Kilenc esztendeje az idén annak, hogy este megszólalt ugyanaz a magyar rádió, hogy bejelentse: a magyarság nem teszi le a fegyvert a támadó szovjet hadsereg előtt.

Kilenc esztendeje az idén annak, hogy az egész ország egyetlen, de egyetlen férfi felé tekintett, akitől egyedül – és nem hiába – várta a tetteket, Szálasi Ferenc felé.

A harcállásokban, az utcákon, az otthonokban ezen a napon csak egyetlen név volt forgalomban: Szálasi Ferenc. Még azok is, akik nemrégiben csak mint az „őrült, megszállott őrnagyot”, a „német márkákkal és egyéb titkos forrásokkal dolgozó”, „terhelt” politikust emlegették, azt emlegették: „Hol van hát az a Szálasi?!”

És Szálasi Ferenc ott volt!

Az egyetlen férfi, akitől elvárták, mert és tudott cselekedni. Átvette az ország ellenállásának vezetését, és a pár órás zavart nyugalmat a végsőkig elszántság félelmetes nyugalma váltotta fel.

Kilenc év alatt soha a magyar történelemben összesen annyi rágalom és gyalázkodás egy emberről nem hangzott el, mint éppen Szálasi Ferencről, és soha még annyi vért nem áldozott egyetlen mozgalom – a legjobbjaiból –, mint a Nyilaskeresztes Párt Hungarista Mozgalom, amely a kétségbeesett pillanatokban Vezére mögött állva megszervezte az ország további harcát, lehetővé tette, hogy az egész nemzet, az egész magyarság ellenállása történelmünk egyik legdicsőbb fejezetét megírhassa az ország majd féléves védelmével és Budapest 104 napos ellenállásával.

A bolsevista nemzetközi, ötödik hadoszlopos sajtó, a marxizmus őrültjei, szellemi terrorlegényei kilenc év óta mindent elkövetnek, hogy a világot és a magyarságot hazugul és hamisan informálják e napok jelentőségéről, és elhitessék a magyarsággal, hogy e napok világtörténelmi jelentőségű ellenállása nem volt egyéb, mint hazaárulás, hatalomra törés, néhány ember önzésének kiteljesedése a nemzet érdekeivel szemben, mert „akkor már hazaárulás volt minden ellenállás”.

Soha még embert úgy nem igyekeztek egyéni és történelmi becsületében a sárba tiporni, mint Szálasi Ferencet. Soha még egy mozgalmat oly mértékben nem dobáltak be sárral, mint a Nyilaskeresztes Párt Hungarista Mozgalmat, mert – és ez a döntő – ellenálltak a bolsevizmusnak.

Ha a világ nem tudná, a bolsevisták, a nemzetközi politikai söpredék már régen tudja, hogy ha október 15-én nincs Magyarországon Szálasi Ferenc, és mögötte nem áll egy párt, az ellenállás megszervezése megfelelő vezető és megfelelő organizáció nélkül, ha meg is indulhatott volna, de napokon belül egy erős, központi irányítás nélkül meg is szűnt, meg is semmisült volna. A bolsevisták nagyon jól tudják, hogy ha nincs Szálasi Ferenc, és nincsenek nyilasok, akik a vezetést és keretet biztosították a nemzeti ellenállás számára, ma Európa fölött, talán még a Spanyol-félsziget felett is a sarló-kalapács démoni zászlaja ragyog diadalmasan, s Európa a marxizmus sírjában fekszik a feltámadás minden reménye nélkül.

Mert arról, ha két-három kis nyilas, de akár ezer is, odaállt a kommunisták oldalára, arról az ötödik hadoszlopos titkos sajtó oldalakat írogatott, de hogy hány tízezer nyilas halt meg a Sztálin-út 60 kínzókamráiban, hány ezer az internálótáborokban, hányat vertek agyon idekint a welsi és egyéb zsidó „igazolólágerek”-ben, arról mélységesen és tudatosan hallgat ez a sajtó.

De ha még csak ez a sajtó hallgatna. De hallgat az úgynevezett antibolsevista, az úgynevezett keresztény sajtó is.

Hallgat? Nem, nem hallgat! Legnagyobb részében maga is ott áll a nemzetközi rágalomhadjárat mögött vagy mellett, és mintegy a maga igazolásaképpen így, vagy úgy, kisebb vagy nagyobb mértékben szépen kontrázik a „nagyoknak”, mert szeretne „jó fiú maradni”!

Soha még ez a nemzet ennyire nem veszítette el a maga mérlegelő képességét, mint éppen az október 15-i események megítélése tekintetében. Mert amikor ma már az egész világ tudja, emlegeti, hogy a bolsevizmus világveszély, amit minden erővel le kell küzdenünk, amikor már Amerika valóságos ünnepi mámorba esik, mert Adenauer kancellár fölényesen, váratlanul győzelmet arat a marxi oldal fölött, amikor Németország egyre erélyesebben és hangosabban kezdi magának követelni – egyedül: magának! – azt a dicsőséget, hogy a bolsevista hordákat megállította, akkor még az emigráns magyar sajtó 90%-a is, ha ennél nem több, mint valami bélpoklostól fél annak a kérdésnek a tárgyalásától, hogy 1944. október 15-e nemcsak a magyar történelem egyik legszebb napja, hanem az európai történelem egyik fordulópontja is.

Elég egyetlen pillantás az akkori hadihelyzetet ábrázoló térképekre. A nyugati, úgynevezett demokratikus erők sehol Európában. De még ezek az erők sem jelentenek pozitív keresztény, antibolsevista öntudatot és a ma már nyugaton is feltámadt ösztönös életvédelmet a történelem e legnagyobb bűnözésével szemben, hanem mint a szovjet szállítói, dicsőítői jelennek meg Európa nyugati partjain. A Nyugat államvezetésében mindenütt szovjetbarát elemek, kommunista árulók, internacionalista politikai kalandorok ülnek a legfontosabb pozíciókban és hogy a szovjet – annak ellenére, hogy a Nyugat előbb szállt meg államokat és területeket – nem kaparintotta kezébe egész Európát, nem azon múlott, hogy a Nyugat a bolsevizmus veszélyével tisztában volt, hanem mert presztízskérdés lett számára, hogy legalább az általa elfoglalt területeket maga tartsa a kezében!

Európát tehát nem a nyugati hatalmak mentették meg a bolsevizmustól és a teljes pusztulástól, még csak nem is egyedül a németek, akik két arcvonalas háborút folytattak – kelet és nyugat felé, tehát alapjában a szovjet előrenyomulását abban a formában segítették, hogy a Nyugat előretörését akadályozták –, hanem egyedül a magyarság, amely csakis kelet felé, a bolsevizmus ellen harcolt.

És ha 1945 márciusában a Csornánál felsorakozott német ellentámadás lőszer- és benzinkészletét német árulás nem semmisíti meg, és a felsorakozott német páncélosok Budapestig feltéphetik a szovjet frontot – ahogy erre lehetőség volt! –, sem Berlin, sem Prága soha nem esik el, és a szovjet Európában még azt a pozíciót sem éri el, amit így elért!

A második világháború döntésének kulcsa – mint annyi Európát védő küzdelemben – Magyarország volt!

A szovjet hadvezetés ott áll még 1945 márciusában is távol Berlintől óriási hadigépezetével, de nem támad addig, amíg a Duna-völgye nincsen biztosan szovjet kézen! Amint elesik Magyarország, de még előbb, amikor a budai hídfőt fel kell adnia a két szövetséges erőnek, a szovjet azonnal lerohanja a Berlin előtti térséget, és összezúzza Európa maradék ellenállását.

Minden, de minden azon múlott, hogy sikerül-e Magyarországot minél előbb megszállni, illetve megsemmisíteni, mert csak Magyarország leveretésével nyílt meg az út először biztonságosan Európa szíve felé.

S Magyarország megtette a kötelességét, amit a történelem elvárt – méltán elvárt – tőle!

Magyarországon megint akadtak Zrínyiek, Dugonicsok, egri nők, végvári vitézek, akik rongyosan, elégtelen fegyverzettel, öntestükből és önvérükből emeltek gátat az európai s vele a nyugati kultúrát megsemmisítéssel fenyegető világveszedelem elé.

Lehettek ennek a harcnak olyan részei, amelyekkel egyetlen igaz magyar nem ért egyet, voltak ennek az ellenállásnak hiénái, akik a zavarosban halásztak, és bűntettek százait követték el, de ezzel szemben áll az a tény, hogy a vezetés és a tömegek nagy része abszolút becsületes szándékát és áldozatkészségét csakis a bolsevizmus szolgálatában álló ember vonhatja kétségbe, történjék ez a kétségbevonás akár keleten, akár nyugaton, akár vörös lepelben, akár a demokratizmus mindent könnyen maga alá rejtő hazug palástja védelme alatt...!

A történelem számára e napokból csak egy marad a döntő, hogy a magyar nemzet ellenállása Szálasi Ferenc vezetése és a Nyilaskeresztes Párt Hungarista Mozgalom szervezete és mozgató ereje kiteljesedése következtében a bolsevizmust megakadályozták Európa teljes megszállásában!

Hogy Szálasi Ferenc és pártja nem tudta megmenteni Magyarországot, s vele együtt Európát ­– végzetétől, az nem pártján és saját vezető képességén múlott, hanem azon az egyszerű tényen, hogy ha az árvizek ellen felépített gátakat évtizedeken át nem megfelelően gondozták az arra hivatottak, az átszakadt gátat a gátra rendelt még olyan elszánt, még olyan önfeláldozó munkások sem tudják többet eltömni, amikor az árvíz erejével szemben csak elégtelen eszközeik és elégtelen tömegeik vannak.

Egy lelkileg szétzüllesztett ország – amelynek hű szimptómáit az emigrációban láthatjuk –, egy rosszul felszerelt hadsereg, hátában hivatásos és a hatalom legmagasabb állásaiban ülő árulókkal, fel a királyi várig, nem tudott olyan erőt kifejteni, amilyent kellett volna, egy azonban bizonyos, hogy az adott körülmények között, az adott erőnlét és anyagi adottságok mellett Szálasi Ferenc és 1944. október 15-e ellenállói megtették a kötelességüket, és a legtöbbet tették meg, amit még csak tenni lehetett...

És hogy még a mai napig is őket tartja a bolsevizmus legveszedelmesebb ellenségeinek, bizonyítja, hogy gyalázásuk, irtásuk, munkájuk és akcióik gátolása a mai napig is a legfanatikusabb gyűlölettel folyik a nemzetközi politikai kalandor-kondottieri társaságok részéről.

Mindenki számára van megbocsátás, mindenki hibáit elnézik, közönséges bűnözők kapnak menlevelet, nemzetközi szélhámosságokat és lélekgyilkosságokat hőstettnek fémjeleznek, de a legkisebb nyilasnak, a legkisebb imrédystának, a legkisebb Bárdossy-hívőnek nincs és nem is lesz a bolsevizmus és szellemi rabszolgái, megfizetett írástudó-bérgyilkosai, politikai útonállói részéről bocsánat!

A legvéresebb kezű gyilkosnak van menedékjog, de a katonának, aki fegyverrel a kezében harcolt a vörös áradat ellen, nincs! Az igazi, a becsületes, a valóban katona magyar katona számára nincs hol a fejét lehajthassa. Ha meghódol, ha pénzért, állásért megvehető, kihasználják, de aki lélekben ma is a fegyvere agyát simogatja, és kész meghalni a világot fenyegető bolsevizmussal szemben meginduló harcban a Nyugatért, azt éppen a Nyugat becsüli még ma is a legkevesebbre.

Irtanak bennünket keletről, irtanak nyugatról, rágalmaznak nyugatról, rágalmaznak keletről. Sehol egy jó szó, sehol egy becsületes kézfogás! A vérünk kellene, de a becsületünket sem kelet, sem nyugat nem akarja visszaadni!

Kilenc esztendeje, amikor a nemzet fegyveres ellenállása szinte a földből nőtt ki, és a magyarság több tízezer éves történelmi érettségének ritkán látott példáját adta, azok, akik a felelősséget kellett vállalják, tudták, hogy a maguk részére csak egy eshetőség van: elpusztulni, meghalni a harcban, az akasztófákon, a kivégzőosztagok sortüze előtt, vagy, ha nem éri el őket a gyűlölet keze, örök életükben megbélyegzettként hurcolni nyomorult magukat a sírig.

És nem volt egyetlen, felelős állásban ülő vagy került magyar, aki ezt a sorsot gondolkodás nélkül ne vállalta volna.

Vagy talán azt gondolja valaki, hogy Buda védői a saját életükre s vagyoni előnyeikre gondoltak? Nem! Eszükbe se jutott. Harcoltak a végsőkig, abban a biztos tudatban, hogy a bér: a halál!

Kilenc év óta ordítja a nemzetközi ötödik hadoszlopos sajtó, hogy Budapest védői hogy rabolták a zsidó vagyonokat, a magyarok aranyait, de senki sem tette fel még a kérdést: mi lett volna ilyennek az értelme?

Minden oldalról bent a biztos halált jelentő szovjet gyűrűben. Senki nem számíthatott arra, hogy valaha egy aranyat maga felhasznál, amit – állítólag – vérrel és erőszakkal megszerzett! De el kellett a világgal hitetni ezt a rágalmat, hogy ne ragyoghassék tisztán a védők becsülete! Meg kellett őket gyalázni, és ebben a gyalázkodásban „méltó” részét kivette ez az emigráció is, amely nekik, és igen, tetszik vagy nem tetszik: Szálasi Ferencnek köszönheti azt, hogy életben van!

Európa és ezzel az egész világ ma Szálasi Ferencnek és híveinek mondhat köszönetet azért, hogy ma a világ a bolsevizmus elleni harcra felkészülhet! Ha ezek a férfiak október 15-én nem állnak oda és nem szervezik meg az egész nemzet ellenállását, ma Amerika nyugodtan ülhetne akár tízezer atombombáján, mert azon a tényen, hogy a szovjeté Európa, nem változtathatna. S ma anyagi és emberben mutatkozó hátránya miatt – Európa megszállását véve alapul – Amerika nem is gondolhatna a szovjet visszaverésére s nem bizonyos, hogy az elmúlt kilenc év alatt a szovjet s a bolsevizmus nem talált volna lehetőséget arra, hogy ma ne republikánus, hanem kommunista elnöke lenne Amerikának!

1944. október 15-e Európa történelmének egyik fordulópontja. Jelentőségében eléri, ha meg nem haladja Nándorfehérvár felszabadítását.

S a nándorfehérvári győzelmet ma szerte a világon a déli harangszó emlékezi. Október 15-e hőseire ma még csak a rágalmak és szervezett, irányított gyalázkodások emlékeztetnek! Az ő dicsőségüket és az ő igazságukat ma még csak az ötödik hadoszlop fenekedő, veszett gyűlölete és mocskolása hirdeti! De Isten kezében a szennyből is dicsőség válik!

És szent meggyőződésünk, hogy a Magyarok Istene tudja, mit miért tettek ezek a férfiak! A történelem Örök Istene rendelte őket ezen a napon a sors kormánykerekéhez, és tudja, hogy ma miért kell mocsokban és rágalomban szenvedniök! A történelem Örök Istene tudja, hogy emberek és bűnösök vagyunk, s a legszebb, legtisztább, legkiemelkedőbb cselekedeteink közé is csúsznak be súlyos hibák, bűnök, de azt is tudja, hogy a döntő sohasem a hiba, hanem az elért eredmény!

S október 15-e ellenállói, Szálasi Ferenc és pártja, s vele, ha nem előtte az egész magyar nemzet – a magyarság történelme legdicsőbb tettét cselekedte, amikor 1944. október 15-én az ellenállás mellett döntöttek! Európa nem került teljesen a szovjet kezére.

Ez a lényeg és a többi, amit minden magyar sajnál, legfeljebb szépséghiba!

Kilenc esztendő pergett le az idő homokóráján. De ahogy peregnek a rohanó évek, úgy emelkedik ki az ő alakjuk a rájuk dobált szennyből a magasságok felé.

S akár tetszik, akár nem egyeseknek, 1944, október 15-én megszületett a magyar történelem második „Csaba vezér”-legendája.

(Hídverők, 1953. 19. szám)