A „Bujdosó Könyv“, Tormay Cecilé halhatatlan alkotása, a lombokat szaggató őszi szelek zúgásával kisért a lelkünkben. A legnagyobb magyar írónagyasszony igazságot szomjazó szívét elcsendesítette már a temető s magába porlasztotta a haza földje, de nagy művére örökké emlékezni fognak a magyar lelkiismeret virrasztói s rádöbbennek lobogó hittel vallott tanításaira minden esztendőben, amikor a környező barna hegykoszorúból Budapest felé vágtat hideg süvöltéssel az októberi szél.
Negyedszázaddal, 25 évvel ezelőtt, október sírvirágos hónapjában jegyezte fel Tormay Cecilé a Bujdosó Könyv első adatait, megrögzíteni késői nemzedékek számára az évezredes magyar életet halálrasebző, rettenetes forradalmi év arculatát, úgy, ahogy a kortársak elé torzult; — csalás, kendőzés és utólag ráfestett szépítő színek nélkül!... „Maradjon fenn könyvemben az, ami velünk vész el, — írta előszavában Tormay Cecilé, — „egy halálraszánt faj legboldogtalanabb nemzedékének a kínja és becsülete. És lássák meg benne az utánunk jövők, hogy a megpróbáltatások esztendejében mi sajgott át a némaságra ítélt, elgyötört, vérig alázott magyar lelkekben... Legyen a Bujdosó Könyv a fájdalom könyve...“ S ahogy ma lapozzuk Tormay Cecilé könyvének megsárgult lapjait Magyarország tragédiájáról, Károlyi Mihály és Kun Béla forradalmának szennyes őrületeiről, bizony kiáltani szeretnénk az „utánunk jövőknek“: — Emberek! Magyarok! Olvassátok az idők új viharában százezren, milliónyian a Bujdosó Könyvet! Olvassátok és keressétek meg benne 25 esztendő után az igazságot, hogy ne vehessen erőt az új nemzedékeken a régi átok s ne próbálkozhassék új álarcban s újra fényesített jelszavakkal soha többé ezen a földön a vörös forradalom! Jó hónap lenne ez az október, kiadni újra, hatalmas példányszámban a Bujdosó Könyvet...
 Rajniss Ferenc |
Könnyen felejt a magyar s a maga kárán is nehezen tanul. Vagy talán az a baj, hogy az ellenségei bámulatraméltó ügyességgel feledtetik el vele bűneiket, hogy újra megcsalhassák? ... A Bujdosó Könyvet mindenképpen sokan lökdösték a múlt homályába, elébedicsértek sok selejtes írást, lemondtak az üzletről a terjesztésében s örültek, amikor eltűnt a könyvesboltok kirakataiból ... Mert hű krónikása volt Tormay Cecilé a magyar lélek vergődésének s írni mert arról, hogy kik juttatták a nemzetet a trianoni sír szélére: Lángolnak a sorai a fekete októberi napról, amikor Budapest utcáin először jelentek meg a plakátok Károlyi Mihály „tanácsa“ nevében s a magyarországi szociáldemokrata párt kiáltványa uszította a munkásokat, hogy: ki az utcára! — szüntessétek be a munkát!... „Különösen hatott reám ez az írás,“ — írta Tormay Cecilé. „Mintha egy nagy hazugság kiabálta volna ki magáról az igazságot. A munkások uralomra törtető pártja első kiáltványában azt parancsolja: Szüntessétek be a munkát! Ilyen kezdet után vajjon mit fog parancsolni holnap és mit azután?... „És kik azok, akik lázítanak és hűségesküt szednek a maguk számára? Kik azok, akik egy szállodai szobából kiáltványt intéztek a néphez és ígérték benne az azonnali magyar békét, a nemzetek egyenjogúsítását, a nemzetek szövetségét, a föld felszabadítását, a dolgozó nép erőit fokozó modern szociálpolitikát?... Az ezeréves határokról nincs egy szavuk sem!... Sötét, alattomos erők, zavartalan munkálkodással, régóta készítették ezt elő. Megbomlasztottak itt mindent, ami magyar. És most vészes hirtelenséggel feslik egyik szem a másik után. Feltarthatatlanul bomlik az ezeréves szőttes... Olyan a város, mint egy roppant gyomor, amely éveken át bekapott minden galíciai bevándorlót és most émelyeg. Szíriai arcok és testek, vörös plakátok és vörös kalapácsok forogtak benne. Felszínre kavarodtak a szabadkőmívesek, a feministák, a szerkesztőségek, a galileisták, a börze csürhéje és — a dob-utcai ghetto nemzetiszínű kokárdát és fehér őszirózsát tűzött a mellére... Mint egy gonosz varázslatban, látható lett a láthatatlan város. Előjött a sötétből, hogy átvegye, amit titokban már régen a magáénak tartott. A szennyvíz felett letépték a kanálisrácsokat. Felböffentek a csatornák és az utcákat ellepték a kiszabadult gőzök...“
A kortárs zokog és szégyenkezik a nagy magyar elesettségen Tormay Cecilé Bujdosó Könyvében. Fájt akkor még tüzesen, 25 esztendővel ezelőtt, hogy Kéri-Krammer és Göndör Ferenc, — akinek Krausz Náthán volt az igazi neve, — zsidó kinevezések ezreit írták alá s Magyarország fővárosának Heltai, — a Hoffer Adolf fia lett a parancsnoka... Mit törődtek ezek az emberek Magyarországgal, amikor már Károlyi Mihály keze alatt is a vörös forradalom nemzetközi láza vert véres ködöt a szemükre s Trockij—Bronsteint támogatták, aki Breszt-Litovszkból szólította fél híveit hírhedt beszédében a központi hatalmak hátbatámadására. A Bujdosó Könyv így ír ezekről a sorsdöntő napokról: „Idehaza sajátságos nyüzsgés támadt erre a beszédre. Mintha jeladás lett volna: a magyarországi zsidó sajtó támadni kezdte a német szövetségest... A Trockijok, Radekek és Joffek budapesti fajrokonai, a kezükben tartott szakszervezetek hatalmával sztrájkokat idéztek fel. Így támogatták oroszországi felebarátaik békeügyét és gyengítették a mi delegátusaink helyzetét... Ekkor már olyan idők jártak, hogy a szavak is dolgozni tudtak. És a szavak munkába fogtak: Ott kell hagyni a németeket. Miattuk tart a háború. ők az okai mindennek... Hangok beszéltek, melyeknek az eredetéről nem tudtak azok, akik gépiesen megismételték. És messze a harcterektől, az ország fővárosában, a gyárak és kaszárnyák alatt, titokzatosan, lassan, mozogni kezdett a föld... Pedig a frontok sohasem állottak szilárdabban, mint ekkor. Az ukrán és az orosz béke után, talán ezek voltak utolsó perceink, melyekben ha erőt, egységet és elszántságot mutatunk, reményünk lehetett volna egy elfogadható békére. De a monarchiából a végzet-jelölte napokban valami gonosz laterna-magica a német szövetség meglazulásának a képét és belső lázadások, zavarok látszatát vetítette ki ellenségeink elé... Ezektől a vetített képektől új erőre kapott odaát a lankadó tűz. Míg itthon, minálunk egyre világosabb lett, hogy élnek közöttünk emberek, akik magyar katonák védelme alatt eszik a földünk kenyerét, isszák a kútjaink vizét, alusszák éjszakáink álmát s közben azon törik magukat, hogy elveszítsük a háborút!...“ Gonosz álomnak is rossz volt az, ami 25 esztendővel ezelőtt, a budapesti forradalom szalonjaiban és szerkesztőségeiben történt...
Égő szemekkel olvassuk az októberi fáradt nap derengéséig Tormay Cecilé Bujdosó Könyvét. Hiszen ismerjük, tudjuk a tényeket s már 20 hosszú esztendővel ezelőtt is sok-sok ezer magyarral együtt rázott meg bennünket a lelkünk mélyéig ez a világirodalomban is páratlanul álló politikai korrajz, de elperdülnek az évek s finom homokot borítanak az emlékezetre és megújulnak a kegyetlen idők, új, riasztó értelmet adni a régi mondatoknak... 1918. október 31-én... Sírvirágos város Budapest a nagy, reménytelen ég alatt. Egy nap elcsúszott a sorsunk, mert nem vigyáztunk magunkra évekig. Ami jött, már csak következmény volt. A megcsalt magyar munkás azt hitte, hogy az ő napja virradt fel, pedig Jászi, Landler, Weltner Jakab, Buchinger Manó, Böhm Vilmos, Preusz Mór s végül Kun-Kohn, Szamuelli és Corvin-Klein hóhéruralma szabadult szegény Magyarországra. Az első napok csillogó hazugságai szétpattantak, mint szappanbuborék s rászakadt a népre a terror, az éhség, a gerstli-paradicsom s a külső és belső rabszolgaság. Hiábavaló már a tiltakozás s a végek jajkiáltása. Későn ébredt a nemzet s idegen urai elfojtották életösztönös megmozdulását. A kommunista puccs előtti időkről ezt olvassuk a Bujdosó Könyvben: „Mintha a magyar lelkek éreznék és jóvá akarnák tenni, amit a Károlyi-kormány amúgy is nyomorult helyzetünkön ront, szinte kétségbeesve keresi valamennyi hazafias erő a megnyilvánulást. Tüntető menetek vonulnak az amerikaiak ablaka alá és zúgnak az utcák... Nem, nem, soha!... Hiába vonultak fel a gyűlések ellen a tengerészek, Pogány vörös katonái és a kormány testőrsége: a hírhedt Fábik-különítmény, mely többnyire szökött fegyencékből és rablógyilkosokból rekrutálódott. Gyűlés közben hiába vágták el a villamos vezetékeket a zsúfolt teremben, a Move új elnöke, Gömbös Gyula vezérkari százados az Internacionálét bőgő kommunistáknak bátran odakiáltotta: Az Internacionálé a hazátlanok jelszava!... Az izgatottság egyre nagyobb lesz. Budapest magyar lakossága lélekszakadva kiáltja ezekben a napokban: Hazát akarunk! És mindennél kétségbeesettebben kiáltotta ezt vasárnap a székelyek és erdélyi magyarok naggyűlése... Budára menjünk, Budára! És a tömeg hömpölyögve indult a Lánchíd felé. Le a zsidókkal! Le a szocialista miniszterekkel, le a katonatanáccsal! Éljen Magyarország területi épsége!... Ekkor már a Szent Györgye-térre ért a menet eleje. Az udvari istálló épületéből kirohant Pogány. Két karját a levegőbe emelte s toporzékolva ordítozott: Kegyetlenül beléjük kell lőni!... A katonatanács udvarából géppuskák gurultak ki... Rettenetes feszültség volt a levegőben, összekeveredett minden. Mire szétvált a gomolygás, vérzettek a fejek és a székelyek elvonultak a fegyveres erő elől...“ Késő volt már!... Hogy lehetett? — még ma sem értjük, 25 év után. De magunkra eszmélő, felejthetetlen tanulsága a múltnak, Tormay Cecilé szavai szerint, az a parancs, hogy a sorsára vigyázó nemzet a jelenben kell meglássa a jövendő veszedelmének csíráit, ha védeni akarja idejében szabad életét!...
(Magyar Futár, 1943. 41. szám)
