Követi-e az EU Jugoszlávia példáját?

Követi-e az EU Jugoszlávia példáját?

Amikor három évvel ezelőtt Horvátország belépett az Európai Unióba, a horvátok azon viccelődtek, hogy ők már voltak egykoron egy unió tagjai, és tudják, miként esik szét az ilyesmi.

Horvátország huszonöt évvel ezelőtt jelentette be – Szlovénia mellett –, hogy elszakad a jugoszláv föderációtól. Miután a németek 1992 elején elismerték mindkét ország függetlenségét, már nem volt visszaút: Európa többi országa is tudomásul vette Jugoszlávia végét. A jugoszláv összetartozást elsöpörte a nacionalizmus. Ahogy ma sem tartaná senki reálisnak, hogy a recsegő-ropogó Európai Unió tagállamai háborút indítsanak egymás ellen, úgy Zágrábban vagy Szarajevóban sem lehetett még a nyolcvanas években sejteni, hogy nemsokára véres etnikai konfliktusoktól kísérve fog szétesni Délkelet-Európa egyetlen sikeres és élhető államalakulata. Persze ahogy ma az Európai Unióban, úgy Jugoszláviában sem jött létre egységes közvélemény, és a nacionalista nyelvezet egy idő után olyannyira sikeres lett, hogy az amúgy azonos vagy hasonló nyelveket beszélő tagállamok lakossága is egymás ellen fordult.

A jugoszláv példa bizonyítja, hogy a nacionalizmus valóban egy értelmiségi konstrukció, amely azonban olyan erős érzelmi hatást tud kiváltani, hogy egymás mellett élő emberek, barátok, családtagok fordulnak végül egymással szembe. A boszniai háború megannyi visszaemlékezése kezdődött úgy, hogy „előtte” senkit sem zavart, ha valaki mecsetbe, valaki meg templomba járt. Aztán hirtelen, egy szempillantás alatt a mindennap megélt és elfogadott különbségek mégis annyira fontosak lettek, hogy egymást ölték le miattuk az emberek. A nacionalizmus nem más, mint a Carl Schmitt által leírt politikai szembenállás: meglévő ellentétek akkor fokozódnak politikai konfliktussá, ha már csak barát és ellenség létezik, és minden más tartalom eszerint csoportosul. A barát–ellenség szembenállásnak számos oka lehet, de lényege már nem egy-egy konkrét különbség, hanem a totális szembenállás, amiben nincs harmadik pozíció, és nincs megegyezés. A nacionalista értelmiségi köröknek sikerült Jugoszláviában a nép között meglévő, de elfogadott különbségeket ilyesféle politikai konfliktusokká fokozniuk: hirtelen barátokra és ellenségekre szakadtak többnemzetiségű falvak, és az érintettek később, a háború után sem tudtak mást mondani, mint hogy „de hát békésen éltünk egymás mellett”.

1990-ben Zágrábban, Szarajevóban vagy Belgrádban senki sem gondolt arra, hogy véres polgárháborúban fog alámerülni az a Jugoszlávia, amely viszonylagos jólétet, nyitottságot, fejlődést biztosított tagállamainak. Tito halálával eltűnt ugyan a közös apafigura, de az állam alól leginkább a hidegháború vége rántotta ki a talajt. Európa számos országa pedig abban volt érdekelt, hogy a Balkánon könnyen kezelhető, megosztható, manipulálható, önmagukban életképtelen miniállamok jöjjenek létre.

A tagállamokban mindenütt jelen volt az a nacionalizmus, amely értelmiségi körökből indult, de egyre inkább áthatotta az egész társadalmat. A szerbeknél felerősödtek azok a hangok, amelyek szerint Szerbia helyzetét erősíteni kell Jugoszlávián belül; a horvátoknál az értelmiség éppen a vélt szerb hegemóniát panaszolta fel; a szlovénok egy része sokallta a befizetéseket; Boszniában pedig megjelentek azok az erők, amelyek egy-egy etnikumnak követelték volna a mindig is többnemzetiségű tagállamot. Talán még a nacionalisták sem akartak polgárháborút, de végül olyan hangulatot teremtettek, amelyben az hirtelen legitim eszköznek tűnt. Amikor Radovan Karadzic 1991 őszén a szarajevói parlamentben azt mondta a bosnyák képviselőknek, hogy senki nem fogja megvédeni őket majd egy háborúban, még mindenki retorikai túlzásnak érezte a fenyegetést. Aztán pár hónapra rá már szerb katonák lőtték Szarajevót.

Az egykori jugoszláv tagállamok tehát átélték, miként eshet szét a nacionalista őrjöngés hatására, külső nyomásra, illetve belső hisztéria következtében egy sikeres államalakulat. Persze ma túlzónak tűnhet a párhuzam az Európai Unióval, de amikor az európai történelem egyik legsikeresebb tervét, az európai integrációt sikeresen veri szét a kívülről (elsősorban Moszkvából) gerjesztett nacionalizmus, az európaiak is bizonyosan elmondják majd: „De hát békességben éltünk!”

Jugoszlávia példája megmutatta, hogy kis csoportok is sikeresen tudnak nagy nacionalista tüzeket gyújtani. A szerb, horvát vagy bosnyák nacionalizmus sokáig csak értelmiségi körök siránkozása volt, az emberek tényleg békében éltek egymás mellett – de mivel a közbeszédet nem a nép, hanem az értelmiség formálja, egy kis csoport is óriási hatást tud kifejteni. Jugoszláviában miközben az emberek az etnikai határokon átívelően dolgoztak, utaztak, házasodtak, kialakult egy olyan nyelvezet, amelynek hatására ugyanezek az emberek hirtelen fegyvert fogtak egymás ellen. Addig sem tagadta senki a meglévő különbségeket, de csak a nacionalista nyelvezetnek sikerült e különbségek alapján barátokra és ellenségekre szakítania a többnemzetiségű államalakulat lakosságát.

Ma ugyanez zajlik az Európai Unióban: miközben az európai integráció számos tekintetben az emberek mindennapjainak része lett Dublintól Vilniusig, bizonyos nacionalista körök sikeresen teremtettek olyan hangulatot, hogy már nem látszanak az egység, az integráció előnyei – csupán barátok és ellenségek körvonalai. Ahogy nem volt az egyes jugoszláv tagnemzetek érdeke, hogy mára belső korrupt elitek és külföldi titkosszolgálatok játékszereivé – vagyis „függetlenné” – váljanak, úgy az Európai Unió esetében sem azok lesznek a szétesés nyertesei, akik ma Nagy-Britanniától Ausztriáig a nacionalista közhangulat és a külső nyomásgyakorlás hatására esetleg a kilépésre szavaznának.

Az Európai Unió esetében bizonyos nacionalista értelmiségi körök olyan régóta támadják az integrációt, hogy nem kell majd csodálkozni, ha egyszer csak a nép többsége melléjük áll. A jelenlegi magyar miniszterelnök már az EU-csatlakozás előtt megmondta, hogy „van élet az EU-n kívül” (hozzátéve: ő nem akar kívül maradni – a szerk.). A brit bulvársajtó a legbrutálisabb stílusban terjeszt évtizedek óta egyértelmű hazugságokat az Európai Unióról, a legolvasottabb osztrák bulvárnapilap naponta heccel az „idegenek” ellen, és a példák hosszan sorolhatók. Az elitek egy részének sikerült elérnie, hogy az emberek ne szomszédokat, hanem barátot és ellenséget lássanak maguk körül, és hogy mindazért, amit a tagállami elitek elrontottak, „Brüsszelt” tegyék felelőssé.

Amikor Jugoszlávia szétesett, minden tagállamban attól volt hangos a közélet, hogy „Belgrád” elnyomja őket, hogy túl sokat kell befizetniük a közösbe, és hogy nem a „kényszeregység”, hanem a függetlenség lehet a béke igazi garanciája. Mára a Vajdaság kivételével Jugoszlávia valamennyi tagállama és tartománya kikiáltotta függetlenségét, nem élnek „Belgrád” elnyomása alatt, nem kell a közösbe befizetniük, és nincs semmiféle kényszeregység. Az elmúlt huszonöt év pedig azt is megmutatta, hova vezet mindez: háború, vérengzés, szétszakadt sorsok és családok, elszegényedett, jelentéktelen államocskák, amelyek ma már nem „Belgrádtól”, hanem sokkal távolibb erőközpontoktól függnek. Az EU-tag Horvátország és Szlovénia sem nyert sokat a függetlenséggel, míg az összes többi egykori tagállam kifejezetten vesztesnek tekintheti magát.

Nem lehet teljesen párhuzamba állítani Jugoszláviát és az Európai Uniót, de a jugoszláv példa arra figyelmeztet: sohasem veszélytelen a tűzzel játszani.

 

A szerző jogász, újságíró

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 04.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »