Légy észnél, politika, míg nem késő!

Légy észnél, politika, míg nem késő!

Gyakrabban mondjuk a kelleténél, hogy egyik-másik döntésnek, eseménynek, eseménysorozatnak beláthatatlanok a következményei. Elkoptattuk ezt kicsit, így most, amikor helyénvalónak tűnne használni, mintha nem lenne eléggé kifejező az ereje. Akárhogy is, megkaptuk a magunkét: tényleg fogalmunk sincs, a brexit és mindaz, ami utána jön, hová vezet. Az csak a visszafogottabb felismerések egyike, hogy a vasfüggöny szétrobbanása óta nem történt semmi hozzá fogható a kontinensen – paradoxon, kisebbfajta: Nagy-Britannia sziget a kontinens mellett –, ami ráadásul csupán a múltat és a jelent írja le, a jövőről nem tud semmit. Legfeljebb sejt.

Tényleg: mi lesz? Előbb az Egyesült Királyság, majd az Európai Unió hullik darabokra? Háborúk jöhetnek – a pesszimisták már erről értekeznek –, melyek elkerülésének az egy irányba húzó Nyugat egy irányba húzása volt a záloga évtizedeken át? Vagy mindössze annyi következik, hogy a célokat, a feltételeket, a realitásokat újraértelmezve és -fogalmazva jókorát szabnak a fazonon, és pár év vacakolás után izmosabban-okosabban megyünk tovább? Megyünk vagy mennek? Egy sebesség? Két sebesség? Csak a Nyugat? Mi is? Vagy a Lisszabon–Vlagyivosztok tengely sem kizárt?

Kérdések vannak, igenek vagy nemek nincsenek még. Túl azon az igazságon, hogy amennyiben csak a mai napért kampányolsz, holnap ráfizethetsz – így jártál, David Cameron! –, még egyet lehet biztosra venni. Azt, hogy Európa a britek nélkül gyengébb, jelentéktelenebb, kevésbé kiegyensúlyozott lesz. Gazdasági erejét, belső kohézióját, világpolitikai befolyását tekintve egyaránt. Eddig is úgy véltük, az EU saját súlyánál, szerkezeténél, karakterénél fogva alkalmatlan arra, hogy nagyhatalomként, tényezőként viselkedjen – ezek után még több joggal vélekedhetünk így.

Az, amit látunk, nem a történet vége. Inkább az eleje: nem véletlenül készülnek egyre-másra összeállítások arról, ki lesz a következő. A hollandok, a franciák, az olaszok kerülnek e listák dobogós helyeire, és nem hiányoznak a németek és a dánok sem. Ez sem újdonság, a brit népszavazás előtt többen figyelmeztettek: ha a távozás győz a maradással szemben, dőlhetnek a dominók. Az euroszkeptikusok emelkedése ilyenkor magától értetődő, hiszen kiderült: a híres üvegplafon lazán áttörhető.

Innen csak egy lépésre van napjaink legfontosabb jelensége. Ami a következő: a hagyományos politikai pártok hagyományos keretek közt nem bírnak hihető, értelmes, hatásos válaszokat adni az új- és korszerű kihívásokra. A hagyományos politikai pártok mintha megszűntek volna érteni a világot. Megmagyarázni próbálják ugyan – felteszem, ismerős a klasszikus vicc poénja: megmagyarázni én is tudom, az a baj, hogy nem értem! –, de ez kevés. Így hát a radikális, a mainstreamből kilógó erők előretörése – jobbról, balról, középről, zöldvonalról, mindegy – természetes következmény, és a brexit sem más, mint e jelenség markáns illusztrációja.

Rengetegen csodálkoznak azon, hogy a jóléti társadalmak csúcsra futtatása idején – állítólag soha nem éltek olyan csodásan az emberek Nyugaton, mint az utóbbi évtizedekben – hogyan szavazhatnak a szavazók a biztonság helyett a bizonytalanságra, a csak azért semre. Hogy lehet, hogy a rációt figyelmen kívül hagyva – amely a jólétet megteremtette –, túlcsorduló érzelmek által vezérelve a „rossz” rubrikába húzzák az ikszet? Dacból, punkból.

Mellőzném a filozofálgatást és a moralizálgatást, mégis: az a rossz hírem van, hogy a ráció kora lejárt. Az ember nem alapfokú matematika, nem kizárólag intellektuális teremtmény. Vannak érzései, érzelmei, ösztönei. Mindig is voltak, különben nem utálnánk a szomszédot, nem szurkolnánk a kedvenc csapatunknak, nem lennének háborúk. Gyereket sem csinálnánk, mi magunk sem lennénk tehát.

Ez mindig így volt, egyvalami azonban megváltozott. Az internetnek és a közösségi médiának hála, az emberek érzelmi-ösztönös világa pontosabban körülrajzolható, értelmezhető és hasznosítható. Innentől bármire lehet kampányt és politikát építeni. Túlzok? Nem hiszem. A tömegmédia hatalom – és azok nyernek, akik nem félnek használni. Amíg aztán maga alá nem temeti a győzteseket is. Mint most Cameront.

Ebben a helyzetben a felelős politika számára egyetlen erkölcsileg hiteles út adódna: észnél kellene lenni. Újabb paradoxon, nagyobbfajta: ha ésszel képtelenség győzni, ha az emberek – úgy is mint választók – érzelmei mindent visznek, akkor hogyan? Találjuk fel a racionalista populizmust? Netán a populista racionalizmust? (Pardon, utóbbi már megvolt, és épp nem áll jól a szénája.) Vagy egyszerűen csak legyünk bölcsebbek, előrelátóbbak, mint a választóink? Komoly feladat. Már-már történelmi léptékű. Kár, hogy a közeljövőben aligha fognak sokan kísérletezni ilyesmivel, és akik igen, mind belebuknak.

Igen: beláthatatlanok a következmények.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 28.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »