Kívülállóként különben is elég nagy felelőtlenség és kockázatos is, de mindenképpen nagy óvatosságot és körültekintést igénylő bármiféle vélemény kialakítása egy-egy kirobbant, kirobbantott és a közvélemény elé tárt kémkedési esettel kapcsolatban, főleg a speciális szakértelem teljes hiányában. Már csak azért is, mert a kiszivárgott-kiszivárogtatott hírek közül néha elég nehéz kiválasztani a hitelest, elkülöníteni a tévedésektől és különösen a szándékos dezinformációktól. Ezek a megállapítások teljes mértékben vonatkoztathatók a Kovács Béla (Jobbik) „kémügyeként" elénk tálalt történetre is. Akiknek azonban valaha volt már köze, közelebbi kapcsolódása, valóságos kémügyhöz, az a nagy titokzatosság, túlkonspiráltság ellenére, a kiszivárgó részadatokból és körülményekből is képes lehet figyelmet érdemlő észrevételeket tenni, következtetéseket levonni, s ezeket akár nyilvánosságra hozni úgy, hogy még csak titkot sem sért.

A Kovács-féle „kémügy” jobb megértése érdekében nem árt, sőt talán még célszerű is, röviden ismertetni azt, hogy 1990 előtt, az akkori Magyar Népköztársaságban, amikor még voltak valóságos kémügyek, miként folyt az ellenséges hírszerzők és a hazai kémelhárítók konspiratív csatározása. Azért is érdemes erről szót ejteni, mert az idő múltával is többé-kevésbé így kellene főbb vonalaiban megtörténnie egy-egy valódi kémügynek.

A rendszer hazai megváltozása előtt az akkori ellenséges – mostanra már többnyire barátivá vált – hírszerző szolgálatok meglehetősen aktív felderítő tevékenységet és egyéb konspiratív műveleteket hajtottak végre a Magyar Népköztársaság ellen. Fő törekvéseik közé tartozott, hogy államtitkokat, szolgálati titkokat szerezzenek meg, de az érdeklődési körükbe – az akkori szakmai zsargon szerint: „hírigényükbe” – beletartozott minden olyan egyéb adat, amely hátrányunkra valamilyen formában felhasználható volt, függetlenül attól, hogy az titkos volt-e, vagy sem.

Ebben a helyzetben a magyar kémelhárításnak az volt a feladata, hogy az ellenséges titkosszolgálatok felderítő vagy más kártékony munkálkodását, ezek számunkra hátrányt jelentő következményeit lehetőleg megelőzze, ha ez nem járna sikerrel, legalább akadályozza és korlátozza, végső esetben pedig megszakítsa. A kártékony kémgyanús személyek látókörbe hozása érdekében létesítettek és működtettek egy „védelmi-jelző rendszert” (amelynek egyik kiemelten fontos eleme a napjainkban is sokat emlegetett „hálózat” szűrő-kutató munkája volt).

Az említett „védelmi-jelző rendszert” úgy kellett megszervezni, illetve akkor lehetett eredményesen működtetni, ha képes volt „találkozni” az ide telepített, vagy az országba csak időnként beutazó ellenséges hírszerző ügynökökkel, és a kémelhárítás látókörébe hozta őket. Mivel azonban teljesen tökéletes rendszer csak ritkán működik, ezen a kialakított „védelmi-jelző rendszeren” is előfordultak rések, főleg emberi mulasztások miatt, amelyeken át az ellenséges kémügynökök észrevétlenül eljutottak pl. a hírigényüknek megfelelő információk közelségébe, és akár meg is szerezhették azokat.

Ha azonban az említett szűrő-kutató munka jól meg volt szervezve és kellő hatékonysággal működött, időről-időre látókörbe kerültek olyanok, akiknek a magatartásán, körülményein, cselekményein, konspirációs lazaságán stb. érzékelhetők voltak az úgynevezett „kémelhárítási felismerési jegyek”. Általában az ilyenekből és hasonlókból lettek a kémelhárítási célszemélyek, ők lettek a kémgyanúsak, akik az esetek többségében átestek egy lazább és rövidebb ellenőrzésen. 1973 és 1990 között ez volt az „előzetes ellenőrzés”. Akinél ennek eredményeként a kémkedésre vonatkozó gyanú megalapozottá vált, megerősödött, az továbbra is célszemély maradt, a többit el lehetett felejteni. Az előbbieknél rendszerint folytatódott az „operatív feldolgozó munka”, melynek második fázisa 1973 és 1990 között a „bizalmas nyomozás” néven vált ismertté. Ennek során az akkoriban már kidolgozott és rendszerbe állított valamennyi operatív eszköz és módszer alkalmazásra kerülhetett, természetesen a célszerűség függvényében. Az operatív feldolgozó munka végén választ kellett adni arra kérdésre, hogy a célszemély „kém, vagy nem kém?” Ha a megalapozott és megnyugtató válasz az volt, hogy „nem kém”, a bizalmas nyomozást meg kellett szüntetni. Ha azonban a célszemély, akkor már bizonyított „kém volt”, az operatív munka befejezése következett, melynek különféle módozatai voltak, közülük az egyik a büntetőeljárás kezdeményezése, akkori szóhasználat szerint az ügy „realizálása”. (A megszüntetés esetében nem volt bűncselekmény, az alapgyanú kizárható volt, a befejezésnél viszont minimum valamilyen mértékben megvalósult a bűncselekmény, esetünkben a kémkedés.)

Feltétlenül ki kell hangsúlyozni, hogy a büntetőeljárással történő realizálás esetén, az operatív feldolgozó munka befejezésekor, a kémkedéssel kapcsolatos minden bizonyítéknak rendelkezésre kellett állnia. Ez egy rendkívül fontos követelmény volt! Ha ez nem így volt, szó sem lehetett a büntetőeljárás, a nyílt vizsgálat megkezdéséről! Érvényesülni kellett annak a rendkívül fontos titkosszolgálati alapelvnek, hogy „ellenséges konspiratív tevékenység hatékony felderítése és bizonyítása, az esetek döntő többségében csak konspiratív elhárítási eszközök és módszerek felhasználásával vezethet eredményre”. Márpedig a kémügynöki tevékenység az egyik legmélyebben konspirált tevékenység!

Több mint negyedszázad telt el a magyarországi rendszer megváltozása, és az új titkosszolgálati – immár nemzetbiztonsági – struktúra kialakítása és működtetése óta. Belső átszervezésekre a korábbiaknál nagyobb gyakorisággal került sor, ami nem biztos, hogy mindig előnyt jelentett. A magyar kémelhárításnak például ez alatt az idő alatt nem volt egyetlen olyan valódi kémügye sem, amelyben a befejezésre büntetőeljárás kezdeményezéssel került volna sor (leszámítva az ebbe a kategóriába egyáltalán nem illő, de oda beleerőltetett Galambos-féle „kémügyet”). Negyedszázad meglehetősen hosszú idő, s ha eközben voltak is konspirált – nem látványos – megoldásokkal befejezett kémügyek, néha azért szükség lenne, már csak a generális prevenció érdekében is, egy-egy nyilvánosságra hozott, elmarasztaló bírósági ítélettel lezárt valódi kémügyre. Egy kölcsönvett hasonlattal élve: "nem elég kémelhárítónak lenni, annak is kell látszani”. Pedig az eltelt idő alatt volt néhány olyan alkalom, amikor a régi-régi szállóige szerint a „nemzetközi helyzet fokozódott”. Azt bizonyára senki sem gondolja komolyan, hogy az utolsó valódi, büntetőeljárással befejezett, magyarországi kémügy óta eltelt kb. 30 év alatt nagy titokban nem garázdálkodtak Magyarországon ellenséges kémügynökök. Ezek közül legalább néhányat illett volna, sőt célszerű lett volna látványosan elkapni.

A legutóbbi időkben igen gyakran beszéltek arról a politikusok, mindenféle biztonságpolitikai szakértők, s hasonlók, hogy világszerte, így nálunk is nő a terrorfenyegetettség. Különösen az iszlám ideológián alapuló terrorizmus térnyerése lett megkérdőjelezhetetlen. Volt persze ilyen korábban is, de talán nem ilyen mértékben, s bennünket sokkal kevésbé érintett. Mégis annak idején kémelhárítási vonalakon szereztünk olyan egyértelmű tapasztalatokat, hogy több iszlám ország titkosszolgálata szoros együttműködést alakított ki bizonyos terrorista szerveződésekkel. Ha pedig ezekből az irányokból a terrorfenyegetettség nőtt, akkor minden bizonnyal az ellenséges titkosszolgálati aktivitásuk is fokozódott. Lenne tehát tennivaló valószínűleg kémelhárítási vonatkozásban is bőségesen napjaikban is!

Nekünk mégis az időközben „szakállas üggyé” vénült Kovács-féle kémtörténet jutott. (Az 1990 előtti állambiztonsági zsargonban a „szakállas ügy” az volt, amelyben az államellenes bűncselekményre vonatkozó alapgyanú felderítését, bizonyítását több éven át erőltették, kínlódtak vele, egyre csak halogatták a végső döntést, mert senki nem vállalta annak kimondását, hogy már a kezdésnél hibát követtek el úgy a javaslattevők, mint az egyetértők és az engedélyezők.) A Kovács-féle „kémügy” kapcsán van egy nagyon fontos szempont, amelyet az ügyben történtek megítélésénél nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni: a jelenlegi kémelhárítás állományában, az idő múlása miatt, nincs egyetlen olyan konspiratív feldolgozó munkát végző tiszt sem, aki eddigi pályafutása során legalább egy valóságos kémügyet eljuttatott volna a büntetőeljárás kapujába. Ezért sajnálattal kell megállapítani, hogy ez a Kovács-féle „kémügy” bizony nem más, mint egy „tanuló ügy”, amely éppen ezért nem véletlenül magán viseli a tapasztalatlanságot, a gyakorlatlanságot, és bizonyára a hozzáértés hiányát is.

A sikeres felderítő és operatív feldolgozó munka után a nyílt vizsgálatot 1990 előtt a BM III/1 (állambiztonsági vizsgálati) Osztály végezte. A keletkezett operatív dokumentumok és bizonyítékok alapján a BM III/1 Osztály jogi alosztálya körültekintő elemzés-értékelés után minden befejezett állambiztonsági operatív ügyben – így a kémügyekben is – elkészített egy „előzetes jogi véleményt”. Ebben vagy azt állapították meg, hogy a célszeméllyel kapcsolatban a kémkedés bűncselekmény alapos gyanúja fennáll, az tökéletesen bizonyított, vagy azt, hogy nincs alapos gyanú, legtöbbször azért, mert hiányoznak a bizonyítékok. Előző esetben kerülhetett sor a büntetőeljárással történő realizálásra, melynek első lépése a nyílt vizsgálat volt. Ezt kémügyekben a BM III/1 Osztály folytatta le. Ezen az osztályon külön alosztály specializálódott a belső elhárítási ügyekre, másik a kémkedéssel kapcsolatos ügyekre és külön alosztály a katonai elhárítás ügyeire. Azért volt erre szükség, mert minden egyes elhárítási ágazat ügyeinek vizsgálata speciális ismereteket igényelt (miként a bűnügyi vizsgálóknál is vannak, akik életellenes ügyekkel foglalkoznak, mások a gazdasági ügyekkel, továbbiak a közlekedési ügyekkel stb.).

Ebben az esetben nem az állítható, miként az operatív feldolgozást végző tiszteknél kijelenthető volt, hogy 1990-től nincs egyetlen vizsgáló sem, aki valódi kémügyben nyílt vizsgálatot folytatott volna. Azért nem állítható ez így, mert a rendszer megváltozásakor új titkosszolgálati struktúrát hoztak létre, melynek során az addigi állambiztonsági vizsgálati szerveket teljes mértékben megszüntették és a megalakuló nemzetbiztonsági szolgálatoknál ilyen részlegek már nem lettek kialakítva. Így többszörös oka van annak, hogy nincs olyan vizsgálati szakember, aki valaha tényleges kémügyben nyílt vizsgálati eljárásban közreműködött volna.

A megváltozott körülmények miatt kémügyekben az operatív feldolgozó munka eredményes befejezése után a büntetőeljárás kezdeményezése és a nyílt vizsgálati munka lefolytatása az ügyészség feladata lett. Ilyen ügyekben a Központi Nyomozó Főügyészség jár el. Mivel azonban a rendszer megváltozása óta Magyarországon valóságos kémügy nem volt, nem az ügyészség hibája, de tény, hogy aligha van olyan ügyész hivatalban, aki ilyen ügyben vizsgálatot már folytatott volna. Régen a nyílt nyomozati-vizsgálati eljárásban az ügyészség feladata a törvényességi felügyelet, majd a vádemelés, a bírósági szakban pedig a vád képviselete volt. Az előbbiekből viszont az is következik, hogy valóságos kémügyben vádiratot készítő és vádat képviselő ügyész sem lehet hivatalban. Akik a legutolsó tényleges kémügyben eljártak, már régen a békés nyugdíjas éveiket tölthetik.

2014 áprilisában, állítólag az Alkotmányvédelmi Hivatal feljelentése alapján a Központi Nyomozó Főügyészség, az Európai Unió intézményei elleni kémkedés alapos gyanúja miatt büntetőeljárást, nyílt nyomozást kezdeményezett Kovács Béla jobbikos európai parlamenti képviselő ellen. A gyanúsítás szerint az orosz titkosszolgálat érdekében kémkedett. Eddig a büntetőeljárást megelőző és megalapozó konspiratív nyomozásról csak alig ismerhetett meg a közvélemény valamicskét. Ez pedig bizony így van jól, hiszen vannak, vagy lehetnek olyan intézkedések, körülmények, amelyek az eljáró szolgálatokon kívül senkire sem tartoznak. Így például az sem, hogy ténylegesen miként került a kémkedés gyanújával látókörbe Kovács Béla. Milyen kínos lenne, ha kiderülne pl. az, hogy a magyar parlament mellett EP-képviselettel is rendelkező Jobbik volt a konspiratív megfigyelés célpontja, s ennek során véletlenül „futottak rá” Kovács Bélára, mint orosz kémgyanús személyre. Ezt bizony még feltételezni is felelőtlenségnek tűnne, ámbár ha nem is pont ilyenre, de hasonlóra volt már példa az 1990 utáni magyar pártpolitikai csatározásokban. Annak idején pl. a MIÉP konspiratív megfigyelése a végrehajtás ostobasága miatt nyílt titok volt. Az persze egy más időszakban történt, miként az is, amikor a mostani Alkotmányvédelmi Hivatal jogelődje, a Nemzetbiztonsági Hivatal, egyértelműen politikai megfontolásból és lejáratási céllal „ügynökügyet” konstruált, mai úribb szóhasználattal karaktergyilkolást követett el.

Annyi azért már kiszivárgott, helyesebben az ügy komolyságát erősítendő kiszivárogtatták, hogy a Kovács Bélával kapcsolatos kémgyanú tisztázásában részt vettek külföldi partnerszolgálatok is. Ezek persze az ügy jelenlegi állása szerint aligha lehetnek büszkék a besegítésükre. Az ügy sajátossága és fontossága, az ellenséges titkosszolgálat által állítólag támadott célobjektum – az EU – kiemelt jelentősége, és magának a célszemélynek az igen különleges státusa miatt joggal feltételezhető, hogy a konspiratív feldolgozó munka során a legkorszerűbb titkosszolgálati technikai eszközök és módszerek is bevetésre kerültek, bizonyára az emberi tényező, a titkos kapcsolati kör (régi szóhasználat szerint a „hálózat”) foglalkoztatását sem nélkülözve. Az ügy jelenlegi sajnálatos állásából következően a nyílt nyomozás mellett a konspiratív intézkedések további folytatását is alaposan feltételezni lehet, hiszen úgy tűnik, lenne még mit felderíteni ebben a történetben. Mindez következik abból a közvélemény elé tárt tájékoztatóból, amely szerint jelenleg még mindig a bizonyítékok keresgélése, gyűjtögetése folyik.

Ez a Kovács-féle „kémügy” az említett időben, talán véletlenül, talán szándékosan, akkor robbant be a köztudatba, amikor éppen választási kampány folyt. Nem véletlenül hetekig fontos hír volt a hazai tömegtájékoztatásban. Majd, mintha aktualitását vesztette volna, csendben átcsúszott a feledés homályába. Persze az illetékesek bizonyára nagy szorgalommal dolgoznak rajta a nyílt eljárásban jelenleg is, immár a harmadik éve, de még mindig nem állnak rendelkezésre a kémkedéssel kapcsolatos megalapozott bizonyítékok. Azok hiányoznak, amelyeknek az Alkotmányvédelmi Hivatal feljelentésekor már bőségesen rendelkezésre kellett volna állniuk. Ebből pedig az következik, hogy ez a nagy horderejűnek kikiáltott, és nem mindennapi jelentőségű „kémügy” úgy került át a konspiratív munkát végző kémelhárítástól a nyílt vizsgálatot végző ügyészséghez, hogy az állítólag elkövetett kémkedés nem volt kellőképpen – vagy sehogy? – bizonyítva. Ami 1990 előtt a diktatúrában elképzelhetetlen volt, az most a demokratikus viszonyok között valóság lett. Az ügyészség kapirgál azok után a bizonyítékok után, amelyeknek összegyűjtése és biztosítása a kémelhárítás feladata lett volna. Ha ez a ”kémügy” 2014-ben, a régi értelemben vett operatív szakban tökéletesen be lett volna fejezve, akkor néhány hónapos vizsgálati munka után már régen elkészülhetett volna a vádirat, sőt az eltelt évek alatt a Kovács-féle ügyben akár jogerős ítélet is születhetett volna, feltéve, ha a „kémügy” valóságos kémügy. Mindezekről azonban még szó sincs, sőt aligha van ember, aki megmondaná, hogy mikor lesz vége a hercehurcának.

Kémelhárító koromban volt egy szállóige a szolgálatnál, mely szerint „aki nem kém, abból nem lehet kémet csinálni”. Ez persze csak a diktatúra utolsó évtizedeire volt érvényes, de akkor igen. Korábban, az 1950-es években, bizony nem volt igaz ez a kései szállóige. 1990 után, a megváltozott demokratikus körülmények között azonban még fokozottabb mértékben érvényesülnie kellene az idézett igazságnak. Remélhetőleg!

A Kovács-féle „kémügy” kapcsán a körülmények sajnálatos módon arra utalnak, hogy az eljáró intézmények hibát hibára halmoztak. Hibázott a kémelhárítás, mert egy be nem fejezett ügyet adott tovább nyílt eljárásra, de hibázott az ügyészség is, mert hajlandó volt az ügyet a bizonyítottság hiányában átvenni. Az pedig igen ritkán fordul elő, hogy két ilyen komoly szervezet ilyen ostoba hibát kövessen el. Ez nem tapasztalat, vagy gyakorlat hiánya. A kialakult helyzet felelőse gyaníthatóan a szolgálaton és az ügyészségen kívül, a háttérben keresendő.

Az 1990 előtti diktatórikus viszonyok között, főleg amikor még tombolt a kommunista terror, teljesen természetes volt, hogy a politikai hatalom beleszólt a titkosszolgálatok munkájába. Sőt főleg a korábbi államvédelmi, de később az állambiztonsági tevékenység is időnként alá volt rendelve a politikai érdekeknek, céloknak, akaratnak. Államvédelmi elődeink, akiktől mi a szakmát tanultuk, bizony még könnyedén csináltak kémet abból is, aki valójában soha nem volt kém. Az ilyen ügyekben is a végállomás lehetett a börtön, a fegyház, de akár az akasztófa is. Ezzel kapcsolatban a példák sokaságát lehetne említeni és fönnmaradt levéltári dokumentumokkal bizonyítani. A lényeges változás elsősorban az 1960-as évek közepétől, második felétől következett be. A mindenható és egyedüli párt, az MSZMP, mint politikai hatalmi tényező ettől kezdve is beleszólt időnként a kémügyekbe, de alaposan megváltozott formában. Amíg korábban rendre szorgalmazták „az imperialisták hazánk elleni aknamunkájának” egy-egy valós, vagy csupán konstruált kémüggyel való igazolását, a változás után egyre inkább az történt, hogy hol külpolitikai, hol külgazdasági érdekekre hivatkozva akadályozták, sőt néha lehetetlenné is tették valóságos és bizonyított kémügyek büntetőeljárással történő nyílt befejezését.

Elérkezett az az idő, kb. az 1980-as évekre, amikor a kémügyekben már időben s előre célszerű volt megismerni a „pártközponti” álláspontot, hogy az adott relációban lehetséges lesz-e kémügy büntetőeljárással történő realizálása. Ha az volt az álláspont, hogy nem lenne ajánlatos, vagy a káros következmények miatt esetleg kifejezetten tiltott, a kémügy befejezésének más, nem látványos módját kellett választani. Ezekben az évtizedekben a kémelhárítók csak olyan ügyekben igyekeztek kémelhárítónak látszani, amelyekkel fontos államérdekeket nem sértettek.

A politikai befolyást saját magam is megtapasztaltam. Az 1970-es évek elején, fiatal tisztként, életem első bizalmas nyomozásának büntetőeljárással történő realizálására készültem. Az NSZK-állampolgár célszemély őrizetbe vételével akartunk indítani. Az utolsó pillanatban a politika beleszólt a terveinkbe és leállították a realizálást. Az ok az volt, hogy néhány nappal később Budapestre jött Hans-Dietrich Genscher német külügyminiszter, hogy a magyar-NSZK diplomáciai kapcsolatok rendezéséről tárgyaljon. Ebben az esetben mégsem lehetett úgy fogadni, hogy néhány nappal az érkezést megelőzően őrizetbe veszünk kémkedés gyanúval egy NSZK-állampolgárt.

Bizony több példa volt már arra is, hogy egy kémügy igen feszült viszonyt eredményezett az érintett két ország között. Az idősebbek még bizonyára emlékeznek az U-2-es kémrepülőgép esetére. 1960. május 1-én Szverdlovszk (ma Jekatyerinburg) térségében a szovjet légelhárítás lelőtte a Francis Gary Powers pilóta által vezetett U-2 típusú amerikai felderítő repülőgépet. Az amerikai felderítés-kémkedés következménye az USA-elnök Dwight D. Eisenhower és a szovjet pártfőtitkár Nyikita Szergejevics Hruscsov párizsi csúcstalálkozójának kudarca lett.

2014 tavaszától kínlódnak az illetékesek ezzel a Kovács-féle „kémüggyel”. Miután a hazai és nemzetközi média jól ki „oroszkémezte” magát, 2015 februárjában, mintha mi sem történt volna, Magyarországra érkezett, és a „keleti nyitás” külpolitikai irányvonal jegyében igen baráti fogadtatásban részesült a KGB-s, majd FSZB-s múltú orosz elnök, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin. A közvéleményt arról tájékoztatták, hogy a tárgyalások igen szívélyes légkörben zajlottak, eredményesen zárultak, és szó sem esett arról, hogy akár a magyar-orosz, akár az orosz-EU viszonyt terhelné, vagy csak beárnyékolná a folyamatban levő Kovács-féle „kémügy”. A jelekből arra lehetett következtetni, hogy az orosz elnök nem nagyon vette zokon, hogy a magyarok egy magyar állampolgárt meggyanúsítottak az Oroszország javára és az Európai Unió sérelmére elkövetett kémkedéssel. A titkosszolgálati múltú orosz elnök úgy viselkedett, mintha nem is az ő állítólagos ügynöküket leplezte volna le a magyar nemzetbiztonsági szolgálatok egyike. Annak idején Hruscsov még bocsánatkérést követelt az USA-tól a kémrepülőgép miatt. Nem kapta meg! A csúcstalálkozó meg is hiúsult, amitől pedig a hidegháború után a nemzetközi közvélemény igen sokat várt. Sőt, a szovjetek elkezdtek titokban Kubába rakétákat szállítani. Amikor pedig 1962-ben ez lelepleződött, majdnem kitört a III. világháború. Most nekünk saját jogon, de az EU jogán is okunk lett volna elvárni a bocsánatkérést. De ez sem történt meg. Mi is úgy tettünk, mintha nem is lenne valóságos „kémügyünk” orosz relációban. Lehet, hogy nincs is? Lehet, hogy színjáték az egész történet?

A Kovács-féle „kémügy” megítélése kapcsán feltétlenül figyelmet érdemel az orosz titkosszolgálati magatartás. Az ügy kirobbanásakor, de utána sem volt tapasztalható semmiféle látványos orosz titkosszolgálati reakció. Ez pedig az adott helyzetben nem volt kifejezetten jellemző sem a korábbi szovjet, sem a mostani orosz titkosszolgálatokra. Ne feledjük, hogy a világ egyik legjobb titkosszolgálatáról van szó. Volt mit örökölniük a KGB-től, amely képes volt arra, hogy beépüljön a CIA-ba is, a Moszadba is. Tételezzük fel, hogy ez a mi Kovács Bélánk tényleg az orosz titkosszolgálat ügynöke, s ebben az esetben mi lett volna az elvárható magatartás részükről? Olyan magatartás, amilyenre volt már példa más hasonló ügyekben.

Az első nyilvánvaló lépés az lett volna, hogy a lebukott, de mindvégig szabadlábon hagyott (!!!) ügynöküket felszólítják Magyarország és az EU azonnali elhagyására, majd jól eldugták volna, talán még az Urálon is túlra. Ha a felszólításnak nem tett volna eleget, vagy valamiképpen akadályozva van a távozásban, akkor kilopták volna az országból. Ha pedig ez sem sikerül valamiért, akkor marad a végső megoldás, a fizikai megsemmisítés. Különösebb gondot ez sem okozna nekik, hiszen ha Londonban képesek voltak likvidálni egy emberüket, akkor bizonyára Budapesten még jobbak a pozícióik erre. Valószínűleg még becsülni sem lehet, hogy 1990 után hány ügynököt hagytak itt nálunk, bár közben eltelt már több mint 25 év és a természetes halandóság a kémügynököket sem kíméli.

Miért lehetett volna az előbb leírtakra szükség? Azért, mert a titkosszolgálatok és az ügynök együttműködése során nem csupán a titkosszolgálat ismer meg nagyon sok adatot, körülményt az ügynökről, hanem akarva-akaratlanul az ügynöknek is a birtokába juthatnak értékes ismeretek a titkosszolgálatról. Ha semmi mást nem tud meg, de azt mindenképpen megismeri, hogy milyen titkos feladatokat kapott, milyen irányokba foglalkoztatták, vagyis mi volt az őt beszervező és foglalkoztató titkosszolgálat érdeklődési köre – „hírigénye” – és támadási iránya. A lebukott kémügynököket pedig a kihallgatásai alkalmával ezekről alaposan kifaggatják, az ügynökök pedig a szorult helyzetükben rendszerint megnyílnak, beszélnek, mindent elmondanak. Ennek során a kémelhárítás olyan hiteles és pontos adatokhoz juthat különösebb erőfeszítés nélkül, amelyek nélkülözhetetlenek a korábbi bekezdések egyikében már említett „védelmi-jelző rendszer” kiépítéséhez és hatékony működtetéséhez, újabb kémügynökök látókörbe hozásához, esetleg leleplezéséhez.

Ha tehát Kovács Béla valóban az orosz titkosszolgálat kémügynöke, az oroszok vázolt tétlenkedése igen nagy kockázattal járhatna számukra, amelynek felvállalása egyáltalán nem jellemzőjük. Ehhez képest Kovács Béla biztonságban éli életét, utazgat Európában, soha semmi bántódása nem esett és úgy tűnik, hogy a magyar hatóságok időnkénti zaklatásán, kihallgatásain kívül semmitől nem kell tartania.

Amikor kirobbant a Kovács-féle „kémügy”, azonnal megindultak a találgatások, napvilágot láttak különféle ötletek, feltételezések, amelyeket úgy állítottak be, mint a kémkedés alapgyanúra erősítően ható tényezőket. Kezdetben másról nem is volt szó a médiában, mint ezekről a gyanúsnak vélt körülményekről, és természetesen nem volt senki – főleg a hatóságok részéről nem –, aki nyíltan ellenvéleményt mert volna mondani a nem kellően megalapozott vádaskodásokkal, híresztelésekkel szemben.

A legfontosabb és leghangosabban írt és mondott kémgyanút erősítő körülmény Kovács Béla feleségének állítólagos KGB-s múltja volt. Ezt a csontot rágatták azokkal, akik hajlamosak voltak erre a rágicsálásra. Az természetesen nehezen volt eldönthető, hogy ezekből az állításokból mennyi volt az igazság és mennyi a hazai és nemzetközi bulvársajtóból összeollózott képtelenség, netán az elszabadult fantázia szüleménye. A lényeg az volt, hogy a közvélemény egy részével elhitessék, hogy akinek a felesége a közreadottak szerinti kalandos múltú KGB-s volt, annak egészen biztos a férje sem lehet más, mint KGB-, majd FSZB-ügynök. Pedig a szakmai logikát követve ennek éppen az ellenkezője lehet inkább az igaz. A világ egyik legjobb titkosszolgálatáról ne tételezzünk már fel olyan gyermekded melléfogást, hogy bizonyára elég nagy erőfeszítések árán beépít az egyik célobjektumába, az Európai Parlamentbe egy ügynököt, és erre a feladatra pont egy olyat talál meg, szervez be és vezet be, aki „magával cipel” egy olyan gyanúba keverő körülményt, mint egy közismerten KGB-s múltú feleség. Ez eltúlozva és titkosszolgálati nézőpontból vizsgálva olyan, mintha az Európai Parlamentben, vagy máshol is, Kovács Béla állandóan egy kitűzőt viselne a zakóján az „én orosz ügynök vagyok” felirattal. Ilyen felületes munkát, a nevén nevezve ostobaságot, a KGB-ből kinőtt orosz titkosszolgálatokról, így az FSZB-ről sem és az SZVR-ről sem tételezhetünk fel. Leegyszerűsítve: ha Kovácsné tényleg annyira ismert KGB-s múltú, miként be van mutatva, akkor Kovács Bélának sokkal inkább nincs köze az orosz titkosszolgálathoz, mint van.

A kémügynökök gondosan átgondolt és alaposan kidolgozott magatartási vonala általában tartalmazza azt, hogy az életvitelük, tevékenységük ne legyen kirívó, feltűnést keltő, botrányokkal terhelt, és ami talán még fontosabb, tartózkodjanak a bűncselekmények, szabálysértések és hivatali visszaélések elkövetésétől is. Kerülniük kell minden olyan élethelyzetet, amely által a működésük területén, de akár máshol a helyi hatóságok látókörébe kerülhetnek, mert esetleg alaposabb vizsgálódás után a mélyen konspirált tevékenységüknek is a nyomaira bukkanhatnak, miáltal lelepleződhetnek. Mostanában pedig éppen arról lehet hallani, hogy a „kémgyanús” Kovács Béla európai parlamenti képviselőként különféle visszaéléseket követett el. A helyzet különlegessége, hogy eközben Kovács Béla tud arról, hogy kémkedés miatt eljárás folyik ellene. Ezek a körülmények pedig sokkal inkább gyengítik, mint sem erősítik a vele szemben támasztott titkos kémügynöki gyanút.

Végül nem felejtendő, hogy már harmadik éve folyik a nyílt vizsgálat a Kovács-féle „kémügyben”. Azt pedig pontosan nem tudhatjuk, hogy ezt megelőzően mennyi időn át folyt a konspiratív feldolgozó munka. Viszont az biztos, hogy ha ezt a két időtartamot összeadjuk, egy a régi értelemben vett „szakállas üggyel” találjuk magunkat szemben. Ezeknek pedig az általános jellemzője volt, hogy az indító információban szereplő alapgyanú – jelen esetben a kémkedés – az esetek döntő többségében soha, vagy csak nagyon-nagyon elvétve és akkor is véletlenül lett bizonyítva. Okkal feltételezhető, hogy akik ezt a „kémügyet” elkezdték-elkezdették, már maguk is tisztában vannak a kilátástalan helyzettel. De a melléfogást, a presztízsvesztést, a kudarcot elismerni nem könnyű, és egy ilyen horderejű ügyben következmények nélkül aligha lehet. Ezért szokták az ilyen ügyek befejezését alaposan elnyújtani, az időt a végleges döntést illetően húzni, amíg csak lehet, időt nyerni s közben valamiféle menekülési lehetőséget találni. Meg persze felelőst is, lehetőleg olyan valakit, aki már lelépett a színről és „elvitethetik vele a balhét”.

Az 1990 előtti történésekre való hivatkozások nem azt jelentik, hogy akkor az állambiztonsági operatív munkában nem voltak melléfogások. Voltak, több is mint most, mert bizonyára több volt az ügy is, mint mostanság. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának polcain sorakozó egykori operatív dossziék – ügydossziék – között megszámlálhatatlanok lennének az ilyen esetek. Abban az időben is sok olyan operatív tiszt volt, na és a vezetőik is, akik, mint mondogattuk, „mertek nagyot álmodni”, majd következett a csalódás, az ébredés, a kijózanodás és a bűncselekmény hiánya miatt megszüntetett bizalmas nyomozás.

A belső elhárítási munkában gyakori volt az, hogy nagy csoportdossziés ügyeket nyitottak, 10-15 célszemély ellen kezdeményezték az operatív feldolgozó munkát – a bizalmas nyomozást – igen súlyos bűncselekmény, pl. „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló összeesküvés” alapgyanú miatt. A hosszas, fáradtságos és körülményes operatív feldolgozó munka eredménye az lett, hogy végül egyetlen célszemélyt sikerült „megerőszakolva” bíróság elé állítani, akit végül „államellenes izgatás” miatt nagy keservesen elítéltek 6 hónap börtönre, melynek végrehajtását próbaidőre felfüggesztették. Ez lett a nagy államellenes összeesküvésből, és még így is örülhettek, mert valahogy, egy büntetőeljárással kihátrálhattak az ügyből.

Ugyanez a jelenség a kémelhárítási munkában is gyakran előfordult. Minden kémelhárító tiszt nagy álma az volt, hogy egyszer kémet fogjon, kémügyet realizáljon, de csak keveseknek adatott meg. Ezek is kergették az álmaikat, a vágyaiknak megfelelően kozmetikázták a jelentéseiket, de végül csak rá kellett jönniük, hogy bizony „aki nem kém, abból nem lehet kémet csinálni” (illetve lehetett, valamikor az 1950-es években). Ezekben az ügyekben is hiába próbálkoztak mindennel, az elkerülhetetlen vég, a kudarc beismerése rohamosan közelgett. A belső elhárítókhoz hasonlóan nekik is ki kellett valamit találni. Egy valóságos és megalapozottan indított kémügyben az operatív feldolgozó munka során az alapgyanúra, a kémkedésre koncentráltak, legfeljebb a minősítő körülményként számításba vehető államtitok, vagy szolgálati titoksértésre. Ha véletlenül a célszeméllyel kapcsolatban nagy ritkán előadódtak kisebb súlyú, társadalomra kevésbé veszélyes cselekmények, azokkal nem nagyon foglalkoztak, mert az volt az álláspont, hogy a „több, úgyis elnyeli a kevesebbet”. Csakhogy nem minden kémügy volt igazi kémügy akkoriban sem. Amikor az operatív munkára engedélyezett időnek a vége fenyegetően közelgett s a kémkedés kapcsán az eredmény még jószerivel a semmi, a kudarc elkerülhetetlennek látszott, gyorsan nekiláttak és felkutatták, próbálták bizonyítani az addig figyelembe se vett cselekményeket, akár bűncselekményeket, akár csak szabálysértéseket. Így fordult elő, hogy az operatív ügy kémkedés gyanúval indult és végül vámszabálysértéssel, a devizagazdálkodás szabályait sértő bűncselekménnyel, netán jogosulatlan külkereskedelmi tevékenységgel stb. zárult a bírósági jogerős ítéletben. Igen sok példát elő lehetne keresni az ilyen kémügyekből való kimenekülésekre is.

Most pedig a nagy hangon beindított Kovács-féle „kémügyben” hallani arról, hogy a célszemély, aki mostanra már gyanúsított, különféle visszaéléseinek feltárását is megkezdték, amelyek az európai parlamenti munkájával kapcsolatosak. Óhatatlanul felvetődik a kérdés: csak nem ebben az ügyben is keresik a zsákutcából való kimenekülés lehetőségét? Lehet, hogy ez az ügy el sem jut a vádemelésig? Majd remélhetőleg kiderül!

(Kuruc.info)