A gázai palesztinok ellenállása már akkor megkezdődött, amikor 1947/48-ban a fegyveres zsidó milíciák, illetve a belőlük szerveződő izraeli hadsereg 800 ezer palesztint elűzött a szülőföldjéről, és megszületett a zsidó állam. A 800 ezer menekült palesztin közül hozzávetőleg 200 ezer telepedett le a Gázai övezetben létesített menekülttáborokban. Ők, valamint a korábban is ott élők, illetve most már inkább a leszármazottaik alkotják a Gázai övezet mai, 1,8 milliós lélekszámú palesztin lakosságát.
A Gázai övezetben zajló népirtás elemzésekor az első és legfontosabb tény, amit semmiféleképpen sem szabadna figyelmen kívül hagyni (holott a cionista propagandisták persze rendre figyelmen kívül hagyják): a Gázai övezetben élők többsége már eleve a saját otthonaikból elűzött palesztinok leszármazottja. Képzeljük csak el a lelkiállapotát annak a palesztinnak, akinek szüleit vagy nagyszüleit fegyverrel zavarták el a házából 1947/48-ban, majd az agresszorok még a nyomorúságos menekülttáborokba is behatolnak, ott az ellenállás letörésének céljából időnként mészárlásokat rendeznek, a menekülteket pedig blokád alá vonják és kiéheztetik.
No persze, Izrael nem passzióból zárja el a külvilágtól, és öldösi a gázaiakat, hanem azért, mert az otthonaikból kiebrudalt embereknek van bátorságuk felvenni a küzdelmet a hódítókkal. Márpedig az ellenállás joga – minden isteni és emberi törvény szerint – minden otthonából elűzöttet megillet! A cionista elvárásoknak engedelmeskedő magyarországi sajtóban természetesen nem lehet elemzéseket olvasni arról, hogy a gázai ellenállás nem a „terrorista Hamász” megszületésével vette kezdetét! Bizony, bizony, bármennyire is kínos a hasbaraakciók szervezőinek, de a földjeikről elűzött, a Gázai övezetben nyomorúságos életviszonyok közé kényszerített palesztinok az első perctől fogva harcoltak a megszállók ellen. Nem volt még Fatah, nem volt Hamász, nem volt iszlám radikalizmus, ennek ellenére a gázaiak kisebb csoportokba szerveződtek, melyek tagjait fedayeeneknek (szabadságharcosoknak) nevezték. A fedayeenek többsége Palesztina más vidékeiről elűzött fiatal volt, akik primitív fegyvereikkel és házilag készített bombáikkal megpróbáltak visszatérni egykori szülőföldjükre. (Pedig még a Hamász „félelmetes” alagútrendszere sem létezett.) Több esetben is tűzharcba keveredtek a megszállókkal. Sokan sohasem jöttek haza, és csak keveseknek sikerült az izraeli katonáktól zsákmányolt fegyverekkel visszatérniük. Kezdetben szép számmal voltak olyan fedayyeenek is, akik a saját egykori házukba akartak visszalopakodni, hogy magukkal vigyék otthagyott értékeiket, melyeket a viharos menekülés során nem volt módjuk összepakolni.
A fedayeenek legnagyobb része sosem tért vissza többé – a legtöbben fogságba estek, vagy pedig a megszállók lelőtték őket. Az áldozatok holttestét persze az izraeliek sohasem szolgáltatták vissza, ennek ellenére szimbolikus temetést rendeztek a tűzharcban elesett mártírok emlékére. Nem létezett még a Hamász, sem a Fatáh, sem az iszlám radikalizmus, sem az alagútrendszer, sőt a palesztinok rakétákat sem lőttek ki (mert nem voltak rakétáik), ennek ellenére a kisebb csoportokban operáló fedayeenek visszatérési kísérleteit az izraeli hódítók rendre a Gázai övezet menekültjeire mért katonai csapásokkal bosszulták meg. Mondanom sem kell, hogy minden egyes izraeli katonai akció véres volt, és egyre több hívet szerzett a fedayeeneknek és a folyamatosan erősödő ellenállási mozgalomnak.
1956 novemberében a szuezi válság néven ismert események során az izraeli hadsereg teljes egészében elfoglalta a Gázai övezetet, sőt a zsidó katonák behatoltak Egyiptomba is. Az övezet déli részén fekvő Khan Younis illetve Rafah városában azonban az agresszorok szívós ellenállásba ütköztek. (Korántsem véletlen, hogy Khan Younis és Rafah a mostani vérengzés során is a zsidó haderő egyik fő célpontja volt.) Végül, elkeseredett harcok után, az izraeli hadsereg behatolt mindkét városkába, és a hősies palesztin ellenállás megtorlásaképpen borzalmas vérfürdőt rendezett: Khan Younisban 200-250 civilt gyilkoltak meg, november 12-én pedig a rafahi menekülttáborban található al-Amiriyah iskolában mészároltak le az izraeliek 124 férfit és fiatal fiút. Erről a tragikus eseményről rendszeresen megemlékeznek a palesztinok – de szégyenszemre szinte semmit sem tud róla a nyugati világ, ékes bizonyságaként annak, kik és milyen szellemben irányítják a médiát és az oktatást Európában és Amerikában.
A cionisták pechjére azonban nem csak holokauszt-túlélők, hanem az izraeli terror túlélői is élnek még a világban. (Az más kérdés, hogy ez utóbbiak visszaemlékezései nem szerepelnek a tankönyvekben, nem készítenek belőlük könnyfakasztó filmeket, és nincsenek a palesztinok elleni terrorra emlékező ünnepségek sem. Igaz, a palesztinok nem csináltak üzletet és mitológiát a holokausztjukból, bár hatalmi eszközök híján ezt nem is tehették volna meg.) Dr. Ahmed Yousef a következőképpen emlékezik vissza az al-Amiriyah iskolában történt mészárlásra: „Az embereket gumibottal beterelték az iskolába. Akik túlélték az ütlegelést, azokra tüzet zúdítottak, majd az épület teteje is a fejükre szakadt. A vérfoltok még évekig láthatóak voltak az iskola falain, emlékeztetvén a gyerekeket Izrael bűntettére.”
Dr. Ahmed Yousef felnőve valamilyen érthetetlen okból antiszemita, sőt még „terrorista” is lett (sőt, mint Ilan Mor budapesti izraeli követtől megtudhattuk, még „náci” is), ugyanis a Hamász egyik vezetőjének (korábban a demokratikus úton megválasztott Hamász-kormány miniszterelnökének) első számú tanácsadójaként ténykedett. Írásának címe, melyben elmeséli a rafahi vérfürdő történetét: „Az ellenállás nem adja fel… vagy győzünk, vagy meghalunk”. Micsoda érthetetlen iszlamista fanatizmus és gyűlölködés, ugyebár?
Az 1967-es háború során Izrael katonailag megszállta Kelet-Jeruzsálem, Ciszjordánia, a Golán-fennsík és a Sínai-félsziget bizonyos részei mellett a Gázai övezetet is. Miután a harcok befejeződtek, a rendkívüli kegyetlenségéről ismert Ariel Saront bízták meg a Gázai övezet „pacifikálásának” – vagyis az ellenállás elfojtásának - feladatával. (Saron 1969-től az izraeli hadsereg déli szárnyának parancsnoka volt.) Saron úgy gondolta, hogy a gázai ellenálló csoportokat csakis nehézpáncélzatú harci járművek bevetése révén lehet megsemmisíteni. Igen ám, csakhogy a sűrűn lakott és minden talpalatnyi helyen beépített gázai városokban az izraeli tankok nehézkesen vagy egyáltalán nem is tudtak manőverezni. A „buldózernek” is nevezett háborús bűnös Saron azonban megtalálta a megoldást: buldózereket vezényelt az övezetbe, és az izraeli szempontból veszedelmesnek nyilvánított településeken a zsidók hozzákezdtek a házak lerombolásához. Több ezer palesztin lakóházat tettek a földdel egyenlővé – egyedül 1970 augusztusában kétezret. Aki pedig ellenállást tanúsított az izraeli pusztítással szemben, azt „terroristává” nyilvánították, és megölték. Több tízezer palesztin maradt ismét fedél nélkül, és sokaknak kellett menekülni – immár nem először az életükben.
A Gázai övezetbe történő izraeli betörések, atrocitások, mészárlások története sajnos igencsak hosszú. Egy vaskos könyvben lehetne csak mindent elmondani. (Melynek persze nem lenne kiadója Magyarországon, ahol ugyebár persze nincsen cionista uralom.) Csodálható-e ezek után, hogy az elnyomásnak és terrornak ebben a légkörében felnevelkedett fiatalok létrehozták - számos más fegyveres csoport mellett - az Ezzeddín el-Kasszám Brigádokat, amelynek harcosai oly hősiesen küzdenek a meg-megismétlődő izraeli agressziókkal szemben? (Ezzeddín el-Kasszám egy 1882-ben született muzulmán hitszónok volt, és egyaránt fellépett a brit gyarmatosítók, mint a cionista hódítók ellen. 1935-ben brit katonák ölték meg.)
2005-ben az izraeliek ugyan névleg kivonultak az övezetből, azonban a terület tengeri és szárazföldi határait, valamint légterét szoros felügyelet alatt tartották. A Hamász 2006-os választási győzelmét követően részleges, az iszlamista kormány megdöntését célzó izraeli-amerikai támogatással lezajlott 2007-es puccskísérlet kudarcát követően pedig teljes blokád alá vették az övezetet. Izrael – a zsidó katonák atrocitásaira és provokációira válaszként kilőtt palesztin rakéták ürügyén – 2008 decemberétől 2009. január 21-ig (Öntött ólom-hadművelet), 2012. november 14-21. között (Felhőoszlop-hadművelet), majd 2014. július 8-tól kezdődően (Szilárd sziklafok-hadművelet) „katonai akciónak” nevezett mészárlásokat hajtott végre a Gázai övezetben. A három izraeli agresszió palesztin áldozatainak száma eléri a 3500-at, a sebesültek száma mesze meghaladja a húszezret, az anyagi kár pedig felmérhetetlen.
Aki csak vázlatosan is ismeri a gázai palesztinok hősies ellenállásának a történetét, az tudja: nem lehetséges őket térdre kényszeríteni.
Perge Ottó - Kuruc.info
