A bukaresti professzor, Lucian Boia Vesztesek és győztesek. Az első világháború újraértelmezése című esszéje abba a sorozatba tartozik, amelyben a 71 éves történész hazája történelmi mítoszaival birkózik. Boia nem ismeretlen nálunk sem: Miért más Románia? és A Nyugat hanyatlása című kötetei magyarul is olvashatók. Mostani, a Cser Kiadónál megjelent művéből nekünk, magyaroknak több gondolat is rendkívül fontos:

1. Kifejezetten Trianonról nem állítja, hogy igazságtalan lenne – legfeljebb, hogy a magyarok „igazságtalanságnak” tartják. A versailles-i békerendszer szerinte „részleges igazságot szolgáltatott Európa nemzeteinek”, de ehhez „gyakran igazságtalanság kapcsolódott”.

2. Elismeri, hogy Erdélyre Romániának nem volt történelmi joga, Besszarábiával és Bukovinával ellentétben – román történész ezt ritkán fogalmazza meg ennyire élesen.

3. Az erdélyi románok jobban örültek volna az autonómiának: Románián belül is (1918 után), de korábban akár egy föderatív Habsburg-monarchiában is. Az első világháború előtt ezt akár jobban is szerethették volna, mint a Kárpátokon túli Romániával, a Regáttal való egyesülést – ezt a gondolatot a magyar szakértő, Zahorán Csaba a kötet előszavában emeli ki, mint román történész részéről ritkán megfogalmazott állítást.

4. A duális monarchián belüli erdélyi autonómiát azonban ellehetetlenítette Magyarország kiválása az Osztrák-Magyar Monarchiából 1918 őszén. Az erdélyi románok Bécs és Bukarest között még hezitáltak volna, de Budapest és Bukarest közül csak az utóbbit választhatták.

5. Erdély 1918 utáni hovatartozását nem kérdőjelezi meg. Etnikailag román többségről ír, legfeljebb a városokban említ magyar és szász erős befolyást, magas részarányt. Szerinte az elmúlt majdnem száz év alatt etnikailag egységesebbé váltak a térség nemzetállamai, így - szerinte - Románia is. (Közben a soknemzetiségű államok – Jugoszlávia és Csehszlovákia – szétestek.)

6. A gyulafehérvári román népgyűlés (az 1918. december elsejei „egyesítés”: Erdély egyesítése a Kárpátokon túli román fejedelemségekkel) nem pótolhatta a népszavazást. Boia szerint a népgyűlésen nem vettek részt a magyarok és a szászok, s a gyűlést a román hadsereg bevonulásakor tartották. Ezzel a legfőbb román nemzeti ünnephez viszonyult kritikusan.

7. A szerencsés Románia: Bukarest az antant mellé állva az első világháborúban Erdély megszerzésére tört. De ezzel lemondott az antanthoz (Oroszországhoz) tartozó Besszarábiáról. Végül az antant úgy nyert a háborúban, hogy a cári Oroszország összeomlott, így Erdély és Besszarábia, sőt Bukovina is Nagy-Románia részévé vált a két világháború között.

Boia azt a kérdést veti fel, amit történészek ritkán: Mi lett volna, ha?... Valójában nem lépi át a tudományosság határát e történelmietlen kérdéssel. Inkább az első világháború korába invitál minket. Az akkori román politikusok előtt álló alternatívákat vázolja fel. Nem utólag visszavetítve nézi a történelmet, hanem folyamatában vizsgálja az események alakulását.

A kor egyúttal az az időszak, amikor „oly sok szerencse” érte az országot (a kifejezés Petre P. Carp konzervatív, németbarát román politikustól származik), hogy kialakulhatott Nagy-Románia. E „szerencsekorszak” már az első világégés előtt elkezdődött, és a balkáni háborúkban részt vevő államok folyamatos pálfordulásai, valamint az első világháborús román szerep következtében folytatódott.

Boia szerint az első világháborúban vagy az antant, vagy a központi hatalmak mellé kellett állnia Romániának. A döntés csak utólag tűnik egyszerűnek, miután tényleg hatalmas területeket szerzett délnyugati szomszédunk.

A román elit ugyanis valójában megosztott volt. Az egyik legnagyobb politikai tömörülés, a konzervatívok egy része ugyanis németpárti volt (de a liberálisok között is akad néhány ilyen politikus). Ők tehát Besszarábiát akarták Oroszországtól. E cél elérése érdekében a háború előtt a németek által irányított szövetséghez kellett volna csatlakoznia a románoknak.

Besszarábiával szemben a másik verzió Erdély megszerzése volt. A kettő együtt azonban 1914-ben nem volt reális. Ha valakinek Erdély volt fontos, akkor az antant mellé kellett állnia. Ezt tette végül a román politikai elit.

A korábban a központi hatalmaknak tett ígéreteikkel szemben 1916-ban ugyanis a románok megtámadták Ausztria-Magyarországot: Erdélybe törtek be. Ám gyors vereséget szenvedtek, és Bukarest a központi hatalmak uralma alá jutott. Csak Moldvában tudták tartani a franciák által újjászervezett románok az antant keleti frontjának déli szakaszát. Ott az oroszokkal együtt küzdöttek, míg 1918-ban összeomlott a cár uralma. Ekkor a románok különbékére kényszerültek Berlinnel és Béccsel. 1918-ban így voltaképpen az antantot is elárulták.

Ám a történet tovább bonyolódott: miután Oroszország összeomlott, hamarosan ugyanilyen sorsra jutott a Német Birodalom is. Az Osztrák-Magyar Monarchia pedig szinte pillanatok alatt szétesett. Ez a románok sosem látott szerencséjét hozta meg: nemcsak Erdély, hanem Besszarábia, Dél-Dobrudzsa és Bukovina is az övék lett. Ez azonban nehezen igazolható történelmi érvekkel.

Boia itt teszi a bevezetőben ismertetett fontos megjegyzését: Romániának nem volt történelmi joga Erdélyre, hiszen Besszarábia valóban 1812-ig román fennhatóság alatt állt, Erdély viszont sosem képezte a román fejedelemségek részét. Meg kell azért jegyeznünk, hogy Besszarábiát a cári Oroszország összeomlása miatt Románia már 1918 elején megszerezte a Német Birodalommal és Ausztria-Magyarországgal kötött különbékében – erről Szász Zoltán ír az Erdély története című sorozatban.

Ami pedig a békerendszert illeti, Boia az Igazság és igazságtalanság Versailles-ban címet viselő fejezetben tárgyalja a kérést: „A legyőzöttek szemszögéből egy-egy béke egyszerűen diktátum volt, és következményeit tekintve elfogadhatatlan. A németek nem tudtak beletörődni a versailles-i békeszerződésbe, felháborodásuk egyenesen vezetett a második világháborúhoz. A nácik okozta katasztrófa után viszont Németország felelősséget vállalt még az első világháborúért is, lemondva minden további követelésről. Egyedüli tiltakozónak Magyarország maradt, amely Trianont máig égbekiáltó igazságtalanságnak tekinti.”

Látható, hogy Boia nem a saját véleményét írja, amikor igazságtalanságról beszél, hanem egészen más a szándéka: túl akar lépni a nemzeti narratíván. Így jutunk el műve lényegéhez: „Lehet-e nemzeti előítéletek nélkül beszélni a ’versailles-i rendszerről’? Választ is ad saját kérdésére: „Nem könnyű, de érdemes megpróbálni, ha Európa történelmét másként akarjuk elmondani, mint a saját ’igazságunkat’ a többiek ’igazságával’ (illetve ’igazságtalanságával’) szemben megfogalmazó nemzeti történelmek egyszerű csokraként.”

Vagyis Boia nem az igazságosság–igazságtalanság tengelyén elemzi a történteket: „legyen ez a szerződéssorozat akár jó, akár rossz (vagy jó is meg rossz is) az eltérő nézőpontok függvényében, mégis ez a mai Európa keresztlevele. A második világháború után, majd jóval később, a kommunista tömb összeomlását követően végbement területi változások nem módosították érdemlegesen a kontinens térképét az első világháborút lezáró rendezéshez képest. Sőt több az első világháború nyomán kialakult nemzetállam vagy utódaik azóta sokkal homogénebbek lettek, létezésük indokoltsága ma kevésbé vitatható, mint 1918-ban. Az akkor megszületett rend visszafordíthatatlan.”

Vagyis Boia itt már nézőpontot vált, mégiscsak a jelenkorból tekint a versailles-i rendszerre, és kiesik a Mi lett volna ha… kérdésfeltevő szerepéből. Vagyis szinte utólag igazolja ezeknek az államoknak a létrejöttét. Azért elismeri: a térségben a kisebbségek sehol sem élveztek kollektív jogokat (véleménye szerint a balti államokat leszámítva), és „a kisebbségeket magukba foglaló nemzetállamok ezután inkább a francia típusú politikai nemzet modelljét adaptálták”.

Végül is szerinte a „versailles-i rendszer”, ha kezdetben nem is hozott létre „kifogástalan” nemzetállamokat, kiindulópontot jelentett azok „nemzeti jellegének időben elhúzódó konszolidációjához, a többségi nemzet javára és a kisebbségek kárára”. Szerinte a nemzetállam ugyanis „a maga módján eleve asszimilál”, ám ez az asszimiláció szerinte „a második világháborúban, majd a kommunista korszakban kiegészült az etnikai és kulturális homogenizáció erőszakos programjával” ("holokauszt", németek kitelepítése-kivándorlása). Boia végül leszögezi: „a legdrámaibb döntés, Ausztria-Magyarország feldarabolása, már csak a tények szentesítése volt. A birodalom magától omlott össze, és a békekonferencia nem tett mást, mint hivatalossá tette az új helyzetet”.

Boia elismeri: az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása megbontotta a térség geopolitikai egyensúlyát. Ugyanis a versailles-i rendszer figyelmen kívül hagyta a földrész biztonságát – véli. Az első világháború előtt jól működő hatalmi egyensúly bomlott fel. Bár a nemzetállamok léte szerinte igazságosabb volt, mint a soknemzetiségű birodalmaké, de ezek az államok nem tudták sem magukat megvédeni, sem Európa biztonságát garantálni. Ráadásul hozzátehetjük ehhez: az egyensúlyhiány máig sújtja térségünket, hiszen a létrejött kisállamok kiszolgáltatottá váltak a nagyhatalmi játszmáknak a 20., sőt – úgy tűnik – a 21. században is.

(HVG nyomán)

Kapcsolódó: "Románia hatvan év alatt hatszor árulta el szövetségeseit"