És az őrültség faktora?
Odáig jutottunk, hogy a háborúra uszítókat kötelező racionális politikusoknak a békére törekvőket végveszély hordozóknak bélyegezni?
Hihetetlen, de tény: immár csaknem hét év után nem a „populista”, „autoriter”, fél- és egész diktátor magyar miniszterelnök jelenti az Európai Unióra nézve a legnagyobb közvetlen veszélyt, hanem – az Iszlám Állam mellett és ebben a sorrendben – Donald Trump, Oroszország és Kína.
Ezt az irdatlan és életveszélyes, konfliktusfokozó őrültséget nem más adta írásban, mint Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke, Lengyelország korábbi „liberális-konzervatív” elnöke, amely jelzőnek a kínai édes-savanyú levesnél jóval kevesebb értelme van.
Igen, írásban adta, mégpedig egy olyan levélben, amelyet Tusk, Trump druszája, az Európai Unió vezetőinek küldött el Máltán tartott csúcstalálkozójuk előtt. Trump az EU „létét fenyegeti”, szögezte le Tusk, mielőtt felsorolta volna a Fidzsi-szigeteken kívül Brüsszelt fenyegető fél világot.
Levelére pedig azzal tett pontot, hogy követelte, a címzettek mutassanak szolidaritást a veszélyekkel szembeszállva. Egyszerűbben kifejezve: arra kérte őket, legyenek öngyilkosok, ahelyett, hogy az EU legfontosabb partnereinek baráti kezet nyújtanak, és sürgősen fordítsák jobbra velük a kapcsolatokat.
Ami pedig a máltai uniós csúcson történt, azt nehéz lenne jobban összefoglalni egy kitűnő publicistánál, Finlan Cunninghamnél, aki a Sputnik International portálján szombaton megjelent írását úgy kezdi, hogy „Ha valaha létezett olyan kép, amely megragadta az Európai Unió diszfunkcionális lényegét, akkor az a 28 tagállam összegyűlt vezetőinek fotója volt a máltai sziget ősi erődítményénél. Beszéljen valaki »körbevett vár mentalitásról«!” Majd azt írja, az európai elnököknek és miniszterelnököknek mindenekelőtt és fölött azzal kellett volna foglalkozniuk, hogy a migráció miként fenyegeti a tömb stabilitását. Ehelyett mi volt a központi téma? Donald Trump és az a vészhelyzet, amelyet a Fehér Ház új lakója jelent Brüsszelnek.
A véleménycikk drámai értesüléssel ér véget: „Végül pedig itt a hír, hogy Francois Hollande, a második világháború óta a legnépszerűtlenebb francia vezető beszállt a ringbe, hogy ő legyen az Európai Tanács következő elnöke. Ennyi elég.”
Most pedig egy pillanatra illetlennek tűnő megjegyzés következik: egy olyan politikusról van szó, aki – ha létezne – egy magyar használthús-árusnak sem kellene.
Azért „pillanatra illetlen”, mert jobboldali médiánk egyes kivételektől eltekintve immár több mint negyedszázada a viszonzás és köszönet nélküli udvariassággyakorlás kalitkájába zárva tartja magát, amely önkéntes szelídség egyébként a kölcsönkenyér visszajár elvét rutinszerűen alkalmazó amerikai és nyugati független, konzervatív-jobboldali média világában ismeretlen.
Közben a másik oldal legfősodratúbb médiumai az aljasság és háborús uszítás legnagyobb mélységeibe kívánják rántani olvasóikat, országokat, kontinenseket. Mint a legolvasottabb német hírmagazin, a Der Spiegel e heti száma, amelynek címoldalán Donald Trump elnök látható, amint egyik kezében a New York-i Liberty Islanden álló Szabadság-szobor éppen általa levágott fejét, másikban pedig a vértől csöpögő gyilkos kést szorongatja, egyfajta Dzsihadi Johnként.
Képzeljük el, mekkora botrány törne ki, ha például a jobboldali tulajdonba került Figyelő hetilap a címlapján Angela Merkelt női Zeuszként ábrázolná, mint aki a krétai Minosz király lányát, Európát fejezi le a tengerpart mellett, utat engedve hárommillió várakozó migránsnak, miközben véres kardját csókolgatná. (Ja, miért ne? Nem is rossz címlapötlet.)
Most már nagyon szükség van a kemény szavakra, mert az a háborús uszítás, amely Nyugaton folyik, nem „a történelem legsötétebb korszakát” hozhatja vissza, hanem ennél sokkal rosszabbat: nukleáris háborút is kirobbanthat, mint arra figyelmeztettek az atomtudósok, akik „nemzetközi” órája már ott áll éjfél előtt.
Manapság a nyugati érdekövezetben – azaz a valóságban – az lett az agresszor, az lett mindennek a veszélyeztetője, aki mer baráti jobbot nyújtani, békét javasolni háború helyett, és folyamatosan a két- és sokoldalú kapcsolatok elmélyítéséről beszél.
Ma az is háborús aktus, ha két vezető le mer ülni tárgyalni egymással.
Akinek ez eddig nem tűnt fel, idézze fel, mit írt Vlagyimir Putyin orosz elnök budapesti látogatása előtt, alatt és után a nyugati elit cselédsajtója és a hazai, elsősorban Soros támogatásában funkcionáló tényészetei.
Szemben például a független francia nyelvű, angol elnevezésű Civil War In Europe (Polgárháború Európában) békepárti portállal, amely szombaton ezt a címet merte adni a két vezető találkozójáról kiposztolt elemzésének: „Magyarország: Putyin látogatása Orbánnál – mézeshetek a két ország között”. Első mondatában idézve a magyar miniszterelnököt, aki kijelentette, „Magyarország és Oroszország »ellenséges nyugat-európai környezetben kényszerül együtt dolgozni«, és hogy az oroszellenes politika népszerű lett Nyugat-Európában”. Amihez nyugtalan szívvel tehetjük hozzá: Európa más részein is.
Nem csak Putyin és Orbán az a két vezető, aki kényszerűen akar – egyszerűsítsük le – normális lenni, azaz a békés együttműködés útjait keresni.
Óránként láthatjuk azt a belső és külső támadást, amelyet Donald Trump azzal az ígéretével váltott ki, hogy békére és együttműködésre törekszik Putyinnal.
Mint oly jól kifejezte egy twitter-üzenetében, amit a világ háborúba deportálásán fáradhatatlanul buzgolkodó neokonzervatívok két díszpintyének, John McCain és Lindsey Graham szenátornak küldött azzal, az Iszlám Állam elleni harcra összpontosítsák figyelmüket, és ne akarják állandóan kirobbantani a harmadik világháborút.
Ami Kínát illeti, Trumpot sajnos a saját tanácsadói is tévútra viszik. Miközben joga, hogy olyan kereskedelmi utat találjon az általa vezetett szuperhatalomnak, amivel, úgy gondolja, az ott élő százmilliók sora jobbra fordul, nagyon szerencsétlen a világ második legnagyobb hatalmával a háborús feszültséget szítani. És aminek visszafogására szerencsére már a múlt hét szerdáján mutatkoztak jelek.
Miközben Hszi Csin-ping kínai elnöknek nincs más buzdítása – keressen rá az interneten bárki bármilyen buzgalommal –, mint az, hogy békében szeretné kapcsolatait fejleszteni az egész világgal.
Vagy már odáig jutottunk, hogy ezt kötelező őrültségnek nevezni, míg a békére törekvő országokat a végletekig provokálva, háborús helyzeteket előidéző politikusokat normálisaknak?
Je suis abnormális.
(Lovas István, http://magyarhirlap.hu/cikk/78969/Es_az_orultseg_faktora#sthash.jQGmTy51.dpuf)