Ami késett, nem múlt: legkiválóbb közírónk, Milotay István „Népi válság, népi Magyarország“ című cikksorozatában szemlét tartott és kritikát mondott végre az új magyar irodalom legjelentősebb mozgalma, az általam a húszas évek elején indított, ún. népi irodalom felett. Minden pártpolitikai elfogultság nélkül, tisztán magyar nemzeti és általános emberi alapon alkotott véleményt a mozgalom legjelentékenyebb egyéniségének munkásságáról; számonkérte rajtuk a magyar népi, nemzeti és általános emberi eszményeket; jobbfelől állította azokat, akik híven szolgálták az egyetemes magyar érdeket, balfelől azokat, akik idegen, nemzetietlen és emberietlen érdekeket szolgáltak a magyar nép, a magyar nemzet és az emberiség nevében. Befejező cikkeiben kimutatta, hogy Veres Péter és Kovács Imre programja milyen silány szolgai, zagyva utánzata, keveréke a bolsevik programnak és az utódállamokban végrehajtott, magyarellenes célú földreformnak. Nem hagyott kétséget afelől sem, hogy szívesen látott volna egy zseniális, eredeti magyar programot, reformtervet, hogy szívesen fedezett volna fel egy népi származású politikai vezéregyéniséget. Nem kételkedünk abban, hogy a nagy feltűnést keltett és általános érdeklődésre számot tartó cikksorozatnak olyan nagy hatása lesz a magyar közvélemény alakulására, mint Cicero Catilina ellen mondott beszédének egykor a római közvéleményre.

Elhangzott végre a magyar „Quo usque tandem...“ s éppen a népi irodalom válsága idején, az ún. íróháború idején, mely nem két költő hiúsági versenye, nagysági vitája, ahogy azt a baloldali sajtó feltüntetni szeretné, hanem világnézeti harc gyújtópontja, a belső szellemi, társadalmi arcvonalon a népi irodalom és népi mozgalom eredeti célját őrző szellemi erők és e mozgalom célját meghamisító szellemi erők között.

*

Hallottam, hogy az Esti Kurir megvédte ellenem Szabó Dezsőt. Örülök, hogy Kurirék sajnálják Egyed Zoltán munkatársát, a Film, Színház, Irodalom című színházi élet házi levélíróját, a „Megfojtott kakas“ című regény-szörnyszülött szellemi öreganyját. Elolvastam a vicces tanár legutóbbi stílusgyakorlatát, s eszembe jutott róla Krudy Álmoskönyvéből egy álomfejtés, mely szerint „gyermekleánnyal szeretkezni“ vénség jele... Utolsó füzetében azzal dicsekszik Szabó Dezső, hogy fiatal lányok fordulnak utána az utcán. – Milyen stramm! – jegyzik meg reá. Rosszul hallotta Szabó Dezső azt a megjegyzést; a hiúság, az önimádat vagy az utcai zaj elváltoztatta fülében a szavakat. Azt mondhatták azok a szegény fiatal lányok valakire, hogy „milyen stróman!“... Éppen a Szabó Dezső-féle lúdtalpú, hájas, legottan ócska dendik után forognak a fiatal lányok, mikor annyi szép, karcsú, gyerekarcú katona jön-megy a pesti utcán!...

*

Beleszólt az íróháborúba, végre, a Szabad Szó is, a magyar közönség kizárásával megjelenő agrárszocialista hetilap. Bajcsy-Zsilinszy, Kovács Imre és Szabó Pál hetilapja, mely „hűség a néphez“ jeligével a homlokán nem annyira a magyar néphez, mint inkább annak a lelkét szocializmussal és demokratizmussal kendőző népnek az érdekeihez hű, melynek egy kacskaringós bajszú, mimikri fia, zsidó Mezőfi Vilmos volt a megalapítója. Szabó Pál támasztotta fel halottaiból a Szabad Szót Eckhardt Tibor segítségével, de ma már csak felelős szerkesztője a lapnak, Kovács Imre a szerkesztője. Két évvel ezelőtt, a könyvnapon sütötte ki ezt a jeligét a hatalomra, miniszterelnöki tisztségre, diktátorságra magátjelölt fecsegő Kovács Imre, mikor egy népi írói összejövetelen megjelent zsidó kíséretével, mint megannyi népi íróval. A Cserépfalvi nevet viselő veres zsidó kiadó lektora most jónak látja végre beleszólni az írók háborújába, azt két író jelentéktelen vitájának, átkozódásának minősíteni és győztes harmadikként mindkettőt kitagadni a népből, a nép iránti hűségből, azon a címen, hogy ezek nem demokraták, nem zsidóbarátok. Láthatja Sinka István és Féja Géza: mire mennek azzal, hogy egyéni irigységük kutyáját eleresztették. Az a Szabó Pál, aki velük együtt aláírta az ellenem tett nyilatkozatot, most felelősséget vállal egy ellenük írott cikkért a Szabad Szóban... Így hasonlik meg önmagában az ördög. A Szabad Szó, Szabó Pál felelősségére, a néphez való hűtlenséggel vádol minden írót, aki jobboldali újságokba ír. Nos, Szabó Pál nem rég írt éppen a Virradatba. Tehát hűtlen lett a néphez. Szabó Pállal együtt az aláíró tízek nagy része hűtlen eszerint a néphez, mely nép nem is lehet más, mint a zsidó. Kovács Imre Alkibiades perzsája.

*

Éppen be akartam fejezni e cikket, mikor olvastam, hogy a Magyar Csillagban végre együttesen nyilatkozott ismét egy féltucat író. Az „egyes írók“, akiket durvasággal vádolnak, de nevükön nem neveznek, ez a tetem én volnék, az a közíró meg, aki Illyés Gyulát és Veres Pétert kritizálni merte, ki lehetne más, mint Milotay István, az Új Magyarság főszerkesztője.

Azt hiszik magukról ezek az író urak, hogy az irodalom finomkodás, s hogy az írói tekintély minden érdek felett, a magyarság és az emberiség felett álló valami, s vesszen el ország, csak az ő tekintélyük maradjon. Más meg azt mondja, mint én is, hogy ám pusztuljon minden írói tekintély, ha csak ilyen áron maradhat fenn!... Mintha az első világháború előtt, a szecesszió virágkorában élnének ezek az író urak, a klikk-korszakban. Az egyik baloldali újság nem rég rótta meg Illyést durva hangja miatt s még ő finomkodik... Milotay, nagyon finoman, azt írta róla, hogy verseskönyve fedelén olyan az arcképe, mint valami angol utazó-é. Nos, én nem vagyok olyan finom, az utazót ügynökre írom át; de ennél is tovább megyek s azt mondom, hogy Illyés Gyula olyan azon az arcképen, aktatáskával a mellén, mint egy géppisztolyos, sereghajtó zsidó politruk.

(Virradat, 1943. május 17.)