Végső kétségbeesettségében a Nyugat már Sztálin vasárnapi eljövetelét vízionálja
Tényleg szinte csak erre vártunk a kvótareferendumot ellenzőktől: szerdán Stark Tamás történész szájából elhangzott, hogy a menekülteket elutasító népszavazás a második világháborús antiszemita időket idézi.
Ő a GULÁG-okban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítványnak volt az elnöke, aki Bayer Zsolt Lovagkereszt kitüntetése miatt mondott le tisztségéről, mert, mint indokolta, publicisztikái „rasszista” jellegűek, és alapítványa elnökhelyettese terjesztette fel őt a kitüntetésre.
Noha alig tartozik a témához, de egyszer érdemes lenne azt megvizsgálni, hogy egy adott időben adott teljesítményéért kitüntetettnek a korábbi tettei mennyiben jöhetnek számításba.
Ha igen, vajon milyen alapon kapott 1978-ban az a Menachem Begin izraeli miniszterelnök Nobel-békedíjat, aki 1946-ban az általa vezetett Irgun nevű terrorszervezet élén felrobbantotta a jeruzsálemi Dávid Király Szállodát, s ennek következtében csaknem száz ember vesztette életét.
A kérdés megválaszolása éppen olyan nehéz, mint azt megjósolni, hogy egy történész mikor válik meg végre kellő undorral a Terror Házában nyilván nem ellenszolgáltatás nélkül vállalt főtanácsadói munkájától, ha ezt egyáltalában megteszi, mielőtt arra netán felkérnék.
Mint minden esetben, a referendumnál is bejött a balliberális oldalnál az elmúlt több mint két és fél évtizedben megfigyelt valamennyi viselkedési forma. Az is, hogy úgy tesznek, mintha egy adott kijelentés vagy kérdés nemcsak mást mondana, mint amit belőle egyszerű elolvasással világosan meg lehet érteni, de akár az ellenkezőjét vagy bármit jelenthet.
Holnapután minden urnához elballagó választó e kérdésre adhatja le nem vagy igen szavazatát: „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” (A helyes megfejtés a NEM, hacsak nem akarjuk, hogy Kiskundorozsmán húsz év múlva a helyi szalafisták és vahhabiták kedvéért ne lehessen pálinkát és disznóhúst kapni.)
Hogy ezt miként lehet annak értelmezni, hogy a kormány tulajdonképpen az Európai Unióból történő kilépésre szavaztat egy olyan országban, amelynek lakosai minden felmérésen erősen az uniós tagság mellett álltak ki, azaz egy szavazatokból élő kormánynak politikai öngyilkossággal érne fel a közakarattal szembemenni, az rejtély. Éppen úgy nem érthető, mintha egy, a „mi” liberálisainkhoz hasonló, képzeletbeli svájci csapat Ticino tartományban a múlt heti, ottani referendum kérdését nem úgy értelmezte volna, hogy a helyi munkaerő élvezzen-e előnyt az EU-ból és akár a szomszédos Olaszországból jövő munkaerővel szemben, hanem úgy, hogy az olaszul beszélő tartomány Mussolini volt fasiszta diktátor feltámasztásával kíván titokban Putyinnal szövetkezni a Borsod-Abaúj-Zemplén megyében élő cigányokat segítő sorosisták kiirtásában.
Korunk abszurditására és a nyugati sajtóvilág már-már totális egyenirányítására jellemző, hogy a brüsszeli kényszerrel szembeni kvótareferendum ellen az elmúlt két napban írt külföldi cikkeknek igen nagy többsége azt kifogásolta, hogy a magyar miniszterelnök megosztja az országot, méghozzá olyan mértékben, amire a rendszerváltoztatás óta még nem volt példa.
Csakhogy a normalitás fényében nem egyesítésnek nevezik az olyan kérdést, amelyre a felmérések szerint a megkérdezettek kilencven vagy még annál is nagyobb százaléka fog egyaránt az elutasító nemmel szavazni? Mert ha ez a megosztottság eszményképe, akkor nevezzük annak ellenkezőjének, az egybeforrt egységnek azt a spanyol állapotot, beleértve a széthullott madridi parlamentet, ahol a most júliusban megismételt országos választásokon sem sikerült kormányt alakítani, hasonlóan a tavalyihoz?
A hazai balliberális oldalnak a magyar jobboldali többség és kormánya elleni eszementen beteges gyűlöletét vették át olyan lapok is, amelyek ha ugyanúgy írnának más országokról is, hiteltvesztettségük miatt heteken belül egy darab olvasójuk sem maradna.
Mint a vezető svájci lap, a Neue Zürcher Zeitung, amelynek szerdai cikkét egy Meret Baumann nevű újságíró merte azzal a két mondattal kezdeni, hogy „Az európai kötelező menekültkvótáról vasárnap tartandó magyar referendum kétségtelenül egy szovjet időkre emlékeztető eredményt fog hozni. A felmérések szerint az érvényes szavazatok kilencvenöt százaléka a szuggesztív módon feltett kérdésre… (itt a kérdés ismertetése következik) …nemmel fog válaszolni Orbán Viktor miniszterelnök kormánya értelmében”.
Ha ennek a svájci újságnak egy önkéntes népszavazásról – amelytől aki akar, távol maradhat, vagy azon részt vehet, és akár azt írhatja rá a szavazócédulára, hogy „vesszen a rohadt kormány, és minden jobboldali gyűlöletkeltő dögöljön meg, aki a huszonhárommillió romános referendumra emlékeztet” – a sztálinista zsarnokságban vagy annak a magyarságra ráerőszakolt, rákosista bugyrában gyakorolt, alternatíva nélküli választások jutnak eszébe, akkor a stábját már csak a guillotine mentheti meg Zugspitze méretű förtelmeinek Magyarországgal kapcsolatos folytatásától.
Nem, feljelentéseket és egymás kikémkedését imádó svájci kollégák, itt nem Sztálinról van szó. Mint ahogyan Ticinóban sem arról, hogy a svájci olasz tartománynak a saját munkaerőit védő lakosai a referendummal ketrecet akarnak maguk köré vonni, hogy mögötte jódlizva hányjanak bele Nestlé-termékeket csicsás kakukkos óráikba.
Nem. Nálunk is és ott is arról van szó, ami a papírra van írva. Csak mi azért nem írunk galád gazemberségeket az ő dolgaikról, mert egyrészt Svájcban nincs egy olyan, az olimpiai játékokon is a világ minden népétől eltérően a sajátjai sikerei fölött epeömlést kapó, gyomorforgató, de a tájékoztatásban még mindig kulcspozíciókat őrző csapat, mint ami nálunk van, hanem azért sem, mert nálunk az újságírásnak azért vannak többé-kevésbé megtartott szabályai.
De valóban megdöbbentő, hogy a valóságot ily mértékben a feje tetejére állítók nem csak újságírók.
Mint Nils Muiznieks, a strasbourgi Európa Tanács emberi jogi biztosának a New York Times online kiadásában megjelent cikke, amelyre Szijjártó Péter külügyminiszter azt reagálta, hogy „elképesztő az Európa Tanács emberi jogi biztosának magyargyűlölete”. Hozzátette, hogy azt az országot támadja „elképesztő hazugságaival, amely minden nemzetközi előírást betart”.
Csak azt nem tette hozzá, hogy ez az ember a strasbourgi állása betöltése előtt a lettországi Soros Alapítvány programigazgatója volt, és hogy összekeverte szülei menekülési motivációját az 1944-es Lettországból a most hozzánk irányított, zömében és általában papírjaikat szándékosan elhagyó emberekkel, akiknek akár eredetét, akár szándékait totális homály fedi.
Aki azonban a Muizniekseket és Baumannokat olvasva ennek a visszataszító, antidemokratikus elitnek a régi erőfölényét hiszi, nagyon nagyot téved.
Ez már egy undorvilág leszerepelt elitje, aminek bizonyítéka a bécsi Kronen Zeitung olvasóinak feltett kérdés, amely így hangzik: Ön szerint jogos Orbán Viktor keményvonala a menekültválságban? Amely kérdésre tegnap 15 óra 20 perckor a válaszadók 93,3 százaléka szavazott igennel.
Azaz szinte pontosan olyan arányban, mint amitől az előbb említett nevekkel fémjelzett elit retteg a mi esetünkben, azaz a vasárnapi referendumon leadott NEM szavazatok arányától.
Már csak eszeveszett rettegésük növelése érdekében is érdemes elmenni szavazni. A dokumentálatlan saríások, vahhabisták, szalafisták, sorosisták, Muiznieksek és Baumannok ellen.
(Lovas István, Magyar Hírlap, 2016-09-30)