A zsidó lap cikke „Budapest egyik lármás turistaközpontjának” közelében lakó Eva Fahidi „holokauszt-túlélőről” közöl portrét. A „könyvekkel és növényekkel” zsúfolt gyönyörű lakásában éldegélő 90 éves „elbűvölő” Eva Fahidi elmeséli a The New York Times tudósítójának, hogy 18 éves korában „ragadták ki az iskolapadból, és deportálták Auschwitz-Birkenauba”. Hogy véletlenül se felejtse el senki, a tudósító közli, hogy Eva Fahidi az egyike volt annak a „hozzávetőleg 437 ezer magyar zsidónak”, akiket 1944-ben „összegyűjtöttek”, majd „57 nap alatt a haláltáborokba szállítottak”.

Eva Fahidi arról is tájékoztat, hogy Auschwitz-Birkenau „még nem volt készen”. „A gázkamrák elég nagyok voltak ahhoz, hogy azokban az embereket megöljék. (Annyira voltak nagyok, hogy a legnagyobb gázkamrába is állítólag 8-12 embert zsúfoltak be egy-egy négyzetméterre .) Azonban a krematóriumok nem bírták a terhelést. Ezért a halottakat a szabad ég alatt kellett elégetni” – idézte fel a szörnyűségeket Éva Fahidi. (Az 1944. május 31-én Auschwitz-Birkenauról készített szövetséges légi felvételeken azonban nem látni a nyomát a nyílt színen zajló halottégetéseknek.) A 90 esztendős matróna úgy emlékszik, hogy az „első perctől kezdve tudta az ember, hogy valami itt nincs rendjén”. Mi több, „az égő testek bűzét” is érezte.

Fahidi elmondja még, hogy 49 rokonát vesztette el a holokausztban, így többek között az édesanyját és húgát, Gilikét, aki akkor 11 esztendős volt. Őket utoljára az auschwitzi „rámpán” látta, ahol is a nácik szétválogatták a munkára alkalmas illetve alkalmatlan foglyokat. Az utóbbiakat pedig azonnal küldték is a gázkamrába. Szavaiból kikövetkeztethetően édesapja is a „lágerekben” szenvedett, de nem a gázkamrákban halt meg. Az akkor 18 éves Eva Fahidit munkára alkalmasnak minősítették. Így azután később egy másik lágerbe, a németországi Hesse tartományban található Münchmühle-be szállították a gaz nácik.

Az éppen a nagyszerű 1848-as forradalom kitörésének évfordulóját ünneplő magyarság is megkapja a magáét Eva Fahiditől. Ugyanis elmeséli, hogy amikor ő élve megmenekült a holokausztból, és hazajött, csupa ismeretlen embert talált egykori debreceni házukban, akik még beengedni sem voltak hajlandók őt az otthonába.

1945 után azonban kiderült, hogy egyik nagybátyja és nagynénje is életben maradt. A magyarországi zsidótörvények miatt a háború előtt Prágában illetve Bécsben praktizáló orvos nagybácsi adott neki ajándékba egy könyvet: mégpedig Karl Marx Tőke című művét, melyet a holokauszt-túlélő 20 éves leány az „első szótól az utolsóig” kiolvasott. Ebből a könyvből értette meg, hogy a „kapitalista világ nem maradhat fönn”, továbbá az is világossá vált a számára, hogy az apja is egy „kizsákmányoló” volt. „Az egyetlen teológia, amely boldoggá teheti az embereket, az a marxizmus” – döbbent rá a koncentrációs és "halál"táborokból élve hazatérő Eva Fahidi. „Ennyit az én burzsoá hátteremről” – mondja hetven év elteltével a matróna. Íme, a „bizonyíték” arra nézve, hogy nem minden zsidó tartozott a gazdagok közé.

A marxizmussal történő megismerkedése révén ismerte meg azután azt a férfit is, aki találkozásukat követően „egy hét múlva” feleségül vette. A sietség persze nem volt helyes, vallja meg, de azzal mentegetőzik, hogy a történtek után és rokonai nagy részének halála után, férjével együtt „borzasztóan egyedül érezték magukat”. Így most „legalább volt férje, és tartozott valahová”, eleveníti fel akkori érzéseit, de a lényeg csak ezután következik: „Mindketten fiatalok voltunk és boldogok, és el voltunk szánva arra, hogy a marxista elmélet segítségével mentjük meg a világot” – foglalja össze a magyarságot tönkretevő kommunista zsidó fiatalság akkori életérzését Eva Fahidi.

A történet idehaza túlságosan is jól ismert: rövidesen mindketten csalódtak a kommunizmusban. Sem ő, sem a férje nem ismerte fel ugyanis, hogy „Jaltában és Potsdamban egész Kelet-Európát Oroszországnak ítélték”. Férjét a kommunisták 1951-ben letartóztatták, Eva Fahidi pedig csak azzal a feltétellel kapott állást, hogy elválik tőle. Sztálin halála után férje kiszabadult, azonban sohasem tudta megbocsátani nejének a válást. Eva Fahidi 1959-ben ismét férjez ment.

Az 1956-os szabadságharc idején egy „külföldi kereskedelmi vállalkozásnál” kapott állást, ahol is 42 éven keresztül dolgozott. Gyakran utazhatott külföldre is. Vagyis - fajtársaihoz hasonlóan - egyáltalán nem volt rossz sorsa a kommunizmus idején.

A "rendszerváltás" kezdetekor, 1989-ben a magyar lapokban felhívások jelentek meg, amelyekben az egykori Münchmühlében lévő koncentrációs tábor foglyait keresték. „Hősünk” először nagyon meglepődött, nem értette, „mit akarhatnak tőle 50 év elteltével”? Később azonban nagyon is jól megértette: bocsánatot akartak tőle kérni. (Hogy a bocsánatkérés mennyi pénzt jelentett neki, arról az idős hölgy persze nem tett említést.) És ekkor kezdett „emlékezni” arra, ami vele a második világháború alatt történt. Az „emlékezés” eredményeképpen pedig 2003. július 1-jén, majdnem pontosan 59 évvel azután, hogy Auschwitzba deportálták, ismét a félelmetes „haláltábor” területén volt.

„Az egyik legnagyobb hazugság, hogy az idő mindent megold” – elmélkedik Eva, hozzátéve, hogy az „ember idővel megtanul együtt élni a trauma következményeivel, de „ha nem sikerül eljutni a megbocsátásig, akkor nem lehet tovább élni”. Állítása szerint neki hat évtizedig tartott, amíg meg tudott bocsátani. (Habár korábban azt mondta, 1989 előtt kezdett csak foglalkozni a lágerekben vele történtekkel.)

2003-as auschwitzi látogatása után határozta el, hogy másoknak is elmeséli emlékeit. Így született meg a Die Seele der Dinge (A dolgok lelke) című visszaemlékezése, amely 2011-ben jelent meg először német nyelven, majd később magyarul is. Csakhogy „más kelet-európai országokhoz hasonlóan Magyarország sem vizsgálta meg igazán annak a korszaknak a történetét” – szajkózza az ismert holokauszt-hittételt az idős nő, megtoldva egy másikkal, mely szerint a szembenézésnek „egy bizonyos ponton meg kell történnie, mert ha az emberek nem tudják, mi történt, és a történtek következményeit sem ismerik, akkor minden szörnyűség nagyon hamar megtörténhet megint”.

Az auschwitzi „haláltábor” felszabadulásának 70. évfordulóján rendezett berlini megemlékezésen Eva Fahidi is beszédet mondott. Majd Joachim Gauck német elnök társaságában Auschwitzba utazott, ahol részt vett az ottani évfordulós rendezvényen. Vele tartott a holotúlélő matróna 22 esztendős unokája, aki foglalkozását tekintve fényképész.

Majd a beszélgetés végén váratlanul – ellentmondva mindannak, amit korábban a „megbocsátás szükségességéről” mondott – az idős hölgy közölte: mélységes csalódás volt számára, hogy tavaly Pennsylvaniában egy Johann Breyer nevű, egykori auschwitzi SS-őrnek volt képe egy nappal azelőtt (89 éves korában) meghalni, mielőtt a német bíróság határozata értelmében az amerikaiak kiadták volna a veszedelmes aggastyánt Németországnak. A „megbocsátó” Eva Fahidi azért volt mélységesen elkeseredve, mert szeretett volna a gaz nácival szemtől szemben találkozni a bíróság előtt. De nincs veszve minden, ugyanis áprilisban Németországban bíróság elé fog állni egy 93 esztendős, Oskar Gröning nevű volt auschwitzi őr. Eva Fahidi egyetlen szenvedélyes kívánsága: ne haljon meg az idős náci még azelőtt, hogy a törvény ökle lesújtana rá. A még 90 évesen is bosszúra szomjazó idős zsidó nőnek azonban súlyos kétségei vannak a német hatóságok hozzáállását illetően: „Semmi nem túl lassú nekik. Mindent megtesznek, hogy ne legyen tárgyalás, mert a vádlott vagy meghal, vagy teljesen szenilis lesz, mire a bíróság elé áll”.

Perge Ottó - The New York Times nyomán
(A The Jew York Times március 14-i cikkének online változata március 13-án jelent meg)