Olvasom, hogy közmunka iránt érdeklődők hada árasztotta el a polgármester urat szerdai fogadóóráján. A hír természetesen oly módon van kürtölve, mintha micsoda óriási érdeklődés övezné Vásárhelyen a közfoglalkoztatás ügyét. A város vezetése elmagyarázza a vásárhelyi embernek, mennyire hálás lehet neki, hogy munkahelyet „teremt” számára. Egyetlen egy dolog van csupán úgy istenigazából elhallgatva. Mégpedig az, hogy azért van érdeklődés a közfoglalkoztatás iránt Hódmezővásárhelyen, mert ezen kívül az égadta világon semmiféle munkalehetőség nincs.
A „munkahelyteremtés” egyetlen módja ebben a városban a közfoglalkoztatás, és ezt mindenki tudja, mint ahogyan azt is, hogy a város vezetésének legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy ezen a helyzeten változtasson. Esze ágában nincs. Azt mondja a hír, hogy jelenleg 493-an dolgoznak közmunkában, de ez a szám még nőhet, pontosabban majdnem megkétszereződhet, ugyanis 794-en jelezték, hogy „szeretnének részt venni közfoglalkoztatásban.”
Ez a tény is úgy van megfogalmazva, mintha ennek a hétszázkilencvennégy embernek minden álma az lenne, hogy közmunkásként dolgozhasson. Nem, kedves városvezetés, ne tessék félrebeszélni! A kemény igazság valójában az, hogy ezeknek az embereknek semmiféle más lehetőségük nincs arra, hogy dolgozhassanak ebben a városban, és csupán az történik, hogy amikor minden kötél szakad, mentsvárként kénytelenek elmenni éhbérért „dolgozni”, hogy a hétköznapok minimális betevő falatját megszerezzék, és ne kelljen felcsapniuk utcai koldusoknak.
De beszéljünk egy kicsit a közmunkásként „dolgozni” értelméről! A közfoglalkoztatásnak ugyanis semmi köze nincs az igazi munkához. Merthogy egy igazi munkásembernek, aki élete folyamán kemény munkához szokott, a levélsöprés, az utcán és parkban való kapirgálás semmi egyéb, mint utolsó, a legmegalázóbb lehetőség arra, hogy ne haljon éhen. A közmunka nem munka. Ezt meg kell értenie az egyszerű embernek, és harcolnia, lázadnia kell ellene, hangot kell adnia nemtetszésének.
Nemrég mondtam el azt, hogy most kezdődik el az a folyamat, hogy a következő évtizedekben szegénységre rendezik be Magyarországot. És a minap hangzott el a ropogósan, frissen kinevezett Lázár miniszterecske szájából, hogy 350 ezerre szándékozzák növelni a közfoglalkoztatottak számát az országban. Háromszázötvenezer olyan rabszolgájuk lesz, akik munkavégző képességüket ajánlják fel a köz javára. És mindehhez természetesen a kormány biztosítja a forrásokat.
Hát hogy az ördögbe ne biztosítaná, hiszen neki egyetlen célja a hosszú távon való hatalom megtartása, berendezkedés a nép elnyomására, elbutítására, lezüllesztésére, és ehhez kell neki egyik eszközként a közfoglalkoztatás, amely segítségével a létezés peremén tudja tartani a népet, amely így ezáltal gyengül, és nincs ereje nemhogy a lázadáshoz, hanem még a tisztánlátáshoz sem!
Visszatérve városunk lehetetlen helyzetére, tudjuk, hogy Vásárhelyt dolgos, szorgalmas emberek lakták, lakják. Egy ízig-vérig dolgos embernek pedig nem az a legnagyobb álma, hogy közmunkásként dolgozzon, hanem igazi, termelő munkát akar. Nem beszélve arról, hogy ha van neki egy szakmája, amelyet megtanult, elsajátított, akkor ő abban szeretne kibontakozni, és nem a köz javára való kapirgálás az életcélja. Meg aztán miért vannak a szakiskolák? Ha azért tanul a fiatal bármilyen szakmát, hogy iskolája végeztével közfoglalkoztatott legyen belőle, akkor azért teljesen fölösleges. Vagy lassan az a cél, hogy ne legyen csak egyetlen, közmunkára szakosított szakközépiskola, ahol gereblyélni, kapirgálni és söprögetni tanítják a magyar ifjút? Meglehet.
Szóval, városvezető urak! Ezzel nem büszkélkedni kell, mert semmi ok rá, hanem irulni-pirulni és szégyellni mélységesen magukat, és beismerni, hogy sem eddig, sem ezután nem akarnak tenni az égvilágon semmit annak érdekében, hogy valós munkahely legyen abban a városban, amely évszázadok óta kemény, tisztességes munkájáról volt híres.
Nem győzöm eleget mondani, hogy mindenféle nagy múltú ipar- és mezőgazdasági ágat tönkretettek Vásárhelyen. A közmunka az egyetlen lehetőség, amivel a szegény ember élni tud. Ennél százszor jobb volt a régi rendszerben a napszámosnak, hiszen abból a becsületes munkájából, amit nyáron dolgozott, egész télen meg tudott élni, még ha szűkösen is. De dolgozott, és hasznos munkát végzett. Megköszönték neki, hálásak voltak érte, jobban megfizették, és többre becsülték, mint kegyelmetek a közmunkást.
Kendék minden egyes nap hazudoznak a vásárhelyieknek, és arra büszkék, amit szégyellni kellene. Ne feledjék azonban, hogy az ördög nem alszik, de ha mégis, ő akkor alszik el, mikor a lelkiismeret felébred. És ha egyszer Vásárhely lelkiismerete felébred, az kendteknek nem biztos, hogy jó lészen.
Kovács Sándor
Hódmezővásárhely, 2014. június 12.
