Krisztus papja mer kockáztatni, iránytűjét a távol lévők felé állítja be!

Krisztus papja mer kockáztatni, iránytűjét a távol lévők felé állítja be!

Június 3-án, Jézus Szíve ünnepén Ferenc pápa az irgalmasság szentéve alkalmából Rómába érkezett több ezer pappal mutatta be az ünnepi szentmisét a Szent Péter téren. Beszédében részletesen körülírta, milyen az igazán Jézus Szíve szerinti pap.

Ferenc pápa homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

Most, amikor a papok jubileumát Jézus Szent Szívének ünnepén tartjuk, az a feladatunk, hogy a szívre irányítsuk figyelmünket, vagyis az ember belső világára, az élet legerősebb gyökereire, érzéseink forrására, egyszóval a személy középpontjára. Tekintetünket ma két szív felé fordítjuk: a jó pásztor szíve és a mi pásztori szívünk felé.

A jó pásztor szíve nemcsak olyan szív, amely irgalmas hozzánk, hanem maga az irgalmasság. Benne fénylik az Atya szeretete; nála biztos lehetek abban, hogy meghallgatott és elfogadott vagyok úgy, amilyen vagyok; ott minden korlátommal és bűnömmel együtt érzem annak örömteli bizonyosságát, hogy kiválasztott és szeretett vagyok. Erre a szívre tekintve megújítom első szeretetemet: annak emlékét, amikor az Úr megérintette lelkemet, és meghívott, hogy kövessem, annak örömét, hogy az ő szavára kivetettem életem hálóit (vö. Lk 5,5).

A jó pásztor szíve azt mondja nekünk, hogy az ő szeretete nem ismer határt, sosem fárad el, és nem adja fel. Benne látjuk, hogy Jézus állandóan és határtalanul adja önmagát; benne találjuk meg a hűséges és szelíd szeretet forrását, amely szabadon hagy és szabaddá tesz; benne fedezzük fel minden alkalommal, hogy Jézus a „végsőkig” szeret minket (Jn 13,1) – előbb nem áll meg, a „végsőkig” megy –, és sohasem erőlteti ránk magát.

A jó pásztor szíve felénk fordul, figyelmét főként a távol lévőkre összpontosítja, kitartóan feléjük állítja be iránytűjét, felfedi szeretetből fakadó különleges gyengéjét: mindenkit szeretne ugyanis elérni, és senkit nem akar elveszíteni.

Jézus szíve előtt fogalmazódik meg papi életünk alapvető kérdése: mi felé irányul az én szívem? Olyan kérdés ez, amelyet nekünk, papoknak sokszor, mindennap, minden héten fel kell tenni magunknak: mi felé irányul az én szívem? Szolgálatunk gyakran tele van rengeteg programmal, amelyek sok frontra odaállítják szívünket: a hitoktatástól a liturgiáig, a lelkipásztori és adminisztratív feladatokig. A sokféle tevékenység közepette állandóan felmerül a kérdés: mire irányul az én szívem? Eszembe jut a liturgiának az a szép imája: „Ubi vera sunt gaudia nostra, ibi fixa sunt corda” – „Ahol az igazi örömeink vannak, oda kötődik a szívünk is.” Mire figyel, milyen kincset keres? Hiszen – Jézus azt mondja – „ahol a kincsed, ott a szíved” (Mt 6,21). Mindnyájunknak vannak gyengéi és bűnei. Ássunk le a mélybe, a gyökerekhez: hol van a gyengéinknek, bűneinknek a gyökere, vagyis hol van az a konkrét kincs, amely eltávolít minket az Úrtól?

Jézus szívének két pótolhatatlan kincse van: az Atya és mi. Jézus napjai azzal teltek, hogy imádkozott az Atyához és találkozott az emberekkel. Nem elkülönült tehát, hanem találkozott. Krisztus pásztori szíve is csak két irányt ismer: az Úr és az emberek. A pap szíve az Úr szeretetétől átszúrt szív; ezért többé nem önmagára tekint – nem szabadna önmagára tekintenie –, hanem az Atya és a testvérek felé fordul. Többé nem „táncoló szív”, nem olyan, amely engedi, hogy elbűvölje a pillanat varázsa, és ide-oda jár, hogy helyeslést és kis elégtételeket keressen. Ehelyett szilárd szív az Úrban, amelyet magával ragadott a Szentlélek, nyitott és készséges a testvérek felé. És ott, az Úrban megoldást talál bűneire.

Azért, hogy segítsük szívünket Jézusnak, a jó pásztornak szeretetével égni, gyakorolhatjuk magunkat három olyan cselekedet elsajátításában, amelyeket a mai olvasmányok ajánlanak: keresés, bevonás (integrálás) és öröm.

Keresés. Ezekiel próféta arra emlékeztetett minket, hogy maga Isten keresi a juhait (Ez 34,11.16). Az evangélium azt mondja, hogy „az elveszett keresésére indul” (Lk 15,4), nem retten meg a kockázatoktól; késlekedés nélkül elindul a legelőn kívülre és munkaidőn kívül. És nem fizetteti meg a rendkívüli szolgálatokat. Nem halogatja a keresést, nem gondol arra, hogy „ma már megtettem a kötelességemet, legfeljebb holnap majd foglalkozom vele”, hanem azonnal beveti magát; szíve nyugtalan mindaddig, amíg meg nem találja azt az egyetlen elveszettet. Amikor pedig megtalálja, feledi fáradtságát, és teljesen elégedetten vállára veszi. Van, amikor ki kell mennie, hogy megkeresse, beszéljen vele, és meggyőzze; máskor pedig a tabernákulum előtt kell maradnia, küzdve az Úrral azért a bárányért.

Ilyen a kereső szív: olyan szív, amely nem sajátítja ki az időket és a tereket. Jaj azoknak a pásztoroknak, akik kisajátítják a szolgálatukat! Nem védi féltékenyen jogos pihenését – a jogost említem, még azt sem –, és sosem követeli, hogy ne zavarják. Az Isten szíve szerinti pásztor nem védi saját kényelmét, nem aggódik jó híre védelméért, hiszen megrágalmazzák majd, mint Jézust. A kritikáktól nem félve kész arra, hogy kockáztasson, csakhogy kövesse Urát. „Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek benneteket…” (Mt 5,11).

A Jézus szerinti pásztornak szabad a szíve, hogy elengedje a dolgait, nem tartja számon a javait és szolgálati idejét: nem az emberi szellem könyvelője, hanem irgalmas szamaritánus, aki keresi a szükséget szenvedőt. Pásztor, és nem a nyáj ellenőre, küldetését nem ötven vagy hatvan százalékosan végzi, hanem egészen átadja önmagát. Keresésre indulva talál, és azért talál, mert kockáztat. Ha a pásztor nem kockáztat, nem talál. A csalódások után sem áll meg, a fáradozások közepette sem adja meg magát; ugyanis megátalkodott a jóban, az isteni megátalkodottsággal van felkenve, hogy senki el ne vesszen. Ezért nemcsak nyitva tartja a kapuit, hanem ki is lép, elindul, hogy megkeresse azt, aki nem akar többé belépni a kapun. Mint minden jó keresztény és mint példakép minden keresztény számára, mindig önmagából kilépve él. Szívének középpontja önmagán kívül van: kivette önmagát a középpontból, és egyedül Jézust helyezte oda. Nem saját énje – „én”-je – vezeti, hanem Isten „te”-je és az emberek „mi”-je.

A második szó: bevonás (integrálás). Krisztus szereti és ismeri juhait, életét adja értük, senki sem idegen tőle (vö. Jn 10,11–14). A nyája a családja és az élete. Nem a bárányok rettegett főnöke, hanem velük együtt haladó pásztor, aki nevükön szólítja őket (vö. Jn 10,3–4). Azokat a bárányokat is össze akarja gyűjteni, akik nem laknak vele együtt (vö. Jn 10,16).

Hasonlóképpen Krisztus papja is: a népért van felkenve, nem azért, hogy saját pecsenyéjét sütögesse, hanem hogy közel legyen azokhoz a konkrét emberekhez, akiket Isten az egyház által rábízott. Senkit sem zár ki szívéből, imájából, mosolyából. Szerető tekintettel és atyai szívvel befogad, bevon, és amikor figyelmeztetnie kell, azt is mindig a közelebb kerülés kedvéért teszi; senkit sem vet meg, hanem mindenkiért kész bepiszkolni a kezét. A jó pásztor nem ismeri a kesztyűt. A szeretetközösség szolgája, amelyet a liturgiában ünnepel és amelyet meg is él; nem várja mások köszönéseit és jókívánságait, hanem elsőként nyújt kezet, elutasítja a pletykálkodást, az ítélkezést és a mérgező szavakat. Türelmesen meghallgatja a problémákat, és kíséri az emberek lépteit, nagylelkű együttérzéssel bőségesen osztja az isteni megbocsátást. Nem szidja le azt, aki elhagyta vagy eltévesztette az utat, hanem mindig kész arra, hogy ismét bevonja őt, és elsimítsa a viszályokat. Olyan ember, aki képes bevonni, képes integrálni.

Öröm. Isten „örömmel van eltelve” (Lk 15,5): öröme a megbocsátásból, a feltámadó életből, abból a fiúból fakad, aki ismét az atyai ház levegőjét szívja. Jézusnak, a jó pásztornak az öröme nem önmagáért való öröm, hanem öröm másokkal és másokért, a szeretet igazi öröme. Ez a pap öröme is. Átalakítja őt az irgalmasság, amelyet ingyenesen ad. Imádságában felfedezi az Atya vigasztalását, és megtapasztalja, hogy semmi sem erősebb az ő szereteténél. Ezért lelki békében él, boldog, amiért az irgalmasság közvetítő csatornája lehet, hogy közel viheti az embert Isten szívéhez. A szomorúság számára nem megszokott, hanem csak átmeneti; a keménység távol áll tőle, mert ő Isten szelíd szíve szerinti pásztor.

Kedves papok, az Eucharisztia megünneplésében mindennap újra rátalálunk erre a mi pásztori önazonosságunkra. Mindannyiszor valóban magukénak érezhetjük az ő szavait: „Ez az én testem, mely értetek adatik.” Ez életünk értelme, ezekkel a szavakkal valamiképpen naponta megújíthatjuk a papszenteléskor tett ígéreteinket. Köszönetet mondok nektek igenetekért, és a mindennapok megannyi rejtett igenjéért, melyeket csak az Úr ismer. Köszönöm nektek igent mondásotokat arra, hogy Jézussal egyesülten feláldozzátok életeteket: innen fakad örömünk tiszta forrása.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »