Pál Ferenc: Természetes spiritualitás – Meghittségben Istennel

Pál Ferenc római katolikus pap, mentálhigiénés szakember lelkipásztori szolgálatának kezdetétől tart heti rendszerességgel hittanórákat, előadásokat fiataloknak pszichológia, teológia és mentálhigiéné témakörében. A Kairosz Kiadó által megjelentetett kötet ezekből közöl válogatást.

A személyes és tudatos istenkapcsolat kialakulásához vezető út állomásait bemutatva, a szerző hangsúlyozza: az istenkapcsolat azáltal válik tudatossá, hogy vannak élményeink, tapasztalataink, melyeknek megkapjuk a spirituális jelentését és értelmét. A szüleink és a számunkra fontos személyek magzati korunktól kezdve értelmezik is a bennünket ért eseményeket, és aztán később vagy összekötik őket a spirituális dimenzióval, vagy nem. Ha összekapcsolódik három dimenzió – a tapasztalat szintje, az értelemkeresés és -adás szintje, a hit, a spiritualitás dimenziója –, akkor „kezdenek bennünk kialakulni a saját tudatos képzeteink, Istenre vonatkozó gondolataink, és formálódik az istenképünk.”

Pál Ferenc több, életből vett példát is említ, alaphelyzetként írja le a következő szituációt: egy ötéves kislány kérdésére az édesapja azt feleli, hogy mindent Isten teremtett, így a gyermek arcát és fejét is, mire a kislány zokogni kezd, hogy csúfolják az óvodában a vörös haja miatt. A gyermek az óvodában átélte a kiközösítést, elutasítottságot. Ha az apa válasz nélkül hagyja mindezt, a kislánnyal szinte ugyanaz történik otthon, mint az óvodában. Ahhoz, hogy eltűnjenek a könnyei, és tudjon mosolyogni, az szükséges, hogy az apuka kapja ölbe a gyermekét, álljon oda vele a tükör elé, s két puszi kíséretében mondja a következőt: „Tudod, Mónikám; számomra te vagy a világ leggyönyörűbb Mónikája! Én a te hajadat nagyon, de nagyon szépnek tartom!” Majd összekötve a történteket a spirituális dimenzióval, tegye hozzá: „Mert, tudod, Isten úgy szeret téged, ahogy vagy.” A szavakon kívül tehát szükség van kapcsolati, érzelmi válaszadásra is.

Az istenkapcsolat fejlődése akkor akadhat el, ha komoly, vagy nagyon hosszan tartó, sorozatos negatív élmények érnek minket gyermekkorunkban, melyek értelmezésében a szüleink nem tudnak vagy nem akarnak segíteni, netán ők maguk okozzák ezeket a fájdalmakat. Ha az értelmezéshez nem kapunk segítséget, akkor nehéz a történteket megfelelő módon összekötni Isten világával. „A sérült felnőtt újból és újból csalódást, fájdalmat tapasztal, számos helyzetben éli át újra a maga sebzettségét… A tapasztalatait aztán nem képes összekötni egy felé szeretettel forduló Istennel, aki segíthetné őt.” Mégpedig azért, mert gyermekkorában sem segítették és kísérték el őt újra és újra ebben a folyamatban.

A pozitív istenkép kialakulásához el kell jutnunk a mindennapokban a tapasztalásig, vagyis ahhoz, hogy fontos vagyok valakinek. Egy olyan Istenről beszélni ugyanis, aki azt mondja, „fontos vagy nekem”, a nélkül a tapasztalat nélkül, hogy valaha is fontos lettem volna valakinek, „eléggé kételyeket ébresztő.”

A meghitt istenkapcsolat ismérveit taglalva, Pál Ferenc összeköti az ember- és istenismeretet. Figyelmeztet: ha a házastársak folyamatosan elemzik és értelmezik egymást, hogy milyen ember a másik, kicsit sem lesz jobb az életük. Az alapkérdés az: „látod-e a társadat úgy, ahogy csak a meghittségben lehet látni? Ismered-e úgy, ahogy csak a meghittségben lehet látni?” A másik ember ugyanis „mindenekelőtt titok, és nem az analízis tárgya.” A moralizálás, pszichologizálás eredménye ugyanaz: „eltávolodunk attól, akit megismerni, megérteni szeretnénk, akivel egy érzelmileg szoros kapcsolatra vágyunk.” Mindez azt is jelenti, hogy a valóban meghitt istenkapcsolatban képes vagyok eljutni odáig, hogy van bátorságom kimondani: „Téged, Uram, sosem foglak igazán megismerni. Tudok valamicskét rólad, de másfelől titok számomra, ki vagy.” Ez azonban nem akadálya a kapcsolatnak. Amikor valaki a házastársát kritizálja vagy szidja, attól a kapcsolatuk biztos nem válik meghittebbé. Ám egy bensőséges kapcsolatot akkor is fönntartok, amikor nem értem, hogy most mi történt, „mit miért tettél. Ez az istenkapcsolatra is érvényes. Nem szüntetem meg az Istennel való kapcsolatomat, hanem elfogadom, hogy éppen a meghittség része, hogy néha nem értelek.”

A könyv pap szerzője arra is felhívja a figyelmet, hogy az Istennel való meghitt kapcsolat felé törekedni általában több veszteségélménnyel jár, mint közvetlen haszonnal. „Nem könnyíti meg az életet, hanem világosabbá teszi. Amikor a függőségeinktől valamennyire szabaddá válunk, akkor először nem az öröm érkezik meg, hanem a fájdalom.” Ilyenkor sok mindent el kell siratnunk, de egyszer csak „kezdünk jobban lenni, valahogy jobb helyzetbe kerülünk.” Ám ilyenkor még egy illúzió vár ránk. „Azt gondoljuk: ha jobb helyzetbe kerülünk, rögtön jobban is fogjuk érezni magukat. Ez azonban nincs mindig így. Amikor jobb helyzetbe kerülök, néha még évekig is rosszabbul érezhetem magam, miközben megjelenik valamiféle öröm és béke is, annak tudata, hogy jó úton vagyok” (Kairosz Kiadó, 2011).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír