Legyen a Szózat a nemzet himnusza!

Már kisdiákként, az iskolai ünnepségek unalmas és nyomasztó légkörében lelkembe fészkelte magát a kétség – picit szégyelltem is, gondoltam, felnőttként majd biztosan más lesz a viszonyom a nemzeti szakralitásnak ehhez a szentségéhez. Mert miközben lelkesen hallgattam a Szózat elsöprő erejű romantikáját, a lelkesítő sorokból áradó erőt és büszkeséget, addig legalább ennyire zavart a Himnusz aggodalmaskodva hömpölygő sopánkodása. A Szózatot hallva azt éreztem, amit egy ezeréves államiság és egy megismételhetetlenül gazdag kultúra örököse érez, ha nemzeti indulójának dallama felcsendül, a Himnuszt hallgatva meg azt, hogy a magyarság lelke egyszer s mindenkorra jóvátehetetlenül megtört. Muhit Mohács követte, a magyarok elbuktak 1711-ben, 1849-ben, 1954-ben és 1956-ban, elvesztettek két világháborút és az ország területének kétharmadát, jöttek a nyilasok, aztán a vörösök, s most, miközben Kölcsey és Erkel arról győzködi az iskolásokat, hogy „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”, odakint valahol munkásőrök gyakorlatoznak – a XX. század totalitárius ideológiái az utolsó cseppnyi életerőt is kiszívták a nép lelkéből, s a magyaroknak nem maradt más, csak a panasz.

Teltek-múltak az évtizedek, s irodalmi tanulmányaim, a kétes sikerű rendszerváltás és a Kárpát-medencébe fulladt fiatalkorom egyaránt abban erősítettek meg, hogy a Szózat nemcsak minden szempontból jobb vers, de alkalmasabb jelkép is, mint a Himnusz, s ez nem a véletlen műve: míg Vörösmarty egy költőfejedelem, addig Kölcsey, hát finoman szólva nem az a szint. Míg a Himnusz a múltba réved, addig a Szózat a jövőbe tekint, s a zenét vizsgálva is: Egressy szerzeménye emészthetőbb, lendületesebb és átélhetőbb, mint Erkel letaglózó taktusai. A legvidámabb barakkból a legbánatosabb plázává fejlődő Magyarország tömegei Kölcsey panaszos és esdeklő sirámait nem csupán szivacsként szívták magukba, de életüket és magatartásukat meghatározó kulturális referenciává tették – Isten helyén az aktuális Orbánnal, Gyurcsánnyal, Putyinnal vagy Junckerrel, az áldás helyén pedig a rezsicsökkentéssel meg a tizennegyedik havi nyugdíjjal. A megbűnhődött múlt és jövő a homo kádárikusz életvezetési elvévé vált: ha az ősök a magyarok valamennyi szenvedését egyszer s mindenkorra letörlesztették, akkor az önsajnálat puha, meleg paplana alól bénultan pislogó mai magyaroknak valóban minden jár, amire csak rámutatnak, éspedig alanyi jogon – a megváltó csoda tétlen várása végső és megfellebbezhetetlen kulturális igazolást nyer.

A magyarok adtak Kölcseynek és a Himnusznak két évszázadot, és megnézhetik, hová jutottak. A ma magyarsága miért ne adjon esélyt Vörösmartynak és a Szózatnak? Legyen a Szózat a nemzet himnusza, Kölcsey verse pedig az, ami: ima. Miért fél a nemzet a Szózat frontális és gerinces magyarságától, miért a Himnuszt átható erőtlen és nyavalygó depreszszió a legfőbb kulturális minta a Kárpát-medencében? A Szózat mindig is ott volt a magyarokkal mint identitásuk jobbik fele – érezték, hogy megkerülhetetlen: ha felcsendül a Himnusz, ösztönös mozdulattal nyúlnak a Szózat után, mert mindvégig ott rejlett a nemzet lelkének mélyén a csalhatatlan meggyőződés, hogy a Szózat sokkal alkalmasabb arra, hogy identitást adjon számára, mint a Himnusz.

Amikor Kölcsey versének címet adott, gyakorlatilag megfosztotta a magyarságot attól a lehetőségtől, hogy magának himnuszt válasszon: értelmetlen kérdés, hogy mi legyen a himnusz, ha ott a Himnusz. A Himnusznál nem lehet valami himnuszabb – tartja a közvélekedés, holott ez az elmúlt évszázadok talán legsúlyosabb tévedése. A Himnusz műfaja himnusz, vagyis imádság, a nemzeti himnuszok azonban nem nemzeti imádságok. Nem kell, hogy Himnusz legyen a címük, és a költőnek nem kell bennük Istenhez fohászkodnia. A világ népeinek himnuszai a nemzetek büszkeségét szólaltatják meg – a magyaroké a nemzet nyomorát. A Himnusz mint nemzeti himnusz nem tradíció, csak egy végzetes félreértés. Amennyire a magyarok következő nemzedékei nem szolgáltak rá Kölcsey depresszióval és önsajnálattal teli panaszkodására, annyira megérdemlik Vörösmarty szolidáris szózatát: a ragaszkodást a szülőföldhöz, a közös munkát és célt, az itt élők eszébe, erejébe és akaratába vetett közös meggyőződést.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 28.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »