Ma 2024 március 28. Gedeon, Johanna napja van. Holnap Aguszta napja lesz.
10o-css-9188-fff.jpg

Boros Imre: A Bad Radkersburg-i példa

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)

Bad Radkersburg egy alig ezerötszáz állandó lakost számláló aprócska település az osztrák–szlovén határon, a magyar határtól is alig jó harminc kilométerre.

 Az évszázadok során, más etnikai határokon lévő településekhez hasonlóan, változatos sors jutott ennek a településnek is. Volt hajdanán a cseh király kezén, amikor éppen ő volt az úr Stájerországban és Karintiában, de Mátyás királyunk is tudhatta magáénak, ezért magyar nevén (Regede) is ismert.

 Az első világháború lezárása után más határ menti településekhez hasonlóan a regedeiek sem tudták elfogadni, hogy vége a Monarchiának, és ők jugoszláv uralom alá kerültek. Hasonlóan az őrségi kercaszomoriakhoz, a nép fegyvert ragadott és visszavívta magát az anyaországhoz, a kercaiak Magyarországhoz, a regedeiek (többségében német nyelvűek) pedig Ausztriához. Miként az többször is előfordult (főként velünk) a Párizs környéki békediktátumok eredőjeként, Bad Radkersburg is osztódott, lett belőle osztrák és szlovén település is.

Egy szép idei júniusi napon őrségi barátaim tanácsára családi-baráti körben mintegy húszan Bad Radkersburgba látogattunk, hogy csodát lássunk. Elsősorban az ott nagy hírre szert tett falusi vendéglátás volt a fő vonzerő.

Betelepedtünk tehát az ajánlott falusi vendéglő szép szőlőlugassal árnyékolt asztalaihoz, és rendeltünk bőven minden finomságból, amit a ház saját termékeiből előállított, sertésfinomságokat, füstölt borjút, szarvast, pástétomokat, kellő mennyiségű zöldségfélét, értelemszerűen a ház borából is bőséggel és a helyben készített szörpökből is. Mondhatnám, teher volt végignézni a hosszú asztalon, amikorra minden, amit rendeltünk, rákerült.

Végezvén a lakomával, a maradékot becsomagoltattuk két otthon maradt barátunknak, de az is elég lett volna legalább négy főnek. Az igazi meglepetés azonban nem is a lakoma volt, hanem a számla, amit mindezért felszámoltak: csak hetvenkét euró, azaz mintegy huszonkétezer forint, fejenként alig több ezer forintnál.

A kollektív gyors kalkuláció azt hozta ki, hogy mindezt (természetesen sokkal silányabb minőségben) szupermarketalapon sem tudtuk volna kihozni ötvenezer forintból. Mondanom sem kell, hogy ez a kedves családi üzemeltetésű hely távol áll a tönkremeneteltől, nyolcvanhektárnyi területét maga a tulajdonos család (szülők és házas gyermekeik) műveli, a termékeket maguk állítják elő és szolgálják fel a fogadóban, összesen két alkalmazottal. És boldogulnak, mégpedig kiválóan.

A látogatás kapcsán sokadszor kellett rádöbbennem hazai viszonyainkra és a „piac” nagyszerűségére, főként a „nemzetköziére”, és főként az élelmiszerfronton. Milyen „káprázatos”, hogy a hajdan nálunk is létezett fogadók már az emlékezés ködébe vesztek, ahol a fogadós szintén a ház borát, a frissen vágott sertésből vagy csirkéből készített ételt szolgálta fel, és szállást is adott, elfogadható áron.

Ma naponta bírságolná az élelmiszer-felügyelet. Milyen kár, hogy hosszú bódulat és bénultság után még a hajdani tsz-világ ügyesebbjei is valamit visszacsempésztek ebből az érzésvilágból a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben saját termékeiket feldolgozó melléküzemágaikkal. Ezek után minő szerencse, hogy a „nagybetűs piac” is végre rátalált a magyar élelmiszerekre is, és rendet vágott a bokáig érő káoszban.

Mindenekelőtt eltávolította a földet azoktól, akik megművelték volna, nem visszaadta az eredeti tulajdonosoknak és utódaiknak, hanem utat nyitott saját magának a kárpótlási papírokkal. Minő zseniális, hogy a még jól működő tsz-ek és állami gazdaságok is szétporlottak, ahelyett, hogy a javát integrált gazdasági társaságként megőriztük volna.

Mindezek után milyen remek, hogy az uniós alkuban elvállaltuk az alapanyag-termelő szerepet (kalászosok, napraforgó, kukorica, repce), és évente leshetjük, hogy a „piac” (a betyáros gabonatőzsde) az orrunk előtt veri le az árakat közvetlenül a betakarítás táján. Milyen káprázatos ötlet volt pénzt fizetni a gazdáknak, hogy irtsák ki a szarvasmarha-állományukat, vágják ki a szőlőtőkéket. Milyen hazafias tett volt az uniós tárgyalásokon elfogadni a huszonöt százalékos támogatási szintet. Minden lehetőt megtettünk mi azért, hogy jöjjön már az a piac, és semmiképpen ne a hazai, hanem a hőn vágyott nemzetközi.

Az pedig jött és totális győzelmet aratott. Ömlött be hozzánk az importélelmiszer már a kétezres évek előtt is – pedig évekkel korábban mi lényegében csak exportáltunk. Még 2014-ben is a hazai polcokon kínált áruk ötvenkilenc százaléka külföldi eredetű, külföldi cégek címkéje alatt fut. Ez nem mindig jelent azonban külföldi alapanyagot.

Alapanyagot a „piac” nem nagyon szeret termelni, az túl macerás. Inkább spekulál azzal. Az olcsón vásárolt magyar alapanyagból jöhet a drága importélelmiszer, a hatvan forintért felvásárolt tejből a kétszáz forintos fehér folyadék, vagy drága sajt, vaj. Szinte nincs olyan alapélelmiszer (hús- és tejtermékek, tojás, gyümölcsök), amelyből ne esett volna drámai módon a fogyasztás, a rendszerváltás előtti szinthez képest. A „piac” jött, győzött és a megfizethető helyett drágát és gyenge minőséget hozott.

Magyarországon az élelmiszer a fogyasztás legnagyobb tétele, annak huszonhét százaléka, óriási piac tehát, de jórészt nem a miénk, magyaroké. Hála az utóbbi évek jövedelememelő kormányzati tevékenységének, nő az élelmiszer-fogyasztás, és nő az igény a magas minőségű élelmiszerek iránt is. Azonban, ha nem a mi kezünkben van az élelmiszer-termelés, nem nekünk termeli a GDP-t és főleg nem a jövedelmeket.

Márpedig az élelmiszer-termelés komoly forrása lehetne a gazdasági növekedés fokozásának, ha kézbe vennénk, ha ismét visszatérne a „földhözragadt” Bad Radkersburg-i szemlélet, hogy a szántóföldtől a fogyasztó asztaláig eljutva sokkal olcsóbban, sokkal színvonalasabbat lehet adni úgy, hogy a termelő és a fogyasztó egyaránt jól jár.

A felismerés, hogy a növekedés forrása, motorja a fogyasztás, már megtörtént. Ha lehet ennek a motornak az energiáit a jövőben ne külföldre pazaroljuk, hanem segítsük a hazai termelőket, hogy közvetlenül elérhessék a fogyasztót, először a hazait, majd a külföldit is. Ehhez beruházások kellenek, és olcsó pénz meg hatósági segítség.

Ne a kistermelő legyen az élelmiszer-higiéniai ellenőrzés hatékonyságának állatorvosi lova. A több évtizedes, a nagyon vékony hazai jövedelmeket biztosító, exportvezérelt növekedés helyett a hazai termelésre alapozott élelmiszer-termelés olyan növekedési motor lehet, amely nem falja az üzemanyagot (jövedelem), hanem azt szinte visszatáplálja a kútfejbe.

Boros Imre - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Gasztronómia (539) Vetítő (30) Sport (729) Irodalmi kávéház (537) Mozaik (83) Életmód (1) Kultúra (6) Rejtőzködő magyarország (168) Belföld (10) Jobbegyenes (2778) Tereb (146) Mozi világ (440) Egészség (50) Nagyvilág (1309) Gazdaság (702) Tv fotel (65) Titkok és talányok (12) Alámerült atlantiszom (142) Történelem (17) Nézőpont (1) Autómánia (61) Szépségápolás (15) Flag gondolja (36) Mondom a magamét (7501) Heti lámpás (310) Politika (1582) Emberi kapcsolatok (36)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>