Vona Gábor a Jobbik irányváltását, „néppártosodását” megindokoló írásában világosan és meglepő őszinteséggel szögezi le: „A Jobbik lelkét, amelyet 2006 után az én vezetésemmel adtunk ennek a közösségnek, most az én vezetésemmel vettük el”. Cikkének történelmi bevezetőjében hangsúlyozza ugyanakkor, hogy a magyarság „ma nagyban szenved az akut közösségi hiánybetegségtől”, vagyis közösségekre égetően szükség van, és őneki feltett szándéka egy új közösség felépítése, melynek persze lelke is van, mert hát nem létezhet egy közösség lélek nélkül.
Új lelket kell tehát ebbe a közösségbe lehelnie Vona Gábornak, aki a „Jobbik szárnyaló és kamasz lelkét” kívánná felcserélni a „felnőtt és kormányképes, az egész nemzet közösségét képviselni akaró és tudó Jobbik” lelkével. De a Jobbik „új lelke” elképzelése szerint valójában már nem is a sajátja lesz, hanem az egész magyar népé, amelyet „magával ragad”, éspedig nem mással, mint a „modern konzervatizmussal”, a „nemzet egyesítésével”, a „feltorlódott konfliktusok” megoldásával, a „hídépítéssel” „a nemzet pozitív, teremtő erőinek, ideológiai különbségek nélküli egybegyűjtésével”.
 |
„Modern konzervativizmus, hídépítés, nemzetegyesítés” – íme tehát a néppártosodó Jobbik „új lelke”, amely hivatva van mozgósítani, maga mögé állítani a magyarok millióit, és kirángatni hazánkat abból a mély gödörből, amelybe az elmúlt évtizedekben uralkodó politikai elitek és a mögöttük álló nemzetközi erők lökték. Nos, ami a „modern konzervativizmust” illeti, aligha fogja a magyarok döntő többségét lázba hozni, mivel egyrészt sokan nem tudják, mi is az, másrészt pedig az elmúlt jó negyedszázad folyamán Antall Józseftől Dávid Ibolyán keresztül egészen Bokros Lajosig annyian hivatkoztak rá, hogy igazából nemigen lehet tudni, mit is jelent pontosan. Vajon kit fog lelkesíteni annak a közhelynek a hangoztatása, hogy „az őseink hasznosítható hagyományai, nemzeti értékeink és a felgyorsuló, modern világ kihívásai és jelenségei közé hidat” építsünk? Átvitt értelemben vett hídépítőkre időnként tényleg szükség lehet, de kizártnak tartom, hogy egy mozgalom lelkesítő ereje saját önazonosságának hangoztatása és érvényre juttatása helyett a „hídépítés” legyen. Ami racionális cselekedet, hideg, számító fejet és racionális hozzáállást igényel, a „lélek” azonban a legkevésbé sem racionális természetű jelenség. A „hídépítés” gondolata a „modern konzervativizmushoz” hasonlóan üresen csengő frázissá silányult, ezért előre borítékolható, hogy az nem fog lelkes híveket toborozni a Jobbik számára.
A pártelnök úr írásában arra a kulcsfontosságú kérdésre nem ad választ, hogy vajon hova is kíván „hidakat építeni” egy gyarmati sorban tengődő, a nemzetközi (háttér)hatalom és hazai kiszolgálóik által halálra ítélt országban? A Fideszhez? Az MSZP-hez? Talán Gyurcsány pártjához, a DK-hoz is? Miféle „felnőtt lelke” lesz ennek a pártnak, ha abban a „modern konzervatívok” mellett helyet kapnak a liberálisok, és az MSZP-sek is? Vagy elsősorban az úgynevezett civil szervezetekhez (köztük George Soros kitartottjaihoz), a szakszervezetekhez, a különböző társadalmi csoportokhoz kíván hidat verni a Jobbik elnöke? Különös vállalkozás, kiváltképpen annak fényében, hogy írásának jó részében Vona Gábor éppen azon kesereg, hogy nincsenek „igazi közösségek” a mai világban. A nem létező közösségekkel hogyan kíván egyezkedni?
Egyébként is, ha egy párt, mozgalom vagy vallás mindenkit, mindenfajta világnézetű és meggyőződésű embert befogad a sorai közé, és mindenkivel jóban van, akkor felmerül a kérdés: mi is az adott közösség eredeti lényege, lelke, valódi identitása, miért is érdemes odatartozni, ha mindenki más olyan jó, és lényegében bárkit a soraiba fogadhatna? Ráadásul ha valakinek, akkor a Jobbik elnökének és persze teljes tagságának pontosan tudnia kell, hogy az egymással látszólag versengő, úgynevezett „demokratikus” pártok ugyanazon idegen érdekeket kiszolgáló politikai „elit” részei. Lehetséges-e egyáltalán a hatalmat hazánk felett gyakorló globális világhatalom köreihez hidakat verni? A pártelnök úr írásában utal a Lánchidat megálmodó Széchenyire, csakhogy rossz a példa: Pest és Buda nem egymás ellenségei voltak, az egyik nem uralkodott a másik felett. Továbbá történészként Vona Gábornak pontosan tudnia kell, hogy például a második világháború után a nemzeti érdekeket felvállaló Kisgazdapártban vagy a beépített ügynökök, vagy a végtelenül naiv lelkek, vagy pedig a pénzre és pozícióra áhítozó karrieristák akartak hidat verni a minden hatalmat kezébe kaparintó kommunista párt felé. (Melynek egyik vezetője – „Gerő, a hídverő” – aratta le ugyanakkor a tényleges „hídverés” politikai gyümölcseit.)
 |
Számos más egyéb példa mellett emlékezhetünk egy másik nevezetes „hídverési kísérletre” a kommunista rendszer idejéből, amely a „marxista-keresztény párbeszéd” elnevezéssel zajlott, ám kizárólag az MSZMP pozícióit erősítette. Az úgynevezett rendszerváltás óta pedig ugyan miféle eredményeket hoztak a „nemzeti oldal” kiegyezési kísérletei a „liberálisokkal”? Nagyon naiv embernek, a gyarmatosítók ügynökének, netán a saját anyagi hasznát kereső politikusnak kell lennie annak, aki azt hirdeti, hogy rabszolgasorba taszított magyar nép szava a legcsekélyebb mértékben is számít a világhatalom és annak hazai kiszolgálói előtt.
Vona Gábor egészen biztosan nem a globális hatalom ügynöke. De vagy nagyon naiv ember, vagy pedig – a Jobbik vezető politikai garnitúrájával együtt – kényelmes és jól jövedelmező parlamenti helyekért, jól fizető politikai állásokért, netán bársonyszékekért ölte meg a Jobbik „szárnyaló és kamasz lelkét”.
Mi az igazság, Gábor?
Páger Oszkár - Kuruc.info
Kapcsolódó:
