Jörg Haider, a 2008. 10. 11-én, a karintiai Klagenfurt mellett autóbalesetben elhunyt ausztriai német politikus valószínűleg nem az első és nem az utolsó volt azon jelentős történelmi személyiségek sorában, kiknek élete és halála mindmáig megosztja a közvéleményt.
Ám Haider ezen felül olyan különleges alkatú ember volt, kiről még ellenfelei is kénytelenek voltak elismerni, hogy az osztrák politikában Karl Lueger, a keresztényszocializmus atyja óta nem született ilyen meghatározó és markáns egyéniség.
S hogy melyik az a közös tulajdonság, mely e két zseniális politikust leginkább hasonlóvá tette egymáshoz?
Az, amit irigy, kicsinyes politikai ellenfeleik „populizmusuknak” szoktak titulálni.
Ez a szitokszó voltaképpen csak annyit jelent, hogy egy zseniális történelmi személyiség képes empatikus képességével a néplélek mélyére látni: a tömegek nevében meg tudja fogalmazni vágyaikat, és szívüket lángra gyújtva ki meri mondani legalapvetőbb követeléseiket.
Ezen kívül közös bennük, munkásságukat tekintve az is, hogy mindketten jogászi végzettséggel rendelkeztek, és sokáig töltöttek be olyan hivatalt, melyben egészen közel kerülhettek az utca emberéhez.
Dr. Lueger Bécs rajongott polgármestereként, míg Dr. Haider Karintia tartomány szeretett főispánjaként gyakorolta hivatását.
De míg Lueger korai halálát cukorbetegség okozta, Haiderét az ármány.
Az emberiség történelmének olyan óriás alakjai, akik személyiségük szuggesztív befolyása révén jelentősen hozzájárultak a társadalmi folyamatok alakulásához, igen gyakran nem természetes halállal mondtak búcsút e világnak.
Persze, túlságosan leegyszerűsített képlet lenne, ha ennek kapcsán a „jó és a gonosz erőinek harcáról” beszélnénk, elégedjünk meg visszafogottan talán csak annak megállapításával, hogy a tömegek befolyásolása különböző, egymással ellentétes szándékú, szellemi háttér-erők érdeke.
Ezek mindegyike egyidejűleg teljes erejével azon van, hogy ellenfeleinek az emberekre gyakorolt hatását megakadályozza.
Végső eszközként, készek nyílt, erőszakos gyilkosságra is vetemedni, ám sok esetben célszerűbbnek tűnik számukra, ha titkos, cselszövő összeesküvés formájában végeznek ellenlábasaikkal.
A politikai merényletek kivitelezése az évezredek során „technikailag-szakmailag” mintegy művészi szintre emelkedett. (Naivitás lenne persze azt gondolni, hogy csak a kiemelkedő, nagy egyéniségeknek jár likvidálás; logikus, hogy apró kellemetlenkedőket, vagy egyszerűen feleslegesnek ítélt személyeket is gyakran tesznek el láb alól.
A különbség lényegében az, hogy míg utóbbiak viszonylag egyszerűbben és feltűnés nélkül iktathatók ki a társadalom vérkeringéséből, előbbiek esetében indokolt a minél körültekintőbb, konspirációs technikák alkalmazása.
Hiszen ha egy balsikerű politikai gyilkosság lelepleződik, épp az ellenkező hatást érik el vele a tettesek: Áldozatuk az emberek szemében könnyen hős mártírrá válhat, és így eszméinek fáklyáját gyakran újabb lelkes, példaképüket követő titánok veszik át és viszik majd tovább.)
Julius Caesar – William Shakespeare-t is megihlető – ledöfésén kezdve, John Fitzgerald Kennedy amerikai elnök lelövéséig számtalan szimbolikus értékű, erőszakos haláleset esett meg a történelemben.
A merénylők pedig idő közben már olyan kifinomult szintre jutottak el a megvalósításban, hogy az emberek – időnként mítoszteremtésre buzduló – képzelete, jelentős történelmi személyiségek esetében akkor is rekonstruálni próbálja az erőszakos halál hátterét, ha ez objektív, tudományos módszerekkel nem-, vagy csak közvetetten bizonyítható. (Atilla hun nagy-király, Wolfgang Amadeus Mozart, gróf Teleki Pál, József Attila, Szent Imre herceg, Bonaparte Napóleon, Zrínyi Miklós, Mátyás király, I. János Pál pápa; – hogy csak néhány híresebbet soroljunk fel számtalan jobb sorsra érdemes társuk közül.)
Jörg Haider 1950-ben született, a Felső-ausztriai Bad Goisernbenl.
A „genius loci” ez esetben valóban konkrét történelmi okokkal magyarázható, hiszen Salzkammergut 1779-ig a Bajor Hercegséghez tartozott, s lakóit általános német identitás jellemezte.
Ebből érthető az is, hogy 1938-ban, az „Anschluss” idején Felső-Ausztria népe számára egészen természetesen hatott a Német Birodalomhoz való visszatérés (Anschluß), és ez meghatározta az alapvető szimpátiát az NSDAP németséget egyesítő politikájának irányában is.
Haider Szülei is ebben a „német-nemzeti” szellemben élték dolgos hétköznapjaikat, és alapvetően ez határozta meg a család szellemi-kulturális közegét.
A kis Jörg már a gimnáziumi években (Bad Ischl-ben, a Habsburg császárok egykori üdülőhelyén) kapcsolatba került az épp akkor megerősödni kezdő FPÖ-vel, (Osztrák Szabadság Párt) melynek vezetőségében és sorai közt számos egykori NSDAP funkcionárius és tag találta meg az új feltételek által szabott politizálás lehetőségét.
A párt akkori vezetője, Friedrich Peter hamar felfigyelt a jó beszédkészségű, intelligens fiatalemberre, felkarolta és támogatta annak politikai karrierjét.
A tehetséges ifjú először egy helyi ifjúsági nemzeti szervezetbe lépve kezdett aktív tevékenységbe, majd a sikeres érettségi vizsgát követően Bécsben folyatta tanulmányait az Egyetem Állam és Jogtudományi karán, ahol 1973-ban jogi diplomát szerzett.
Ám tanulmányai közben is maradt elegendő ideje a lelkes politikai tevékenységre. 1976-ban feleségül veszi a pártban is tevékeny Claudia Hoffmannt, akitől később két leánya született. Már 21 évesen tagja lett az FPÖ vezetőségének, és 1979-ben a párt parlamenti képviselőjévé lesz.
1986-ban egy gazdag nagybátyja rátestálta az 1600 hektáros, karintiai Bärental-t (Medvevölgy), ezzel is megalapozva unokaöccse zökkenőmentes politikai karrierjét.
Hiszen ez teremtette meg az anyagi hátteret ahhoz, hogy Haider minden idejét politikai küldetésének szentelhesse, és az anyagi függetlenség miatt eleve megvesztegethetetlenné váljon, mely a liberális demokráciákban párját ritkító erkölcsi tőkét jelent!
Éppen ezzel egyidejűleg választották meg a párt vezetőjévé is.
Elérte politikai karrierje első meghatározó állomását, s ekkor még úgy tűnt, küldetése megvalósításának nem áll útjában többé komolyabb akadály.
Mikor azonban később Haidert saját politikai nevelt lánya, Heide Schmidt hátba támadta, s a liberális szárny egy részével kiválván a FPÖ-ből, „Liberális Fórum” néven önálló pártot alapított; Frischenschlager is társa volt az árulásban; talán így akarta korábbi nácibarát imázsát korrigálni. (Valószínűleg ezért is kapott később érdemrendet a B’nai B’rith cionista szabadkőműves nagypáholytól!)
Mikor a szociáldemokrata zsidó, Bruno Kreisky kancellár pártja elvesztette az abszolút többséget, utódja Fred Sinowatz lépett koalícióra a Steger vezette FPÖ-vel, mely egyébként történetének népszerűségi minimumán, 5%-os választási eredménnyel éppen hogy bejuthatott az országgyűlésbe; egyébként első ízben kormányzati lehetőséghez jutva, 3 miniszterrel.
Steger a párton belül erősíteni igyekezett a liberálisokat, és leszámolni a „német-nemzetiekkel”.
Ekkor, az 1986-os innsbrucki FPÖ pártnapokon választották meg a küldöttek az ifjú Jörg Haidert Steger helyett pártelnöknek. Emiatt az FPÖ-n belüli jobbos fordulat miatt Franz Wranitzky kancellár, Sinowatz utódja érthetően azonnal felmondta a SPÖ- FPÖ kormánykoalíciót. Haider politikai zsenije viszont – a német-nemzeti oldalt erősítve – az 5 % -os pártot, 1999-ig közel 27 %-os választási eredményekhez juttatta!
1989-ben, pályája addigi csúcsaként Karintia főispánjává választották. Ellenfelei megpróbálták karrierjét kettétörni: 1991-ben sikerült pozíciójából kibuktatni egy bizalmatlansági szavazással.
Az ürügyet egy a szociáldemokratákhoz intézett frappáns beszólása szolgáltatta, mikor rámutatott, hogy a III. birodalom foglalkoztatáspolitikája jobb volt, mint emezeké.
Karintia népe azonban nem hagyta cserben szeretett vezérét, mert 1999- ben újra főispánná választották, mely tisztséget egészen haláláig betöltötte.
Azonban újabb nehéz időszak köszöntött a pártra.
A liberális demokráciák belső, strukturális adottságaiból fakadó örök problémák nem kímélték meg a FPÖ-t sem. A népszerűség növekedésével a párt túlságosan felduzzadt, s a bal és jobbszárny közti ellentétek fokozatosan elmérgesedtek.
Nevezetesen mind a nagynémet- és új-nemzetiszocialista elvekkel szimpatizáló tagság; mind a polgári-liberális politikai beállítottságú körök szerették volna megszerezni a párton belüli dominanciát.
Ehhez hozzá kell számítanunk a mindig és mindenkor jelen lévő jellembeli gyarlóságokat is.
Egy, a kormányzói hatalom közelébe erősödő pártban rendszerint feltűnnek a karrieristák, a megélhetési politikusok, a hatalomvágy megszállottjai.
Alighanem Haider legtragikusabb emberi gyengéi közé tartozott, hogy sohasem rendelkezett a sikeres pártvezetéshez szükséges egyik legalapvetőbb tulajdonsággal, a különleges emberismerettel.
Ezt bizonyítja, hogy legközelibb harcostársai sorra árulták el őt és a pártot, s váltak ki belőle a maguk később egyre jelentéktelenebbé váló, individuális tévútjára követve.
De egy politikai párt számára nem csak a puszta felhígulás jelenti ilyenkor a lehetséges szakadás veszélyét, hanem maga a kormányzati hatalomra kerülés is éppúgy alattomos kísértésekkel jár. (Haider és az FPÖ pályájának ezen szakaszát érdemes alaposabban is elemeznünk.
E rendkívül nehéz helyzetbe került, pártja erősödésével Jörg Haider. Mikor a választásokon világossá vált, hogy harmadik politikai erőből másodikká duzzadt az FPÖ, bármely laikus megjósolhatta volna ennek súlyos veszélyeit.
A legfenyegetőbb nyomás természetesen a nemzetközi volt, hiszen Haider a politikai életet valóságosan megtervező globális háttérhatalom szemében ekkorra már abszolút „persona non grata”-nak számított; pártja, pedig nemcsak populistának, hanem neonácinak és antiszemitának bélyegzett volt általuk.
E cionista maffia diplomáciai úton és a médiákon keresztül azonnal megüzente Ausztriának, hogy nem fogják eltűrni Jörg Haider kormányzati hatalomra kerülését!
Mi több, Tel Aviv és New York hivatalosan is bejelentette, hogy nemzetközi gazdasági bojkott alá fogják helyezni az egész országot.
Így is lett.
A nyomás hatására Thomas Klestil, köztársasági elnök, Ausztria államfője már előre kijelentette, hogy semmiképpen sem lesz hajlandó Haidert kancellár-helyettessé felesketni, ahogyan ez egyébként az alkotmányból adódna, egy koalíciós kormány második pártjának vezetőjére vonatkozóan.
Ebben a feszült külső-belső politikai helyzetben kezdődtek meg a pártok közti, hosszadalmas koalíciós tárgyalások, melyek végül mégis az ÖVP (Osztrák Néppárt) és az FPÖ kormánykoalíciójához vezettek.
A Szabadságpárton belül is vita folyt arról, hogy helyes-e a kormányzati szerep elvállalása.
Egyesek figyelmeztették, intették, óvták Haidert e lépés megtételétől, de ő hajthatatlan maradt, mert úgy gondolta, hogy ezzel tartoznak a választóknak.
Ki tudja, mikor adódik még ilyen alkalom Ausztria történelmében, hogy végre valóban a nemzet érdekében képes valaki az országot irányítani?
A szociáldemokratáktól elhidegülő, néppárti Wolfgang Schüssel kancellár meg volt győződve, hogy képes szalonképessé tenni, vagy kitrükkölni a kormányzati kisebbség szerepét betöltő FPÖ-t.
Haider viszont vakon hitt pártja stabilitásában, elszántságában, munkatársai hűségében, s a kormányzati szerepért hajlandó volt még abba a kompromisszumba is belemenni, hogy személy szerint háttérbe vonul, és Karintiában, főispáni feladataira koncentrál.
Rossz nyelvek szerint titkos ellenségei zsarolták Haidert azzal, hogy ha nem elégszik meg a karintiai főispánsággal, kiteregetik biszexuális hajlamait. Végül maga helyett egy politikai „nevelt lányát”, az ifjú Susanne Riess-Passert jelölte ki kancellár-helyettesnek, maga pedig a háttérből akarta irányítani az FPÖ-s kormánytagok munkáját.
E kényszerű kormányzati kaland sajnos szükségszerű kudarchoz vezetett. A nemzetközi politikai eleinte fogcsikorgatva vette tudomásul a kormánykoalíciót, és nem hivatalos bojkott alá vette Ausztriát. (A magyar kormány – helyes diplomáciai döntést hozva – nem csatlakozott e bojkotthoz.)
Viszont a Néppárt egyre több vállalhatatlan kompromisszumba kényszerítette a kisebbik kormányzópártot, mely hosszú távon társadalmi népszerűség-csökkenéshez, és belső viszályokhoz vezetett.
Érthető, hogy Haidert már ebben az időben is érték halálos fenyegetések.
Hiszen nagyon korán felismerte, hogy nemzete (és az európai nemzetállamok) halálos ellensége a bibliai fenevad, az a gazdaságpolitikai hatalom, melynek szocialista és néppárti, osztrák és európai marionettjei csupán megvalósítói a szabadkőműves bankárkaszt világhatalmi törekvéseiknek.
Nyilvánvaló, hogy ezek elemi érdekeit veszélyeztette egy olyan tehetséges politikus, aki idealizmusa, elvhűsége, és vagyoni helyzete okán nehezen korrumpálható, vakmerő típusú személyiség.
Így következetesen fog küzdeni befolyásuk ellen, mert pontosan tudja, hogyan menthető meg tőlük ez a világ utódaink számára.
Pedig egy meggyengült FPÖ-t örökölt elődjétől Norbert Stegertől, aki a pártot a szociáldemokratákkal kötött kilátástalan koalícióba sodorta.
Az FPÖ létét a háború után csupán azért tűrte meg a globális cionista hatalmi háttérmaffia, mert két réteg gyűjtőpártja volt, a náci-érzelműeké (német-nemzetiek) és a „polgári” liberálisoké.
Előbbiek tevékenysége egy liberalizmussal is fertőzött, legális párt tagjaiként nyilván ellenőrizhetőbbeknek és irányíthatóbbaknak tűnhetett. Steger viszont a liberális szárny vezető egyéniségének számított, amit mi sem fejez ki jobban, hogy éppúgy elnökhelyettese volt a Liberális Internacionálénak.
Amennyit segített a pártnak e kettős ideológiai arculata a parlamenti legitimitáshoz, sajnos annál sokkal többet ártott. Jó példa a párt e skizofrén belső állapotára Friedreich Frischenschlager személye és munkássága, aki az alább taglalt, vörös-kék (SPÖ–FPÖ) koalíció védelmi –, vagyis hadügyminisztere volt.
A HALÁL
2008. 10. 11-én éjjel 00:15 körül, feltételezhetően gyilkos merénylet áldozata lett Dr. Jörg Haider, korunk egyik legkarizmatikusabb jobboldali politikusa.
Az autóbalesetnek álcázott kivégzés ugyan fiziológiai értelemben sikeres volt, szellemi és erkölcsi szempontból azonban ellenségei számára totális kudarc.
Noha a hivatalos szervek a bal-liberális médiákkal összejátszva mindent megtettek azért, hogy elhitessék a közvéleménnyel az idegenkezűség kizárhatóságát, s napok alatt lezárták az ügyet, mégis szinte mindenki számára kezdettől világos volt, hogy Haidert valószínűleg egyszerűen likvidálták politikai ellenfelei
Forrás: Keszthelyi Jobbik
Magyar Tudat
A 60 éves homokos, több aznapi parti után ittasan
140 km/h -val ment 70 km/h és-vagy alvás helyett ….
Még jó, hogy nem lopott kocsival, jogsi nélkül 🙂
Te idióta.Minden nap sportolt!!futott 15 km.t!!Sose ivott alkoholt,ezt maga a testvère mondta a Kleine Zeitungnak!Te tartottad a farkàt,hogy tudod homokos volt?senkinek se szabad vizsgálja a roncsot!!titkos helyen örzik. A màs farkával…na verj csalánt!!főleg ne egy halottéval.Amúgy megírta a bevàndorlást szóról ,szóra!!
A selejtek bosszúja.
Az eszközök változnak, a cél ugyanaz. Aki nem vehető meg, azt megölik zsocskos midók.
szerinted mit jelent ha valakiről azt írják,hogy biszexuális,igen azt,hogy szereti a fiúkat is,ebben a cikkben lehet olvasni csak olvasd el,kedves Benedek Anna és utána idiótáz!!!!
Attól még, hogy egy cikkben leírnak valamit, még nem biztos, hogy igaz! Katalin Lengyel önről is irtak jelzőt, akkor az igaz?
Haidert a háttérhatalom végezte ki!Most meg kell nézni ki a Köztársaság elnök?
Haider max 70km/h helyett 140km-el borult fel…….1,7 promillal a max 0,5 helyett…….olvasható a Wikin…….
Ja, ha a wikin olvasható, akkor biztos úgy volt, semmi kétség! 🙂
„A 60 éves homokos, több aznapi parti után ittasan
140 km/h -val ment 70 km/h és-vagy alvás helyett …”
A hír igaz, rendőri nyomozás megállapítása,
de a lényeg nem az hogy „meleg” volt, hanem, hogy
ő vezetett, a helyett, hogy megkért volna valakit ..stb.
A halála rendhagyó a közlekedési balesetek sorában,
alkalmatlan volt a vezetésre (gépkocsi …), de a nagyérdemű
rögtön elméleteket gyárt, ha politikus okoz balesetet.
Az emberiség furán együtt él a gépkocsi okozta halálos balesetekkel,
nem törekszik a visszaszorítására, természetesnek, hírnek tartja,
mig egyszer családtag, vagy maga lesz az áldozat.
Mocskos zsidók!