Együtt kell élnünk az Iszlám Állammal – Interjú Rostoványi Zsolt professzorral

Nézőpont – 2015. szeptember 8., kedd | 12:36

Az alábbiakban közreadjuk a Magyarországi Evangélikus Egyház honlapján megjelent interjút, mely Rostoványi Zsolttal, a Budapesti Corvinus Egyetem rektorával, Iszlám-szakértővel készült a közel-keleti térség konfliktusairól.

A napi híreket figyelve érzékelhetjük az arab világot érintő elhúzódó konfliktust, amely 2011-ben indult az „arab tavasznak” nevezett eseménysorozat után. Akkor évtizedek óta működő diktartórikus rendszerek dőltek meg Tunéziában, Egyiptomban, Líbiában, korábban pedig az Egyesült Államok katonai beavatkozását követően Irakban. Az idő tájt abban is lehetett bízni, hogy a térségen átsöprő mozgalmak elindítják ezeket a nemzeteket a demokratizálódás útján. Most pedig ott tartunk, hogy az érintett országokban évek óta húzódó belső csatározások dúlnak, nincsenek működőképes államok, vallási felekezetek fordulnak szembe egymással, a térségből menekültáradat indult meg Európa felé, a terrorizmus pedig a hétköznapok részévé vált. Jele sincsen annak, hogy a helyzet legalább elindulna a kibontakozás irányába, sőt a Tunéziában nemrégiben a tengerparton nyaraló külföldiek ellen elkövetett merénylet azt mutatja, hogy a radikális erők a viszonylag konszolidált, működő gazdasággal bíró országokat is próbálják belesodorni a konfliktusba. A közel-keleti térséget terhelő belső és a keresztény világot is érintő-fenyegető feszültségekről Rostoványi Zsolt Közel-Kelet-szakértőt, a Budapesti Corvinus Egyetem rektorát kérdezte az Evangélikus.hu.

 – Valóban az arab tavasz idején indult el a konfliktusban érintett közel-keleti társadalmak erjedése? Az azóta kialakult helyzet felől nézve hogyan lehet értékelni az arab világban 2011 eleje óta lezajlott eseményeket? És mi indította el valójában azt az eseménysort, amely – az átlagos hírolvasó polgár számára – a belső arab konfliktusok mellett a muszlim és a keresztény világ egymásnak feszülésévé vált?

 – A jelenleg is zajló folyamatok szerintem 2003-ban az Irak elleni amerikai invázióval indultak el, illetve még korábban, amikor a 20. század elején a nyugati nagyhatalmak mesterségesen, jószerivel vonalzóval és ceruzával kijelölték a térségben ma is érvényes országhatárokat, így hozva létre például Líbiában egy három, kulturálisan egymástól teljesen különböző térséget magában foglaló országot. A jelenleg a törzsi-etnikai törésvonalak mentén fragmentálódott Líbiában közel száznyolcvan arab törzs él, az országot évtizedeken át összetartó diktátor, Moammer Kadhafi uralmának megdöntése óta az országnak két kormánya van, és még csak jele sincsen a politikai kibontakozásnak. Vagyis a Közel-Keleten nyugati értelemben nemzetekről aligha beszélhetünk, és a jelenleg válságba jutott államok sem írhatók le az európai értelemben vett állam fogalmával. „Három és fél” olyan ország van jelenleg a térségben, amelyben az állam lényegében megbukott; ezek Szíria, Jemen, Líbia és bizonyos szempontból Irak. A térség eddigi berendezkedése törzsi, nemzetségi, családi határok mentén széttöredezett, és ezeken a társadalmi romokon kialakulóban van egy magát már államnak nevező hatalom, az Iszlám Állam, amely egy egészen új típusú szervezet a Közel-Keleten.

  Kit terhel a felelősség? Az arab tavasz csak Nyugatról nézve hordozta magában a demokrácia ígéretét?

 – A Nyugat hajlamos mindent a maga kategóriái szerint leírni, értékelni, és ebből időről időre súlyos tévedések fakadnak. Az Egyesült Államok már 2003-ban azért vonult be Irakba, mert George Bush azt feltételezte, hogy Szaddám Huszein diktatúrájának megdöntését követően demokratizálódási hullám söpör majd végig az arab világon.

 – Lenin és a bolsevik párt is valami effélére számított, amikor abban bízott, hogy az orosz forradalmat követően a kommunizmus futótűzként terjed el a világon. Ez sem jött be.

 – Csak azok számíthattak erre, akik valójában egyáltalán nem ismerik a közel-keleti térséget. Az arab világban érvényes törvényszerűségek nem azonosak a Nyugat működését meghatározó kategóriákkal. Az arab tavaszt egyébként konkrét, hétköznapi okok váltották ki. A folyamat Tunéziában indult, majd átterjedt Egyiptomra, mert ezeket az országokat akkor már évtizedek óta szinte elviselhetetlen, égető gazdasági, társadalmi és szociális feszültségek terhelték. Lényegében az 1967-es arab–izraeli háború tudatosította azt, a térséget azóta is sújtó modernizációs válságot, amely például a rohamosan gyarapodó arab fiatalságot sújtó magas munkanélküliségben, a lakáshiányban, a társadalmak széles rétegeit érintő kilátástalanságban mutatkozott meg. És ugyancsak a ’67-es arab vereség óta tapasztalható az időről időre felerősödő reiszlamizációs folyamat is. A 2011 elején a térségben kirobbant népmozgalmak Nyugatról nézve valóban reményt adhattak arra, hogy megindul a demokratizálódás folyamata.

 – Miért nem következett ez be?

 – Egy-kettőre kiderült, hogy az arab tavasz által érintett országok társadalmi szerkezete markánsan eltérő, így a lényegében mindenütt azonosan induló folyamatok más-más irányt vettek. Tunéziában például a korábbi rezsim megdöntését követően lezajlott egy viszonylagos konszolidáció, és nem véletlen, hogy a tengerparton nyaralók elleni merénylet elkövetői tönkre akarják tenni az idegenforgalomra épülő tunéziai gazdaságot.

 – A támadók nyilvánvalóan azt a belső feszültséget és az ennek nyomán kialakuló zűrzavart akarják létrehozni, állandósítani, amely lerombolta Líbia, Szíria, Jemen és bizonyos mértékben Irak államszervezetét. A romokon pedig gyökeret verhet a térség új hatalma, az Iszlám Állam.

 – Így van. Az elmúlt években Egyiptomban az ott tevékenykedő iszlamisták ugyanezzel a logikával és szándékokkal hajtottak végre merényleteket népszerű üdülőhelyek ellen. Irakban jelenleg az a helyzet, hogy az ország vallási-etnikai összetételének egyébként megfelelő, Irakban többségi síita vallási irányzatot képviselő kormány képtelen az ország egészét ellenőrizni, szinte mindennaposak a muszlim vallás másik ágát képviselő szunniták és a síiták közötti szektariánus összecsapások, véres merényletek, nem is szólván a másik nagy, Irakban élő etnikumról, a kurdokról. Szíriában az arab tavaszt követően az Egyesült Államok az Aszad-rezsim ellenzékét támogatta, ám utóbb kiderült, hogy az ellenzékben jelen van több tucatnyi radikális, erőszakot alkalmazó iszlamista szervezet, s végül Aszad szíriai elnöknek az amerikaiak által anyagilag és fegyverekkel is támogatott iszlamista ellenzékéből létrejött az Iszlám Állam.

 – Vagyis az arab tavaszt követően kialakult társadalmi romokon a Nyugat által áhított demokrácia helyett egy új típusú terrorszervezet jött létre. Kinek áll érdekében működtetni ezt a szervezetet? Az Iszlám Állam jelenlegi fennhatósága alatt élő népcsoportok hogyan tekintenek a terrorszervezetre? A helybeliek is úgy értékelik a tevékenységét, mint mi itt, Európában? Olyan szerveződésként tekintenek az Iszlám Államra, mint amely helyébe léphet a megbuktatott, ugyanakkor viszonylagos rendet biztosító, autokrata rezsimeknek?

 – Az Iszlám Állam keletkezése egészen 2003-ig vezethető vissza, amikor az amerikaiak megdöntötték Irakban Szaddám Huszein hatalmát. Akkor Abu Muszab az-Zarkavi létrehozta Irakban az al-Kaida mezopotámiai, az iszlám szunnita ágát képviselő szervezetét, amely rendkívül brutális akciókba kezdett a síiták ellen. Ebből a szervezetből és a már említett szíriai iszlamista ellenzékből nőtt ki az Iszlám Állam, amely meghódította Irak és Szíria jelentős részét, és jelenleg Magyarországnál nagyobb területeket tart az ellenőrzése alatt. Ez a szervezet mindenkivel szemben áll, aki tőle eltérően értelmezi a vallási kérdéseket, s különösen érvényes ez a síitákra – és persze a keresztényekre is. Tény, hogy a meghódított országrészek szunnita lakosságának jelentős része kifejezetten örül az Iszlám Állam jelenlétének, hiszen különösen a jelenlegit megelőző, síita többségű iraki kormány idején a síiták komoly atrocitásokat követtek el a szunniták ellen.

 – Egy Iszlám Állam méretű szervezet működtetéséhez a lakosság egy részének szimpátiáján túl rengeteg pénzre is szükség van.

 – Így igaz. Jelenleg az Iszlám Állam az egyedüli olyan terrorszervezet, amely teljes mértékben képes finanszírozni önmagát. Elfoglalták Irak második legnagyobb városát, Moszult, ahol rátették a kezüket a banki forrásokra. A hódításaik során megszerzett műkincsek egy részét megsemmisítik, más részét ugyanakkor a nemzetközi piacon értékesítik. Kereskednek az elfoglalt területek lelőhelyeiről származó kőolajjal; adókat, vámokat, útdíjakat vezetnek be, vagyis pontosan úgy működnek, mint egy kvázi állam. És ami talán ennél is fontosabb, megszerzik a nem igazán ütőképes és Ramadi városának nemrégiben lezajlott ostroma idején például fejvesztve elmenekülő iraki kormánycsapatok amerikaiaktól kapott, korszerű hadieszközeit.

Vagyis minden feltétel adott a sikerhez: rengeteg pénzük és fegyverük van. És bár mi itt Európában a tevékenységükből leginkább csak a terrort érzékeljük, a meghódított területeken módszeres államépítés zajlik. A szunnita többségű lakosság pedig azt látja, hogy hosszú, gyötrelmes és zavaros időszak után végre jött valaki, aki rendet teremt, újraindítja a közműveket, az iskolákat, az egészségügyi szolgáltatásokat. Az Iszlám Állam nemcsak harcosokat toboroz, hanem orvosokat, tanítókat, mérnököket is, akik az elfoglalt területeken munkához látnak, rész vesznek az államépítésben. Az al-Kaida mindenütt csak rombolt, ezzel szemben az Iszlám Állam rombol és közben épít, aminek az arab világ szunnita – adott esetben Európában második-harmadik generációs bevándorlóként élő – részében jelentős a vonzereje. Kicsit hasonlít ez arra, mint amikor létrehozták Izrael Államot, amely a világ minden szegletéből magához vonzotta és befogadta azokat, akik azonosultak a vallási közösségre épülő állam felépítésének eszméjével.

 – Ez az alakuló iszlám állam brutálisan üldözi a saját vallásának tanait tőle eltérően értelmezőket, a síitákat és minden más vallási irányzatot, így a keresztényeket is. Jelenleg az a helyzet, hogy sem az elnökválasztásra készülő Egyesült Államok, sem pedig az európai államok közössége nem képes, vagy nem akar valódi erőt kifejteni az Iszlám Állam ellen. Mire számíthat a keresztény Európa, különös tekintettel arra, hogy az Iszlám Állam nemrégiben megüzente, célja a Magyarországgal szomszédos Szerbia és Bosznia meghódítása?

 – Jelenleg az Iszlám Állam bizonyos területeken erősödik, más területeken ugyanakkor visszaszorul. Az egyik lehetőség az, hogy fegyverrel fékezik meg az Iszlám Államot. Az Egyesült Államok az elmúlt évtizedben katonai beavatkozásai során súlyos kudarcokat szenvedett el Afganisztánban, Irakban, ezért aligha lehetne elfogadtatni a közvéleménnyel egy újabb, amerikai áldozatokat is követelő szárazföldi háború indítását. A helyi, többnyire amerikaiak által kiképzett és felfegyverzett erők aligha képesek megfékezni az Iszlám Államot, amely olyan harcmodort alkalmaz, amely még arab ellenfeleiket is megdöbbenti. Ramadi ostrománál például több mint harminc öngyilkos merényletet követtek el, teljesen demoralizálva ezzel a védőket, akik nyilvánvalóan elborzadtak az ellenség végletes elszántságától. A katonai megoldás alternatívája lehet – a jelenleg szinte elképzelhetetlen, de egyáltalán nem kizárható opció – az Iszlám Állam pacifikálása. Úgy gondolom, tartósan számolni kell azzal, hogy ez a szervezet valódi államot épít a közel-keleti térségben, vagyis valamiképpen meg kell tanulnunk együtt élni vele.

 – Olyan jellegű folyamatra gondol, ahogyan az előbb terrorszervezetként működő Palesztin Felszabadítási Szervezetből vagy éppen az Ír Köztársasági Hadseregből legitim, a világ által elfogadott politikai erő lett?

 – Pontosan. A PFSZ évtizedeken keresztül követett el robbantásos terrorcselekményeket, túszejtéseket, repülőgépeket térítettek el, majd pacifikálódtak, és végül Izrael is elfogadta a palesztin nép legitim képviselőjének.

  Igen, de a megszilárduló Iszlám Állam esetében át kell rajzolni a térképet, hiszen az új állam jelenleg Irak és Szíria területén, illetve ki tudja, hol épül majd.

 – Igen, jelenleg létező országok területét foglalják el, ami hallatlan bonyodalmakat okozhat az esetleges konszolidálódási folyamat során. Gondoljunk arra is, hogy Irak területén már halvány esély mutatkozik egy önálló Kurdisztán létrejöttére is, vagyis valóban nem zárható ki, hogy a térségben uralkodó, zavaros helyzet rendeződésének a végén át kell rajzolni a térképeket. Egyébként, visszatérve az esetleges pacifikálás folyamatára, én nem látok garanciát arra, hogy az esetleg pacifikálódó, jelenleg a lehető legradikálisabb, legszélsőségesebb nézeteket valló Iszlám Állam a jövőben toleránsabban viszonyulhat az iszlám nem szunnita ágát képviselő népcsoportokhoz, pláne a keresztényekhez. A keresztényeknek szerintem soha nem lesz helyük egy ilyen államszervezetben.

 – Ez a végletes vallási intolerancia mennyire egyeztethető össze az iszlám szellemiségével?

 – Teljességgel ellentmond annak. A Korán elismeri és tiszteli az Írással, vagyis önálló szent könyvvel rendelkező népeket, így a zsidókat és a keresztényeket.

  Ezek szerint tartósan számolnunk kell az iszlám és a keresztény civilizáció konfrontálódásával, ha ez a megbékélést hirdető vallási szemléletet radikálisan elutasító szervezet képes lesz tartós, önálló államot szervezni a Közel-Keleten? És ezek szerint számolnunk kell azzal is, hogy a térség reményüket, otthonukat vesztett üldözöttjei Európában keresik a boldogulást, vagyis a ma már népvándorlásnak is nevezett migrációs hullám aligha fog csitulni.

 – Csak nagyon óvatosan alkalmaznám a Samuel Huntington által a ’90-es évek elején megalkotott, civilizációk összecsapására vonatkozó elméletet a jelenlegi helyzetre. Mindkét oldalon csak a radikálisok látnak és szítanak konfliktusokat, vagyis úgy gondolom, hogy itt és most nem civilizációk csapnak össze egymással, hanem radikális szervezetek, érdekcsoportok, melyek a vallást, illetve annak eltérő értelmezését használják fel saját céljaik elérése érdekében. Nincsen radikális iszlám, csak iszlám radikálisok vannak, és ezt összemosni ostobaság. Az Iszlám Állam vallásértelmezését az iszlám meghatározó irányának képviselői kifejezetten eretnek gondolatrendszernek tartják. Az igen nagy tekintélyű, kairói szunnita Al-Azhar mecset és egyetem vezetője is határozottan elítéli az ugyancsak szunnita Iszlám Állam torz vallásfelfogását. Vagyis szerintem nincsen szó civilizációk, pláne vallások összecsapásáról, amit az is mutat, hogy a három nagy monoteista világvallás – a kereszténység, a judaizmus és az iszlám – vezetői esetenként összeülnek, és megállapítják, hogy hitük alapértékei között lényegében nincs különbség.

 – Ezek szerint a feszültség lényegében a szociális, gazdasági problémákra vezethető vissza?

 – Úgy gondolom, igen. Az iszlám/arab világ számottevő, különösen a nagy népességű része évtizedek óta tartó modernizációs válsággal küzd. Ráadásul jelenleg már 25-30 millió muszlim él az Európai Unió országaiban, akik részint vendégmunkásokként, majd azok családtagjaiként érkeztek és telepedtek le, részint pedig – különösen újabban – olyan bevándoroltként, aki hazájában nem látott esélyt a sikeres életre. Európa pedig egyelőre sem a muszlim kisebbségek integrálásának kérdését, sem a muszlim bevándorlás jelenségét sem közösségi, sem pedig nemzetállami szinten nem tudja kezelni. A német, a brit és a francia vezetők néhány évvel ezelőtt szinte egy időben jelentették ki, hogy kudarcot vallott a multikulturális társadalom, de a felismert problémákat azóta sem képesek orvosolni, sőt szerintem értékelhető kísérletet sem igazán tesznek erre. Tény, hogy a muszlimok Európában nem tudtak igazán beilleszkedni, többségükben a társadalmak perifériáira szorulnak, a szegénységi mutatók ezekben a körökben igen magasak, de ezért a helyzetért a többségi társadalmak is súlyosan felelősek. A felelősség vállalása helyett pedig most egyes európai vezetők a határok lezárásáról, kerítések építéséről döntenek.

 – Mi lenne a megoldás?

 – Elfogadom, hogy ilyen kényszermegoldásokra rövid távon szükség lehet, de a problémát szerintem a gyökerénél kellene kezelni. A menekülthullám kialakulásának okaival kellene foglalkoznia a nemzetközi közösségnek. Ezek borzasztóan nehéz kérdések, a megoldásra még csak ötletem sincsen, de abban biztos vagyok, hogy falak, kerítések emelésével ezt a problémát nem lehet Európától elrekeszteni.

Fotó: Evangélikus.hu; Lambert Attila

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria