Elhunyt Varga Antalné Nagy Judit, egykori munkatársunk

Hetvenkét éves korában elhunyt Varga Antalné Nagy Judit, a Zsinati Hivatal egykori gazdasági vezetője. Volt munkatársa, Divák Annamária emlékezik rá.

Judit…

Ez most egy nagyon személyes vallomás.

Gondolkodtam, hogyan fogalmazzam meg, hogy miért is hiányzik olyan nagyon. Ha létezik az a szó, hogy „apafigura”, akkor azt mondhatom, ő nekem egy „anyafigura” volt. Persze ezt sosem mondtam neki – mert nem akartam kéretlenül tolakodó lenni –, mint ahogyan sokszor nem mondjuk ki a lényeget annak, akit szeretünk.

Halála után beszéltük egy szintén hozzá készülődő szeretett barátjával, hogy „hányadik szerettünk ő, akit lekésünk. Szombaton mentem volna hozzá…” Igen, mert mindig rohanunk, és nem figyelünk arra, ami igazán fontos. Remélem, a Jóisten egyszer megbocsátja, hogy – idült munkaalkoholista módjára – az ő meglátogatása elé helyeztem az ellátandó feladatokat… csak még ezt a táblázatot elkészítem, csak még azt…

És jött a hír: Judit meghalt!

Hogyan is fogalmazzam meg, ki volt ő nekünk, a közvetlen munkatársainak? Meg a tágabb körben vele dolgozóknak? Meg az ügyfeleinek? Meg a… mindenkinek! Betöltötte a bennünk üresen álló érzelmi és lelki teret. Mindig mindenkiről tudta, mire van szüksége: legyen az csak egy bátorító szó, vagy egy mosoly, vagy egy kacagtató történet, vagy csak a meghallgattatás megélése! Önzetlenül szórta ránk lelki ajándékait.

Mindenkinek segített, és mindenkit tanított: leginkább saját, megpróbáltatásokban bővelkedő, de sok csillagfényt is tartalmazó életéből vett történetekkel, amiket mindannyian szívesen hallgattunk meg akár sokadszorra is.

Mennyit mesélt az édesapjáról – pestszentlőrinci lelkészcsaládból származott. Szigorú édesapjától akkor nyerte csak el a törekvő munkájáért járó dicséretet, amikor egyszer egymás mellé sodorta őket a sors a budapesti teológia gazdasági irodáján, és ő segített édesapjának a könyvelésben.

Szinte személyesen ismertük népes családját, különösen keresztlányát és az ő pici csillaggyermekeit.

Hányszor zengett a hivatali folyosó az ő énekétől! Ült a monitor előtt és énekelt! Zsoltárokat, népdalokat.

Hálás vagyok azért, hogy 2015-től mellette tölthettem az elmúlt éveket.

Emlékszem, amikor először belépett az iroda ajtaján – kezében az elmaradhatatlan fonott kosárral –, és nagy hangon kijelentette, hogy na ő aztán tudja, hogy itt mi merre hány méter, akkor nagyon megijedtem: mi lesz itt az előző, halk szavú vezető után… De igen hamar kiderült, hogy az „ami a szívemen, az a számon” megnyilvánulások egy nagy, érző, arany szívből jönnek, amelynek örök optimizmusát mély hit táplálta.

Hálás vagyok, hogy általa megtanultam, hogy az öreg fa nem feltétlenül törik. Hajlik, ha olyan jókedvvel, olyan mély hittel fogadjuk az élet nehézségeit, ahogyan azt ő tette. Eladta a saját tervezésű nagy házát, amikor felmérte, hogy idősödve már nem fogja tudni fenntartani, és beköltözött egy kis lakásba. Ott látta vendégül aztán a családot – hát, ha nem a nagy nappaliban, akkor kitárt teraszajtó mellett, kint megterítve.

Hálás vagyok, hogy végigélhettem, mit is jelent a „türelemmel viselt, hosszú súlyos betegség” kifejezésben a „türelem” szó. Ahogyan végigcsinálta a kezeléseket, amikor már beteg lett, ahogyan ennek ellenére bejött, mesélt, nevetett, énekelt…

Szemébe nevetett a halálnak akkor is, amikor szívműtétre várt. De 2024. május 11-én, szombaton hajnalban már nem volt ereje nevetni… És jött a hír: Judit meghalt!

Itt hagyott minket! Itt mert hagyni minket!

Váci Mihállyal szólva „Olyan csönd van így nélküled, hogy szinte hallani, amit még utoljára akartál mondani.”

Judit, nyugodj békében!