Krízis az anglikánoknál

Krízis az anglikánoknál

Az Egyesült Királyság már nem keresztény ország többé – hirdették komolyabbnál komolyabb kiadványok már a múlt évezred legvégétől.

A kérdést – hogy tudniillik az-e, vagy sem – eldönteni nem akarjuk, de a változások drámaiak: a számok mellett – amelyeket majd lentebb ismertetek – inkább csak egy személyes élmény elsőként: 2001-ben diákként tanulhattam Londonban, és a helyi anglikán gyülekezet alkalmaira jártam. A szomszédban egy másik keresztény felekezet árulta éppen a templomát, amelyet végül egy keleti vallás hívei vásároltak meg. Az eset sokkolt. Kicsit jobban utánajárva a helyzetnek döbbentem rá, hogy Anglia-szerte zárják be a templomokat, alakítják át őket hotellá, szórakozóhellyé vagy éppen más – nem keresztény – vallások szent helyeivé. Mi hát a helyzet?

A 2011-es népszámláláskor a lakosság 59 százaléka vallotta magát kereszténynek, 2001-ben ez a szám még 72 százalék volt! Az emberek ötöde pedig „vallástalan” – ez az adat 2001-ben még csak 15 százalék volt. Mindeközben az Anglikán Egyház tagsága és a rendszeresen templomba járók aránya még nagyobb arányban csökken. Nem véletlen, hogy többen megkérdőjelezik az államegyház létjogosultságát – köztük Keith Porteous Wood, a Nemzeti Szekuláris Társaság szóvivője.

Az Egyesült Királyságban államegyházi rendszer van: az államegyháznak számító Anglikán Egyházon (amelynek feje az uralkodó) – illetve Skócia Egyházán (Skóciai Református (Presbiteriánus) Egyház) – kívül az összes többi egyház önkéntesen létrehozott egyesületként működik, vagyonukat pedig az úgynevezett trust-ok kezelik. Fontos megjegyezni azonban, hogy az angol jog nem ismeri az egyházak közjogi státuszának a fogalmát. Az államegyházak is csak korlátozott esetekben és mértékben, elsősorban a műemléképületek fenntartásához kapnak anyagi segítséget az államtól.  Ugyanakkor az állami élet számos területén jelen van az Anglikán Egyház, így például  rendszeresen kerül sor vallásos alkalmakra, áhitatokra a Parlamentben is.

A tényleges társadalmi befolyás azonban jelentősen csökkent, elsősorban az erős szekularizációnak, másrészt a gyülekezetek elöregedésének következtében (2014-ben 130.000 keresztelőre került sor, ami 12 százalékkal kevesebb a 10 évvel korábbiakhoz viszonyítva). Az egyház iránti kötödés csökkenését mutatják a házassági és a temetési adatok is. 2014-ben 50.000 egyházi esküvőt kötöttek a szigetországban, itt közel 20 százalékos a csökkenés 2004-hez képest, míg az egyházi temetések száma 146.000 volt, ami 29 százalékos csökkenés a 10 évvel korábbi helyzetet alapul véve!. Ez utóbbi adat még a Skandináv államok szintén szekularizált társadalmaihoz képest is meglepő.

Most pedig először csökkent 2% alá a rendszeresen templomba járók száma, manapság kb. 760.000 hívő látogatja a vasárnapi istentiszteleteket. A „hivatalos” tagság száma is folyamatosan csökken, évi 1 százalékkal a II. világháború óta – hangsúlyozza Justin Welby érsek. Welby kifejezetten a kultúra antikrisztusivá válására mutat rá, legyen szó a szexualitásról, vagy éppen „az élet kezdetének és végének” kérdéseiről. Ugyanakkor bizonyos nagyvárosi gyülekezetekben erős növekedésnek lehetünk tanúi. Islingtoni központtal ugyanakkor egy missziós püspök kezdte meg munkáját annak érdekében, hogy a fentebb vázolt trend megforduljon, és hogy új gyülekezetek jöjjenek létre.

Hozzá kell tenni, hogy a fogyási folyamat – az egyház fokozatos térvesztése, a társadalom szekularizálódása – valóban nem most kezdődött. Nagyjából az 1950-es évek vége óta csökkent drasztikusan például az egyházi házasságkötések száma, az egyháztagok létszáma általában, vagy éppen a konfirmációban részesülők száma, ill. aránya (ez az aránycsökkenés a lányok esetében különösen is szembetűnő).

Mindezeket látva nem véletlen, hogy az Anglikán Egyház – a helyzethez igazodva – azokat a templomait, amelyekből az elmúlt időszakban „eltűntek” a hívek, igyekszik  új funkciókkal ellátni, ill. helyzetüket részben a hagyományos gyülekezetek jogi státusától eltérően rendezni (hasonlóan pl. az ún. „istentiszteletek csak nyáron” közösségek helyzetéhez). Ami a legfontosabb: ha csak lehet, nem eladni! Mit jelent mindez a gyakorlatban? A válasz az ún. „Festival Churches” koncepciója, intézményrendszere. A helyi közösségek igyekeznek a megüresedő templomaikat a település számára továbbra is elérhetővé, nyitottá tenni. Van, ahol az egyházmegye vállalja fel ezt a szerepet, az Exeteri Egyházmegye például, amely 90 ilyen jellegű épületet vett fel az „FC” mozgalomba. Szeretnék, ha az adott rituális tér nem szűnne meg, hanem különböző kulturális rendezvényekkel továbbra is a helyi közösséget szolgálná. Továbbá a templomok továbbra is nyitva állnak a keresztelő, esküvő, ill. a temetés alkalmai előtt. Ilyen és hasonló ünnepek alkalmával megnyílnak e templomok ajtajai.

Mindeközben – miként azt a magyar sajtóban is olvashatjuk – a létszámcsökkenés mellett az anglikánok erős belső megosztottságot is mutatnak a szexualitást érintő kérdésekben, elsősorban is az azonos neműek házasságával kapcsolatban. Nem kizárt, hogy ez szakadáshoz vezet az egyházon belül. Az anglikán közösség autonóm tartományai/egyházai, a világ különböző részein élő anglikán közösségek, amelyek részei az anglikán szövetség nagy családjának, és annak vezetői (összesen 38 közösség vezetője) néhány héttel ezelőtt tartotta „Primates” ülését Canterburyben. A nemzeti anglikán egyházak vezetői 3 évre függesztették fel az amerikai episzkopálisok tagságát, mivel a közösség eltért az Anglikán Egyház házasságról szóló hivatalos tanításától. Valószínű, hogy a kérdés további megosztottságot fog magával hozni – korábban már kilépett az Anglikán Közösségből több teológiai értelemben liberálisabb csoport, többek között az Egyesült Államok-beli episzkopális közösség gyülekezeteinek egy része és a kanadai anglikán egyház is. A kérdés azonban az élettel teli afrikai közösségek megerősödésének köszönhetően – akik vallják az egy férfi és egy nő házasságát – teológiai értelemben eldőlni játszik: a hagyományos keresztény álláspont erősödik meg az anglikán közösség egészén belül.

A fenti tendenciák ismeretében talán még érdekesebb az, hogy a brit politika jelesei, tulajdonképpen Margaret Thatcher-től David Cameron-ig bátran és őszintén hivatkozik a kereszténységre, vagy éppen saját hitük politikában, politikájukban játszott szerepére. A nagypolitika továbbra is „keresztény diskurzust” folytat, a vallásszabadság hangsúlyozása, ill. a más vallásúak tiszteletben tartása mellett.

David Cameron – Angela Merkelhez hasonlóan – nem egyszer beszél nyíltan, őszintén saját keresztény hitéről, vagy éppen Anglia keresztény gyökereiről, kultúrájáról. Cameron 2014-es húsvéti beszédében, majd pedig a Church Times egyházi magazinban írt szövegében is (Hitem az Angol Egyházban) a következőket nyilatkozza. „Hiszem, hogy nagyobb önbizalommal kell rendelkeznünk a tekintetben, hogy keresztény ország vagyunk. Nagyratörőbbek kell legyünk a hiten alapuló szervezetek szerepének bővítésében; és őszintén vallom, hogy az evangélium szellemének jobban meg kellene felelnünk, amikor hitünkről van szó, amely arra szólít fel bennünket, hogy álljunk ki és segítsünk változtatni az emberek életén.” Majd hozzáteszi: „a felelősség, a kemény munka, a jótékonyság, az együttérzés, az alázat és a szeretet” olyan értékek, amelyek bátran vállalhatók a nem hívők és a más vallási meggyőződést vallók számára is.

Lám, még egy érv amellett, hogy a briteknek az Európai Unióban kell maradniuk!


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »