataloknak a csoportja, akik – mi az, hogy, nagyon is! – vonzónak találják ezt a cinikus politikai stílust, és mindent megtesznek azért, hogy egy ilyen társasághoz csatlakozhassanak. Belőlük lesznek a leggátlástalanabb politikusok, hiszen ölre menő pártharcokban versengenek azért, hogy minél inkább hasonlítsanak politikai példaképeikhez. Nem nehéz kitalálni, hogy ezek a politikuspalánták később, hatalomra jutva mennyiben válnak majd hasznára hazánknak.

A Fidesz másodvonala – mert szemmel láthatóan ez a kör a legelkötelezettebb követője ennek a politikai stílusnak – nem értette meg, hogy valójában a tűzzel játszik. Pedig intő példa lehetne számukra az MSZP, mint legékesebb bizonyítéka annak, hogy a fiatalok nagyon könnyen elpártolnak attól a politikai erőtől, amely cinikusan nyilvánul meg. Ugyanis egy politikus sosem csak a kérdezőnek beszél, amikor válaszol: az összes szavazópolgárhoz szól, akik ennek alapján eldönthetik, valójában milyen emberek is vezetik ezt az országot. A szocialista pártban a fiatalítás nem sikerült, ellenben a baloldalon igen: csak éppen az MSZP-n kívül, apró pártokban. Ma, amikor a Fidesz köré szerveződő politikai közösség egyre inkább elöregszik, és amikor a fiatalok előtt alternatívaként lebeg a néppártosodni kívánó Jobbik, végképp itt lenne az ideje, hogy a cinikusok leszálljanak a magas lóról.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 05.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »