A német tüzérség igyekezett titokban tartani az ütegeik pozícióját. hogy azokat ne tudja kilőni az ellenséges tüzérség. Ennek az egyik módja a vándorlöveg volt.

Védelemben a német tüzérség általában úgy álcázta az ütegeik tüzelőállását, hogy minden ütegről leválasztottak egy vándorlöveget. A vándorlöveget ez után az ütegtől meghatározott távolságra helyezték el (általában 200-300 méterre) és kisebb feladat esetén azzal lőttek, hogy ne fedjék fel az ütegek helyzetét. Nagyobb ellenséges támadás esetén először a vándorlöveggel nyitottak tüzet és az üteg csak azután kapcsolódott be, hogy az ellenség bemérte a vándorlöveg helyzetét. Ezzel a lehető legtovább megőrizték az ütegek helyének a titkát.

Egyes esetekben nem csak egyes lövegeket, hanem egész ütegeket használtak ilyen feladatra, amit vándorütegnek neveztek. Ezeknek a funkciója ugyanaz volt, mint a vándorlövegnek, és általában naponta többször mozgatták. A vándorlövegeket és ütegeket leginkább a német tüzérség alkalmazta a világháború folyamán.

Éjjeli tüzérségi tűz esetén a német tábori tüzérségnek több módszere is volt az ellenség megtévesztésére és az ütegek álcázására. Az egyik mód az volt, hogy világtó rakétákat lőttek fel, vagy tüzeket gyújtottak, hogy éjjel ne látszódjon a lövegek torkolattüze. Emellett láng nélküli lőport és torkolattűzrejtő sót is használtak. A torkolattűz csökkentésében a Wehrmachtnak külön tudománya volt, ami nehézzé tette az ellenség számára, hogy éjjel fényméréssel bemérjék az ütegek helyét, amit a Wehrmacht tábori tüzérsége mellett a nehéztüzérsége is hatásosan alkalmazott.

A britek Észak-Afrikában az alábbi német módszereket figyelték meg: egyrészt a már említett vándorlövegeket vették észre és azt, hogy az ütegek pozícióinak titokba tartására azokkal végezték a célpontok rögzítését is. Egy másik módszer az volt, hogy egyszerre több, legalább hat üteggel lőttek, hogy a folyamatos ágyútűz hangzavarából ne lehessen hangméréssel bemérni az ütegek állásait. Emellett egyszerre lőttek ugyanarra a célra könnyű- és nehézlövegekkel, ami szintén gátolta a bemérést.

A német tüzérségnek volt egy olcsó trükkje az ellenséges tüzérség kikapcsolására. Amikor az ellenség tüzérségi tűz alatt tartotta a német állásokat, amikhez közeledett az ellenséges gyalogság, akkor néhány gránátot lőttek az ellenség gyalogságára. Ettől az ellenséges gyalogság azt hitte, hogy a saját tüzérei céloznak rosszul, amitől rövidre esnek a gránátjaik, aminek hatására kérték, hogy állítsák le a tüzérségi tüzet. Ezzel a módszerrel néhány gránáttal le lehetett állítani az ellenség támadásait.

A német tüzérségi tűzzel kapcsolatos leírások kiemelik, hogy gyakran pontos volt, amit jelentős mértékben technikai fejlesztések tettek lehetővé. Alább ezekről lehet olvasni.

A német tüzérség egyik fejlesztése az Artillerie Rechenschiber 34 (Tüzérségi Logarléc 34) volt. Ez egy mechanikus lőelemképző volt, amivel a tüzérségi tüzet pontosabbá tehették, mivel ez az eszköz korrigálta az időjárás hatását a gránátok röppályájára. Ez az eszköz a légnyomás, hőmérséklet szélirány és szélsebesség alapján számolta ki a löveg irányzásához szükséges korrekciókat. Más tényezőket is figyelembe vett az eszköz, mint például a cső állapota, lőpor hőmérséklete stb. Ezzel az eszközzel néhány pillanat alatt ki lehetett számolni, ami más országok tüzérségeinek fél órába tellett (vagy pedig nem számoltak vele, de akkor pedig kevésbé volt pontos a tüzelésük). Általában minden üteg rendelkezett eggyel.

A német haderőnek a fentiek mellett fejlett időjárási szolgálata volt, aminek a jelentéseivel korrigálni tudták az időjárás hatását a tüzérségi tűzre (időjárás-előkészítés).

A tűzvezetéssel kapcsolatos egy másik fejlesztés a pontos bemérés, térképezés volt. A német tüzérségnek olyan hatásos bemérő szolgálata volt, hogy pontosan tudták az egyes ütegek helyzetét egymástól, ami révén több üteg is lőhetett ugyanarra a célpontra még akkor is, hogyha csak az egyik üteggel rögzítették (belőtték) a célpont helyzetét.

A német tüzérség abból a szempontból rugalmas volt, hogy képes volt centralizált és decentralizált vezetésre is. Az előbbit leginkább védelemben alkalmazták, míg az utóbbi inkább a mozgó csapatokra volt jellemző. Más korabeli tüzérségekhez képest erős volt a tendencia a decentralizációra, ami egyszerűbb és gyorsabb volt.

A német tüzérséget vagy hadosztályszinten egyesítve vezették, vagy pedig szétosztották az összfegyvernemi Kampfgruppek (harccsoportok) között. A hadosztály tüzérségét általában az Artillerieführer (Arfü, tüzérfőnök) vezette. Amennyiben egy hadosztály tüzérezredét megerősítették további egységekkel, például áttörés előtt, akkor a tüzérezred felett átvette az irányítást egy főparancsnokság által kiküldött Artilleriekommandeur (Arko), aki saját törzset hozott magával a megnövekedett feladatok ellátására.

Az aknavető egy viszonylag egyszerűen gyártható és kezelhető fegyver, ami emellett alapvetően hatásos is. Ennek ellenére viszonylag kevés könyv szól róla. A háború elején a Wehrmacht gyalogsága elég komoly előnyben volt az aknavetők számát tekintve. Ugyanis egy német gyalogezrednek 45 aknavetője volt, míg egy franciának 17. Egy évvel később a szovjet csapatok is kezdetben gyengébbek voltak az aknavetők számát tekintve.1941 őszén egy német gyalogzászlóalj 9-15 aknavetővel rendelkezett, míg egy szovjet 5-8-cal. Ez különbség később csökkent, majd megfordult.

A német 5 cm-es könnyűaknavetőknek egyik technikai jellemzője az volt, hogy az aknagránátjaiknak nagyon érzékeny volt a pillanatgyújtója. Emiatt akkor is felrobbantak, ha az ellenséges csapatok feletti faágakba beleütköztek, amivel meg tudták valósítani az ellenség felett robbanást, ami hatékonyabb volt a talajnak csapódásnál.

A német aknavetők rendelkeztek egy nagy hatású aknagránát-kategóriával, a repesz-ugró aknagránátokkal, amiket a Harmadik Birodalomban fejlesztettek ki. Ezeknek az volt a tulajdonsága, hogy nem a talajnak csapódáskor, hanem a levegőben robbantak, ami jelentősen fokozta a hatásukat. Ezt úgy érték el, hogy az aknagránát talajba csapódásakor egy robbanótöltet visszalökte azt a levegőbe, majd a fő robbanó töltet az optimális magasságban (2-3 méter, más források szerint magasabban) robbant fel. Ez látszólag bonyolultnak hangzik, de ezzel megspórolták a drága időzítő gyújtókat. Feljegyzések szerint hatékony volt, de limitált mennyiségben állt rendelkezésre. Ez nem jelenti azt, hogy a német aknavetősöknek csak limitált mennyiségű aknagránát állt rendelkezésére, ugyanis a Harmadik Birodalom több mint 100 millió aknagránátot gyártott csak repeszhatású aknagránátokból.

Az ellenséges haderők gyalogsága a háborús visszaemlékezésekben kiemelte, hogy a német aknavetőknek pontos volt a tüze. Ennek elsősorban kiképzési okai voltak, mivel a német aknavetősöknek azt tanították, hogy ássák be az aknavetők alaplemezét, ami csökkentette annak a szórását. Emellett 1942-től kezdve a német aknavetők csövére ráillesztették a lőtáblázatot, ami révén elég volt ránézni a csőre, hogyha pontosan akartak lőni.

(Olvasónktól)

(Források: itt.)