Rozika leste őket, még a pernahajder Gyurkára sem akart odafigyelni, aki ott bohóckodott a zsebkendőnyi tanyaablak mögött. Most éppen azon fáradozott, hogy megdöbbentse Rozikát azzal, hogy petróleumot öntött a kezére és meggyújtotta. A titok az, hogy idejében el kell oltani az eleven fáklyát, de remélte, hogy a kislány legalábbis kiszalad e rettenetes szerencsétlenség láttán.

Ám Rozika annyira belefeledkezett a szülei látványába, hogy bal tenyerét szemellenzőként a halántékához emelte, majd újra belemerült a kalendáriumba. Aztán egyre lejjebb bókolt a feje, míg egyszer csak lekoppant az asztal lapjára.

Másnap reggel korán ki kellett pattanni az ágyból. János és Rozáli a tanyai szomszéddal szénát gyűjteni indult. Rozika kapkodta magára az inget, réklit, rokolyát, miközben anyja magyarázta, hogy a csuporban aludttejet, a kislábasban krumplipaprikást lel, egyen, s lakassa jól Jánoskát is. És vigyázzon rá, mint a szeme fényére, mert pöttöm ugyan, de eleven, mint a parázs és fürge, akár a csík.

Miután a reggeli elfogyott, kimentek az udvarra. Rozika nagyon szerette a kút kifolyójából csorgó víz teremtette pocsolyát, akár a kislibák, de most mással foglalta el magát: katángból font magának koszorút. Jánoska a vizet paskolta, a sárból apró téglákat gyúrt, épült az aprócska vályogház. Vessző is kellene, de elmozdulni nem mert, hisz Rozika szigorú szemmel figyelte.

Hamarosan ott termett Gyurka is, és titkot súgott a fülébe: ő el tudja altatni két ujjal! Csak a nyakára teszi a kezét, és kicsit elszédül, majd bóbiskolni kezd. A lányka azonban semmiképp nem akarta kipróbálni az új alvási tudományt, ezért új fogáshoz folyamodott. Nagy mellénnyel előadta, hogy ő nem akárki fia-borja, hiszen még a vadgalamb is az ő nevét búgja a padláslyukban.

- Hallgasd csak! Azt mondja: Rabóczki, Rabóczki.

Rozika mérges lett, mert magában kipróbálta a saját nevével is, de sehogy sem sikerült, az a galamb csak fújta a magáét, de bizony abból nem lehetett kihallani: Kocsis Rozi.

Rabóczki, Rabóczki, ej a mindenit, ennek a Gyurkának, s rá se nézett, s nem is szólott hozzá.

A fiú elunta a hallgatag fehércselédet, s faképnél hagyta.

A lányka utánapillantott, és a fűben meglátott egy nagyfejű pitypangot. Ez lesz csak a gyönyörű diadém az égkék koszorún! Odament, és leszakította. Abban a pillanatban csobbanást hallott, majd kiáltás ütötte meg a fülét.

Hátranézett, és borzadva látta, Jánoska nincs sehol. Az összes vére a szívére futott, és rohant a kúthoz, amelynek az ajtaja még mozgott. Belebámult a mélységbe. A vízben az öccsét látta, aki küzdött, hogy ne merüljön el, de tenyere megcsúszott a síkos téglákon, és a lába sem talált egyetlen szilárd pontot sem.

Rozika szélvészként futott Gyurkáékhoz, ököllel ütötte a bejáratot, és üvöltött:

- Gyurka, gyere azonnal, erissz le a kútba!

A fiú előbukkant, hitetlenkedve bámult maga elé.

- Hát te hun hagytad az eszedet? Elveszett?

Rozika rettegve kiabált, majd megragadta Gyurka üstökét és tépte, rángatta:

- Hallod-e, az istenedet, erissz le a kútba, most rögtön, Jánoska benne fuldoklik!

Ennek fele sem tréfa, Gyurka iszkolt, ahogy csak a lába bírta. A nagy zajra Erzsike is előkerült.

- Erzsike, szaladj a kaszálóra, szólj apáméknak, gyüjjenek hamar, mert Jánoska a kútban van! Gyurka, én beleállok a vödörbe, te meg lehajtasz, de gyorsan!

Nem kellett kétszer mondani, Rozika már ott himbálódzott a víz fölött, Gyurka meg összeszedte minden erejét, hogy visszatartsa a zuhanástól a vödröt. Szép lassan forgatta a kereket, amelyben Rozika remegő inakkal állt. Amikor a víz színére ért felkiáltott:

- Már jól van, elég – és lenyúlt a vízbe. Nem talált semmit, de a kisfiú arca egyszerre felbukkant előtte.

- Jánoska – üvöltött - nyújtsd ki a kezed, hadd kapom meg, kérlek, édes kicsi öcsém!

Kapkodott, verte a vizet, amikor hirtelen valami rongyszerűt érzett a kezében. Megmarkolta és húzta fölfelé. Megvolt Jánoska. Megvolt, de nagyon csöndesen. Rozika magához ölelte.

- Húzzál, Gyurka – sikoltott.

Gyurkáról ömlött a verejték, fogát összeszorítva vonta fölfelé a láncot. Amikor meglátta őket, beakasztotta a kereket, odafordult a lány elé, s kihúzta az alélt fiúcskát. Aztán a bokájánál megkapta, mint a tyúkot, és rázta fejjel lefelé. Rozika kimeredt szemekkel bámulta őket.

Egyszerre Jánoska köpködni, harákolni és sírni kezdett. Akkor Gyurka szelíden lefektette az oldalára, és visszanézett a kút kávájába kapaszkodó lányra. Magához ölelte, és szépen letette a fűre.

Rozika ráborult Jánoskára, az egész testét rázta a zokogás

- No, most már jól van, ne ríjj – dörmögte a szokásosnál mélyebb hangon Gyurka, és elfordult.

A lány reszketve felállt, a vállára fektette az öccsét, mint az anyák a kicsinyüket szoptatás után, és vak szemekkel bámult maga elé.

Hirtelen kitisztult előtte minden, de semmit sem látott rohanó apján kívül. A haja és az inge ujja lobogott a szélben. Rozika megkövülten állt, és nagyon félt. Az apja ott termett, az utolsó métereken már térden csúszott. Félrepillantott, a kútra, amelynek tárt torkában még mindig billegett a vödör. Mindent megértett.

Szívére szorította a kislányát:

- Rozikám, kincsem, kicsi hősöm, az Isten áldjon meg téged – mondta, és szeméből szép csöndesen megindult a férfikönny.

Rozálit úgy kellett támogatni, alig tudott lépni. Végül odaért ő is, sírva ráhajtotta a fejét Jánoskára, aki ugyancsak pityergett, és időnként langyos folyamokat eresztett Rozika hátára.

- Hát élsz, édes kisfiam, Hála a magasságosnak, élsz, édes egyem, fiam, gyönyörűm.

Rozika egyszerre látni kezdett. Erzsikét, aki a kötőjét gyűrögette, Gyurkát, amint cigánykereket hányt, aztán a szelíden hajlongó nyárfákat, a kék eget. Aztán, mintha csak fölemelkedett volna, látta a messzi kék domboldalt, később ormokat, majd az egész Magyarországot, amint a Kárpátok ölelő karjában pihen.

És akkor gyermekfővel hirtelen megértette, mi is az a szerelem.

(Kuruc.info)