Politikai alaptétel, miszerint egy kormánypártjelöltnek nem elég kormányképesnek lenni, annak is kell látszani. A kettő nem választható el: ha valaki nem kormányképes, az hosszú távon nem (de legalábbis nem nagyon) tudja alátámasztani szavait, aki meg nem látszik kormányképesnek, az nem tudja megnyerni a választók legszélesebb köreinek bizalmát. A Jobbik kormányképességéről most nem értekeznék bővebben: ők tudják, hogy mit tudnak, mi meg teljes bizonyossággal akkor tudjuk meg, ha kormányra kerülnek – addig legfeljebb többé-kevésbé alátámasztott sejtéseink lehetnek. Ahogy a mondás is tartja, a puding próbája az evés…

Most a kormányképesség látszatának, a párt társadalmi tekintélyének felépítéséről lesz szó, ami ugyanolyan fontos kérdés. Nem fontosabb, de nem kevésbé fontos: pont ugyanannyira.

Ennél a kérdésnél külön kell kezelni két társadalmi réteget – az egyik, amelynek világnézete többé-kevésbé átfedésben van a jobbikos elvekkel, és a másik, jóval nagyobb társadalmi réteg, amelynek nincs. Előbbiek döntő többségükben már a Jobbik szavazói, számukra a Jobbiknak „csak” azt kell bizonyítania, hogy párt hű az elveihez és meg tud felelni a párt felé irányuló elvárásoknak. Ezt szerintem a párt tudni fogja bizonyítani nekik. Viszont ahogy az előző cikkemben ezt szintén említettem, a hazához tartozás nem világnézetfüggő: a hazának egyformán tagja fideszes, jobbikos, szoci, zöldpárti – minden magyar ember. Aki nemzeti egységet akar, annak ezt a tényt is folyamatosan figyelembe kell vennie.

Tehát a Jobbiknak olyan embereket is tudnia kell megszólítania, akik teljesen másképp látják a világot. Na de mégis hogyan? Ha valaki fel akarja építeni a saját tekintélyét a társadalom lehető legszélesebb köreiben – ahogy a Jobbik – akkor mindig hosszú távra kell terveznie, és olyan „területen”, amely kapcsolódik az elveihez, de mégis szélesebb társadalmi rétegeket fed le; és ahol nincs vetélytársa. Egy pártot mindig az tesz különlegessé, hogy olyat tud kínálni, amit más nem. És pont ezért teljes öngyilkosság ez a Vona-féle logika: a Jobbik jelenleg még átmenetileg sem engedheti meg magának, hogy másokkal foglalkozzon, hogy egy másik párt gyengüléséhez szabja a maga erősödését, mert ezeket a szavazókat nem a saját jogán, hanem az „ennél még ők is jobbak”-alapon szerzi meg, ami nem éppen egy biztos alap. Arról nem is szólva, hogy ezzel Vona kvázi beismeri, hogy a Jobbik a gyengébb – hiszen neki kell alkalmazkodni a centrális erőtérhez. Ezzel (szándékán kívül, természetesen) olyan üzenetet küld, amilyet soha nem akarna küldeni… Vona Gábor logikájának éppen hogy az ellentéte lesz helytálló: majd amikor a Fidesznél elkezdenek komolyan odafigyelni a Jobbikra, elkezdenek tartani tőlük, na majd akkor lesz igazán vetélytársa a Jobbik a Fidesznek. Ha eljön ez a pillanat, az már egy jelzés lesz, hogy a Jobbik veszélyes a Fideszre.

Na de hogyan tudná a Jobbik elérni ezt az állapotot, ha nem a Fidesz erodálódására koncentrálva? Ne felejtsük el azt a nehezítő tényt sem, hogy a Jobbik sajtóháttere sokkal szerényebb a Fideszénél, de még a balliberálisokénál is – tehát a meggyőzés és a szuggesszió terén nincsenek olyan komoly lehetőségei, mint ellenfeleinek. Hát úgy, ahogy az imént is írtam: olyat kell kínálnia, amit más nem tud.

Ezen az alapon a „néppártiság”, mint olyan, alapból kiesik – az emberek szemében a Fidesz a néppárt, és a Jobbiknak nincs olyan sajtóháttere, hogy ezen a 20 éves beágyazódáson változtasson. A „váltópárt” szerepe ugyanezen okból szintén nem játszik; a Fidesz váltópártja az emberek szemében az MSZP, amelyet a közvélemény-kutatások is alátámasztanak: az MSZP még egy ilyen katasztrofálisan sikerült év során sem szenvedett helyrehozhatatlan kudarcot, nem szakadt le jelentősen a Jobbikról (a Medián, az Ipsos, a Tárki és a Nézőpont legfrissebb felmérése alapján november végén-december elején a teljes lakosság körében átlagosan 3,5% a Jobbik előnye az MSZP-vel szemben – összehasonlításképp: Jobbik a hátránya átlagosan 12,5% a Fidesszel szemben), és az elmúlt két hónapban a Jobbik mellett az MSZP is jön felfelé. Persze, ettől még lehetne a Jobbikból „A” váltópárt, de ez megint elsősorban nem a Jobbikon múlik, hanem hogy az MSZP össze tud-e rakni egy normális programot, mert ez a meccs addig fog tartani.

Viszont a Jobbiknak van egy nagyon nagy előnye – amire már többé-kevésbé építettek is: hogy a három nagy párt közül egyedül a Jobbik akar leszámolni az elmúlt 25 év rendszerével. A Fidesz nyilván a jelenlegi rendszerben, az MSZP pedig a 2010 előtti status quo visszaállításában érdekelt. A Jobbik megcsinálhatja (illetve, valamilyen szinten meg is csinálta) azt, hogy az eddigi Fidesz-MSZP sakktáblát szépen felborítja, és ehelyett kezdjen egy kártyapartit velük, amiben náluk van az aduász: a rendszerváltás befejezése.

Azonban ezt az aduászt a Jobbik nem tudja addig kijátszani, amíg ennyire, hogy is fogalmazzak, megosztott a figyelmük: egyszerre akarnak rendszert váltani, meg néppárt lenni, meg váltópárt lenni, meg nemzeti radikálisnak is megmaradni… Túl sok. Feleslegesen sok. Nem egy csodapártot kell felépíteni minden téren kielégítő vágyakkal, hanem egy olyan pártot, ami – sok hittel és még több munkával – ki akarja és ki is tudja javítani az elmúlt 25 év hibáit. Meg amúgy mellékesen még nemzeti radikális is, de az elsődleges cél, hogy az ország újra élhető legyen. Az elsődleges cél, hogy egy párt ne kommunikációs csodákat mutasson fel, hanem eredményeket; valódi, kézzel fogható, szemmel látható eredményeket. Araszról araszra, lépésről lépésre, kőkemény munkával, együtt elért eredményeket.

Tudatosítani kell mindenkiben, hogy ez nemcsak egy programpont a száz másik közül, hanem „A” nagybetűs FELADAT, amihez mellesleg kapcsolódik egy radikális keresztényszocialista irány is. Viszont azt itt hangsúlyozom ki, ettől egy csöppet nem változik magának a pártnak a lényege. A Jobbiknak nem kell ehhez megváltoznia, nem kell semmi olyat tennie, ami ellentétes a jobbikos elvekkel.

Viszont a Jobbiknak most nem az a fő feladata, hogy bebizonyítsa az iránya, elvei helyességét – ezt akkor is megteheti, ha kormányra kerül. Most épp ellenkezőleg kell tennie: azt kell bizonyítania, hogy magánál a pártnál számára fontosabb a nemzet összefogása, hiszen anélkül elképzelhetetlen a rendszerváltás befejezése. Például a tüntetéssorozatokhoz sem úgy kellene hozzáállni, hogy „áh, ezt nem támogatjuk, XY titkosszolgálatok szervezték” – én legalábbis ennél egyszerűbben reagálnék: „Gyerekek, ha visszanézitek: mi ezt mondtuk az elmúlt 5-10 évben végig. Mi már ki is gondoltunk egy megoldást, amin talán ti is tudtok még csiszolni… ha gondoljátok, gyertek, nézzétek meg!” Aztán, lenne, aki jönne, lenne, aki nem. Olyan is lehet, hogy most nem, de elgondolkodik rajta. Talán később meg is gondolja magát. Viszont ha alapból így áll hozzá a Jobbik elnöke, akkor természetesen nem is fog jönni senki. Az efféle reakciókkal a Jobbik csak saját magának lövi az öngólokat.

(Itt jegyezném meg, hogy nekem az Urbán Flórián újpesti kampányával is ez volt a fő bajom: nagyon elvitték az egészet a pártpolitika irányába, holott jóformán sehol nincs ennyire kicsi kereslet a Jobbikra, mint Budapesten. Egyszerűen annyit kellett volna csinálni, hogy Urbán Flórián kimegy az emberek közé, és beszélget velük a mindennapi gondjaikról, aztán lett volna, ami lett volna. Vesztenivalója ott nem volt a Jobbiknak, de így, ahogy csinálták, azzal sem nyertek semmit, hogy egy jól csengő név indult jobbikos színekben.)

Szó se róla, amit én felvázoltam, az ugyanolyan pokoli nehéz feladat. Ugyanúgy jól jönne hozzá a saját tévé, ugyanúgy rengeteget kell hinni, szenvedni, dolgozni a sikerért. De a Jobbik, ha nem csak egy átmeneti fellángolásként akarja megélni a támogatottsága növekedését, ha valódi, jól megalapozott társadalmi tekintélyt akar felépíteni magának, akkor támaszkodnia kell valamire, amit senki nem tud elvenni tőlük, amitől ők lesznek „A” Jobbik. Nem egy csodapártot kell adni, hanem egyetlen másikhoz sem hasonlítható, karakteres pártot.

Aztán, ha ezt elérte a Jobbik, akkor bebizonyíthatja, hogy nem volt hiába a bizalom. De az egy másik történet.