Kultúraőrzés vakolókanállal és okostelefonnal

Mintegy 5,5 milliárd forintból rekonstruálják a Hagyományok Házának és a Magyar Állami Népi Együttesnek otthont adó Budai Vigadó épületét, a munkálatok hamarosan kezdődnek. A Hagyományok Háza főigazgatója, Kelemen László a Magyar Nemzetnek arról is beszélt, hogy az intézményt nemcsak fizikai értelemben építik újjá.

– Időszerű volt a belső rekonstrukció. Mikor volt a legutóbbi felújítás?
– A hetvenes évek elején, és persze a II. világháború után sok mindent megcsináltak, főként társadalmi munkában, de azt leginkább tűzoltásnak, ideiglenes megoldásnak nevezném. Nálunk Erdélyben ezt úgy mondják, hogy kekerálás.

– Át is alakították a belső tereket, szoc­reál alapon.
– A hatalmas belmagasságot kihasználva felezték a szinteket, és emeleteket építettek be a házba. A földszinti díszes terek és a körfolyosós rendszer helyett párhuzamos, zegzugos folyosók jöttek létre, rengeteg kicsi irodával, hiszen az akkori hatalomnak leginkább erre volt szüksége, és nem közösségi terekre. Ekkor tűntek el a lépcsőház gyönyörű világítóablakai, a helyüket semmitmondó panelek vették át, a meglévő liftet is elbontották. A pincében ’74-es orosházi kazánok pöfögnek, a vízvezeték- és fűtésrendszer is korabeli. 1951-ben alapították a Magyar Állami Népi Együttest (MÁNE), de a mai napig nincsen próbaterme, 65 éven át a színpadon próbáltak. A rekonstrukció során most ki tudjuk alakítani a tetőtérben a próbatermeket, ahol az ország első számú hivatásos néptáncegyüttese végre megfelelő körülmények között tud dolgozni.

– Ha másfél-két év múlva belépünk ide, mit látunk majd?
– Először is azt, hogy a közönségforgalmi terekben visszaállítottuk a műemlékhez méltó eredeti állapotokat. A másik nagy változás, hogy a hajdani báltermet, amit először mozivá alakítottak még a harmincas években, majd utána a MÁNE használta színháztermének, egy többfunkciós, a mai kor igényeinek megfelelő, úgynevezett polivalens színházteremmé alakítjuk. Ez azt jelenti, hogy a nézőteret az oldalfalba tudjuk süllyeszteni, így a terem közösségi eseményeknek is megfelelő helyszíne lehet. Például egy táncháznak vagy egy bálnak. A technika is igazodik a korunk elvárásaihoz, lehetőséget teremtünk arra, hogy az előadásokat felvegyük, illetve online közvetítsük. A Fő utcai oldalon végig kézművesek látványműhelyei lesznek, be lehet nézni az utcáról, a könyvtárunk négyszer ekkora lesz, az udvart befedjük, és itt is lehet majd rendezvényeket tartani, illetve megteremtjük a Corvin tér és a ház kapcsolatát azzal, hogy a szolgálati bejáratot az Iskola utca felől nyitjuk meg. És hogy mit látunk majd? Remélem, hogy elsősorban sok-sok programot.

– Eszerint nyitott házban gondolkodnak.
– Eddig sem voltunk zártak, de még ennél is sokkal nyitottabbak leszünk. A gazdasági-személyzeti bejárat átkerül az Iskola utcába, a Corvin teret megszabadítjuk a parkoló autóktól, lehetővé tesszük a ház-tér kapcsolatot, így nyári időszakban egy külső színpadon is tudunk majd programokat szervezni.

– Az irodai részlegük probléma nélkül működhet bárhol. A táncosok hol töltik a rekonstrukció idejét?
– Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az MTVA-tól tudunk irodákat bérelni a Naphegy téren, a Fém utcában pedig egy olyan épületet, amely némi födémmegerősítés után megfelelőnek tűnik a MÁNE számára.

– Az előadások hová költöznek?
– A bérletes előadásainkat a MOM fogadta be, futnak produkcióink a Müpában, az új bemutatónkat pedig a Nemzeti Színházban tartjuk december 2-án.

– És a Fonó? Velük is régi a stratégiai együttműködés.
– Főként a közösségi rendezvényeink kerülnek oda, a tanfolyamainkat pedig a Fő utcában található Népi Iparművészet Múzeum épületébe helyeztük át, illetve egy nagyobb teret hoztunk létre a Szilágyi Dezső téren, ahol korábban is a népművészeti főosztály működött. Az MTA Zenetudományi Intézetébe (ZTI) költözött az archiválásunk, a digitalizáló, katalogizáló részlegünk. Velük már régi az együttműködés, azokat a gyűjtéseket, amelyeket mi feldolgozunk, betesszük a közös adatbázisunkba, így közkinccsé válik. A ZTI archívuma ugyanis kutatói archívum, ott nincs közönségszolgálat. Ezért is fontos ez az együttműködés, hogy amit összegyűjtöttünk, azt bárhol akár online hasznosítani lehessen.

– Ez a mai korban már elengedhetetlen.

– Annyira, hogy azon gondolkodom, egy virtuális hagyományok házát fogok létrehozni, és oda teszek minden olyan szolgáltatást, ami digitálisan elérhető, online hasznosítható, és az összes figyelemfelhívó eszközt is oda rakom. Olyasmire gondolok, mint a képgyűjtés, a magazinműsorok, a YouTube-csatornák belinkelése vagy a legújabb kézműves hírek. Olyan friss felületet képzelek el, mint a víz felszínén a hab. A mostani honlapunkon a nívós, súlyos szakmai mondanivaló ott marad, és adott esetben a hab is visszanyúl a vízhez, hiszen nem tud nélküle létezni. Az emberek elkényelmesedtek, megszokták, hogy minden információ egy kattintásnyira van, a második, harmadik kattintásig már nem mindig jutnak el.

– Az internet lehetőségei azért is lehetnek e téren fontosak, hiszen a hagyományőrzés nem Budapestre koncentrál, bárhol el kell tudni érni az információkat.
– Továbbmegyek: az argentínai magyar néptáncosnak is, hiszen mi magyarok nagyon szétszórattunk. Most fejlesztjük ki éppen a telefonos appliká­ciót, hiszen magam is tisztában vagyok azzal, hogy most már minden gyerek kezében ott a mobil, és a számítógépről egyre inkább erre kerül át a böngészés, zenehallgatás. A világ úgy változik, hogy helybe kell vinni az információt. Éppen ezért szeretnénk létrehozni egy médiaműhelyt is, ahol audio- és videomagazinokat gyártanánk, amelyeket mindenki, így például a média számára is elérhetővé tennénk. Kiemelt nemzeti intézménynek nyilvánítottak minket, végre esélyt kaptunk a konszolidációra és gazdaságilag is építkezhetünk, ez a Hagyományok Háza tizenöt éves történetében soha nem tapasztalt, kivételes lehetőség.

– Az alapító okirat is tartalmazza, hogy a működési területük az egész Kárpát-medence. Milyen a kapcsolatuk a határon túli intézményekkel, szakmai szervezetekkel?
– Nagy szerencsénk, hogy a táncházmozgalom egy olyan közös platform, ahol már kipróbálhattuk, megismerhettük egymást, és baráti viszony alakult ki a résztvevők között. Tudom, ha felhívom például Molnár Szabit Gyimesben, hogy szükségünk lenne egy báránycsengőre a műsorunkhoz, másnap felrakják Csíkban egy buszra, mi pedig itt Budapesten elmegyünk érte az állomásra.

– Vagyis lehet szívességet kérni.
– És ez nem csak Erdélyben működik így, mondhattam volna felvidéki, délvidéki példát is. Nem is tudnánk másképp ennyi eredményt elérni. A Fölszállott a páva műsort sem tudnánk megszervezni, ha nem lennének helyi ismeretsé­geink, és olyan embereink szerte a Kárpát-medencében, akik elkötelezettek a közös ügy iránt és önként segítenek. Ezt a fajta működési formát viszonylag könnyű hivatalos mederbe terelni.

– Kárpát-medencei hálózatot építenek. Pontosan hogyan kell elképzelnünk ezt a rendszert?
– A legfontosabbnak azt tartom, hogy mindig a helyi igényekhez alkalmazkodjunk, és ezeket először fel kell mérni. Erre van a hét szamuráj.

– Kárpát-medencei szamurájok?
– Mondhatjuk hét vezérnek is, ha jobban tetszik. Ők azok a helybeliek, akik pontosan tudják, helyben mire van szükség, mi pedig megismertetjük őket a Hagyományok Háza lehetőségei­vel. A szamurájok három nagy területen dolgoznak. Az egyik a disztribúciós terület, a magyar–magyar kapcsolatok színtere, a cél megteremteni vagy éppen újjáépíteni azt a jó viszonyt, aminek egy kis-magyarországi és egy erdélyi falusi táncegyüttes között normális módon működnie kell. Ennek a része az is, hogy helybe vigyünk programokat, onnan pedig a legjobb produkciókat elhozzuk ide bemutatni, és nemcsak ide, hanem a kapcsolatainkat kihasználva a nagy, nyugati fesztiválokra. A lokális rendezvények is idetartoznak, fel akarjuk éleszteni például a székelyudvarhelyi táncháztalálkozókat. Ezekhez mi szakmai segítséget tudunk nyújtani.

– A helyi gyűjtésekkel is foglalkoznak?
– Ez a második nagy terület. Még mindig nagy számban lappanganak gyűjtések, ezeket össze kell szedni, fel kell dolgozni, digitalizálni, katalogizálni, és felrakni az online adatbázisba, hogy közkinccsé váljon. A harmadik terület pedig az élő hagyományátadás. Akkreditálni kell a tanfolyamainkat, és elindítani a környező országokban, elsősorban helyi oktatógárdára építve. Ha nincs helyi szakember, akkor nekünk kell odaállnunk.

– Ehhez a nagy munkához elég régiónként egy-egy elkötelezett szakember?
– A rendszer két szintre épül: a szamurájok mellett a programok megvalósítása mindig helyi civil szervezeteken keresztül történik. Kis-Magyarországot sem felejtjük el, itt is építjük a megyei rendszerünket, ami hasonló munkaterv alapján megyénként egy folklór és egy kézműves civil szervezet bevonásával valósulna meg. Jövőre három megyével indulunk, reményeink szerint 2019-re az egész országos hálózat kiépülhet.

Apám ablakából az égSzabó Balázs, a népszerű énekes, zenész, bábszínész és zeneszerző rendezi a Magyar Állami Népi Együttes új produkcióját, amely az apa-fiú kapcsolatot, a férfivá érést, az apává válást helyezi a középpontba, s egyben ő a darab zeneszerzője is. Az Apám ablakából az ég nem egy „hagyományos” táncelőadás, sem muzsikájában, sem tánclépéseiben, de minden egyes mozzanata a régi gyökerekből táplálkozik, a múlt őszinte tiszteletével rajzolja meg és ábrázolja apját dalokkal, mozdulatokkal, sajátos formanyelvvel egy apa-fiú kapcsolat sokdimenziós érzelmi kötődéseit – vallják az alkotók. A táncszínházi előadást bábjáték és kisfilm színesíti, a bemutatót december 2-án tartják a Nemzeti Színházban.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 11. 24.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »