A karácsonyra való készülődés a 220 magyar által lakott Magyarbényén fontosabbnak tűnik, mint sok településen. A Fehér megyei faluban a gyerekek izgatottan várják a kántálási versenyt, melyen román népviseletben, románul kolindálnak. Egyikőjük sem jár a szomszédos Bethlenszentmiklós magyar iskolájába, s egymással is románul beszélnek.

Az adventi várakozás, a karácsonyra való készülődés és ráhangolódás az egykori Kisküküllő vármegyei, mára mindössze kétszázhúsz magyar által lakott Magyarbényén fontosabbnak tűnik, mint sok településen. Az 1200 lakost számláló településen a gyerekek, különösképpen a fiúk, nemcsak az angyaljárásig számolják a napokat, tanító bácsijukkal együtt izgatottan várják a kántálást. A kántálásét, mely a maga nemében pont olyan felemelő, mint maga az ünnep, amelyhez kötődik. Egy kicsit azonban mégis más.

A Fehér megyei település iskolájának földszinti folyosóján szemlélődve, és a magyar tanító osztályát keresve, kedves kis karácsonyi dalra figyelünk fel. Az egyik teremből kiszűrődnek a Betlehembe tartó pásztorokról, a Kisjézusról szóló énekek. Kopogunk, és éppen abban az osztályban találjuk magunkat, amelyet kerestünk. A teremben többosztálynyi elemista van összezsúfolódva, és zengi a dalt. A „vegyes kórus" egy pillanatra elhallgat, illemtudóan fogadja köszönésünket, majd Miklós Dezső tanító bácsi jelzésére ismét rázendít.

A gyerkőcök sokadszorra ismételhetik az éneket, mert csodálatosan fújják. A „karmester" nyugodtan félrevonulhat, hogy bemutassa „kórustagjait": az első padban Ildikó és Robika ül, hátrébb Stefánia, a legvégében meg Ervin. A kultúrotthonban megtartandó, immár hagyományos községi kántálóversenyre készülnek. Ez rendkívül fontos esemény lehet a magyarbényei gyermekek életében, gondolom magamban, másként az iskolai folyosón nem foglalna el akkora helyet a pannó, melyen egy régebbi kántálófesztiválon készült képek láthatók.

„Az is, nagyon fontos!" – erősíti meg Dezső tanító bácsi, akinek intésére a kicsik ismét rázendítenek. De nem a Csendes éjt vagy az Adjon Isten, Jézusunk, Jézusunk!-at énekelik és nem is a Pásztorok, pásztorokat. „Astăzi s-a născut Hristos..." – kezdik a csöppségek. Ildikó, Robika, Stefánia és Ervin is. A magyar gyerekek éppen olyan lelkesen és átéléssel énekelik a karácsonyi dalt, mint román társaik. Számukra a kolindálás jelenti a kántálást, és – a folyosói képek tanúsága szerint – a román népviselet a karácsonyi ünnepi öltözetet.

Ildikó, Robika, Stefánia és Ervin – magyar szülők gyermekei, akiket magyar tanító bácsi tanít a református egyház telkére épült magyarbényei iskolában. A faluban a hetvenes években újraindult magyar nyelvű oktatás a következő évtizedben megszűnt. Pedig akkoriban még lett volna ki fenntartsa a magyar tagozatot, de a szülők sorra íratták át csemetéiket a szerintük jobb érvényesülést biztosító román osztályokba. Amikor szóba kerül az anyanyelvű oktatás felszámolása, egyesek ma is ujjal mutogatnak egymásra, hogy „bezzeg ha te nem veszed ki a három gyerekedet...".

Tény, hogy még jó ideig lehetett volna húzni-nyúzni a magyar tagozat létét, ám a jelenlegi demográfiai mutatók semmiként nem tennék lehetővé a működtetését. Ott van viszont a magyar többségű szomszéd falu, Bethlenszentmiklós, ahova mindössze hat kilométeres aszfaltozott út vezet, és ingyenes iskolabusz is van, a lehetőséggel mégis mindössze egyetlen házaspár él: a református pap és pedagógus felesége, akik el sem tudják képzelni azt, ami híveik számára a legtermészetesebb: hogy gyermekeik ne anyanyelvükön tanuljanak.

Az elmúlt években még ingázott egy elemis kislány, de szülei végül jobbnak látták megkímélni gyereküket a napi kétszer tízperces buszozástól. A helyi szülők mindegyre azt mondják, ha magyar iskolába jár a csemetéjük, egyik nyelvet sem tanulja meg becsületesen. Holott azok, akik legalább az elemit magyar tagozaton végezték, és ötödik osztálytól hazajöttek román tagozatra, nemcsak éltanulókká váltak az új környezetben, de jól beszélik mindkét nyelvet, feltalálják magukat, kreatívak.

Az ezerkétszáz lelkes faluban mintha elvárás volna, hogy nemzetiségtől függetlenül mindenki tökéletesen beszéljen románul. A lelkész meséli, hogy a románok el-elcsodálkoznak az utcán, amikor kiderül, hogy két és fél, hároméves kislánya még nem beszéli az állam nyelvét. „Ez a gyermek nem tud románul? – szögezik nekem a kérdést az egyébként jóindulatú román emberek. – Ez a gyermek magyarul is csak most kezd gagyogni – tudatom velük".

Miklós Dezső Székelyudvarhelyen végezte a tanítóképzőt, de olyan jól elsajátította a román nyelvet, hogy a katonaságban a tisztek arra fogadtak, hogy csak a neve szerint tűnik „bozgornak", de egy árva kukkot nem tud magyarul. Akkor döbbentek meg, amikor elébe tették a párt magyar nyelvű szócsövét, az Előrét, hogy olvasson. Kiderült, hogy nemcsak a betűket ismeri, folyékonyan olvas, és a szöveget tökéletesen érti. „Az egyik tiszt egy láda sört és egy láda konyakot veszített miattam, mert meg volt győződve, hogy román vagyok, amiért annyira jól és akcentus nélkül beszéltem a nyelvet" – eleveníti fel katonaéveit a nyugdíjkorhatár felé tartó pedagógus.

Mielőtt szülőfaluja román iskolájába került volna, Miklós Dezsőnek megadatott, hogy anyanyelvén oktasson a Hargita megyei román többségű Bélboron, majd a színmagyar Szentegyházán, legvégül pedig a Fehér megyei Boldogfalván. Kérdezem, hogy ezek után nem volt furcsa az átállás, de válaszából kiderül, hogy csak az első egy-két hónap volt nehezebb. A pályafutása harminchatodik évét taposó pedagógusnak ma már természetes, hogy irodalomórán csak Creangát és Eminescut tanítja, földrajzórán pedig a falut átszelő Kis-Kükküllőt Târnava Micának nevezi, hogy – mint mondja – sokszor azon veszi észre magát, hogy magyar tanítványaival a szünetben is románul beszél. Ami talán nem is csoda, ha azt vesszük alapul, hogy Ildikó és Robika egymással is románul társalog.

„Mondtam a szülőknek, hogy órák után szívesen tartanék magyarórát, de senki nem jelezte, hogy igényelné. Mert itt, Bényén nem az a gond, hogy a magyar gyermek nem tanul meg jól magyarul, hanem az, hogy nehezen sajátítja el anyanyelvét" – magyarázza az oktató. Szavaira ráerősít a lelkész is, aki a vallásórára járó gyerekektől tudja, többen is vannak, akik heti egy-két alkalommal órák után szívesen maradnának anyanyelvoktatáson. Ahogy szívesen eljárnak a szomszéd faluba, az újraalakult néptánckörbe is.

Miklós Dezső meséli, hogy gyerekkorában Nemes Anna személyében akadt valaki, aki képzettség nélkül, önkéntes alapon hajlandó volt megtanítani a román osztályban tanuló magyar gyermekeket anyanyelvükön írni-olvasni. A tanító bácsi „idejéről" a katedra mellett falra aggatott, berámázott képek tanúskodnak. Învăţătorul – elev al şcolii din Biia, olvasható az 1966–74-es éveket illusztráló összeállítás címe, azaz a tanító, a magyarbényei iskola tanulója. „Ugyanebben a teremben tanultam, ahol ma tanítok..." – jegyzi meg érdekességként.

Ti ilyen szépen énekelitek a magyar karácsonyi dalokat is? – fordulok a szünetben a magyar gyerekekhez. Bizonytalanul, de vidáman bólogatnak, azonban amikor az ismert dalok címét mondom, a mosoly az arcukra fagy. Végül a tanító bácsi menti meg a helyzetet, súgván: „a Mennyből az angyalt csak tudjátok, nem?". Hogy megbizonyosodjak, Vinczellér Robika énekelni kezdi – elejétől a végéig, jellegzetes dél-erdélyi akcentussal, ám hiba nélkül. Ezt az egyetlen karácsonyi dalt ismeri padtársa, Szakács Ildikó Szerénke is. És verset is tudtok? – faggatom a tízéves, értelmes tekintetű gyerkőcöket. „Csak, ha ad a tiszteletes úr" – érkezik a közelgő egyházi fellépésre utaló válasz, amelyre a külföldön élő bényeiek is hazatérnek.

És azt tudod-e, ki volt Petőfi Sándor? – próbálkozom tovább Robikával. „Nem" – vágja rá, s máris rohan szünetre. Dezső tanító bácsi szerint nincs is ahonnan tudnia egy negyedik osztályos gyereknek. Egy román tagozatos magyar tanulótól már az is valami, ha kis bibliai történeteket képes felolvasni anyanyelvén. Ha Petőfit nem ismerik, Kossuthról csak hallottak... – gondolom naivan, amikor a forradalmárról kérdezem a harmadikba járó Ervint. „Mi az, hogy kossuth?" – kérdez vissza a tudatlanok teljes ártatlanságával. Másként próbálkozom: Ki volt Avram Iancu? „Ő egy... domnitor volt, nem?" – fordul segélykérő tekintettel nagymamájához a gyermek. Az öregasszony felsóhajt, fejét rázza, majd megígéri a számítógép-kezelésben sokkal jártasabb unokájának, hogy elmagyarázza neki.

„Ej, megbánjátok majd, hogy nem akartok magyarul beszélni! Pedig büszkék kéne legyetek, hogy két nyelvet tudtok, és két kultúrát ismertek!" – sóhajt fel krumplihámozás közben Ervin nagymamája, Nagy Katalin. A 68 esztendős asszony feleleveníti gyermekkorát, amikor a bényei magyarság ugyanolyan kisebbségben élt, a fiatalokban mégis volt annyi öntudat és büszkeség, hogy legalább egymás között anyanyelvükön beszéljenek.

„Én hét osztályt jártam, lelkem, mert akkoriban ennyi volt a kötelező. Ebből szinte hatot Balázsfalván, mert akkor sem volt magyar tagozat itt, a faluban. Ott tanultam, ott laktam, és két hétben egyszer ha megadatott, hogy hazajöjjek. Más világ volt... Csak a hatodik osztály végére kellett hazaköltöznöm, mert muszáj volt segítenem a gazdaságban. Másfél évet jártam itthon román iskolába, mindkét nyelvet jól megtanultam" – meséli az öregasszony, aki saját – Bényén magyar iskolát járt – gyermekeit sem érti, miért nem ingáztatják gyerekeiket a közeli Szentmiklósra, ha már minden lehetőség adott.

Amikori a közelgő kántálási versenyre fordítom a szót, Kati néninek felcsillan a szeme. Hideg telek, csikorgó hó, meleg kályhák, fenyőillat és sok szép népszokás jut eszébe, amikor a falu magyar szögének nevezett részében, karácsony éjjelén a lakosság apraja-nagyja elindult kántálni. „Tiszteletes úr, maga azt tudja, hogy annak idején a házas férfiak is jártak kántálni, és az egyház javára gyűjtöttek?!" – kérdez rá Demeter-Erdei Zoltánra, aki négy éve, hogy a faluba érkezett, de erről még nem hallott. Kati néni azt is tudja, hogy e szép és hasznos szokásnak egy feldúlt román ember vetett véget, aki az éj leple alatt főbe kólintotta Kórodi Danit. A férfi túlélte az ütést, a hagyomány nem. Magyarbényén azóta nem kántálnak a nős férfiak, a ma már etnikailag vegyes csoportokba összeverődött gyermekeket pedig nem fenyegeti az agresszió veszélye.

A kántálás „első felvonása", melyet pár nappal karácsony előtt a kultúrotthonban tartanak, nemcsak Magyarbényét, a község többi falvát is lázban tartja. Pár esztendővel ezelőtt a polgármester ugyanis versenyt hirdetett a fellépő csoportok között. Egyik évben, meséli a pap, az elöljáró bosszúságára a bethlenszentmiklósi magyar gyermekek nyerték a második helyet. Mégis kisebb jutalommal térhettek haza, mint a harmadik helyre szorult román társaik. „Kár, hogy versenyjellegű az ünnep, a kántálásból nem lenne szabad versenyt csinálni. Én hallottam könnyűzenei versenyről, rockversenyről, de a kántálási verseny csak a mi polgármesterünk fejében fordult meg" – fájlalja a kezdeményezés félrecsúsztatását Miklós Dezső.

Túl sok örömet a református lelkésznek sem okozhat az önkormányzati rendezvény. „Képzelheti, mit érzek a kántálási fesztiválon, amikor a kultúrotthon színpadán látom ezeket a szép, értelmes színmagyar református gyerekeket, hogy ők alkotják a helyi román népi együttes felét, majd rá pár napra, karácsonykor román népviseletbe öltözve, piros-sárga-kék szalaggal a mellükön elindulnak kántálni" – önti ki a lelkét Demeter-Erdei. Még szerencse, hogy a „két felvonás" között van egy harmadik is, melynek karácsony szombatján a parányi gyülekezet két és fél évszázados temploma ad helyet. Ekkor Ildikó, Robika, Stefánia, Ervin és társaik tolmácsolásában felcsendülnek a magyar karácsonyi dalok, a Jézuskát köszöntő kis versek, előbukkannak a pásztorok, belépnek a háromkirályok, megjelenik Mária, és a mennyből eljön a várva-várt angyal.