Kövekből templommá lenni

Kövekből templommá lenni

Múlt héten vasárnap ért véget az irgalmasság szentéve, ma kezdődik az adventi időszak és az egyházi új év, melynek apropóján főszerkesztői jegyzetet adunk közre.

Az egyházi új év kezdetével, az adventi időben különösen is, szívünk mélyén gyakran úgy érezhetjük magunkat, mint Reményik Sándor Kövek zsoltára című versében a főszereplők: a kövek. Mi is szerteszéjjel heverünk, utak mentén, száraz patakmederben, vad éleibe ütközik a nap, és sok embertársunk lábát véresre törtük. S ekkor jött valaki… aki szétszóratott élethelyzeteinkben ránk tekintett. Úgy nézett, ahogy csak ő tud: értünk, a kövekért égő lélekkel, dobogó szívvel. Végignézett rajtunk, elindult megkeresni minket: „Omlásokban, elhagyott kőtörőkben, / Utak mentén, száraz patakmederben”. Nem fáradt bele a keresésbe, még úgy sem, hogy az ő lábait is véresre törtük. Mert ő keresett, és megtalált: „És azt mondta nekünk: Ti templom lesztek.”

A versben elmondott történet véleményem szerint Istenről és rólunk szól. Különösen annak tükrében, amit az óévben, az irgalmasság rendkívüli szentévében az egyház elénk tárt: „Legyetek tehát irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36). Mert Istennek az atyai házba hívó szava nem szűnik meg. Fáradhatatlanul hív minket, hogy legyünk legszebb teremtő álmának részesei: legyünk templommá! Engedjük, hogy kövekként kézbe vegye életünket, mindannyiunkat. De arra is hív, hogy ne gondoljuk, hogy az épülő templom házigazdái mi magunk vagyunk. Haszontalan szolgák módjára (vö. Lk 17,10), továbbra is csupán egy-egy kő vagyunk, maradunk. Segítsünk a másik embernek is hazatalálni. Rajtunk keresztül megtapasztalni az Isten cselekvő, mindig mozgásban lévő, megelőző szeretetét (1Jn 4). Mert Isten rajtunk keresztül a másik embernek is adni akar. Engedjük, hogy a mi szemünkkel láthasson az Úr, mi pedig az ő szemével láthassuk magunkat és embertársainkat.

Amikor kis ministránsokként megéltük az adventi időt Váradszőllős templomában, Fedorek Imre plébánosom napokra lebontva egy-egy további jócselekedetet is kért tőlünk. Az irgalmasság szentévét magunk mögött hagyva, de buzdításait szem előtt tartva, jó volna befogadni az egyik legnehezebben elfogadható kegyelmét, s követni és gyakorolni azt. Amint azt a Szentatya is megfogalmazta a szentévet lezáró homíliájában: Istennek olyan az emlékezete, hogy nem a bűnre, hanem ránk emlékezik, mindannyiunkra, szeretett gyermekeire. Hisz abban, hogy mindig lehetséges újrakezdeni, felkelni. Mi is kérjük ezt a nyitott és élő emlékezetet! Kérjük a kegyelmet, hogy sose csukjuk be a kiengesztelődés és megbocsátás kapuját, hanem mindig túl tudjunk lépni a rosszon és a különbözőségeken, megnyitva minden lehetséges utat a remény előtt.

Az egyházi új évben különös segítséget is kapunk. A fatimai Szent Szűz megjelenésének jubileumi ünnepének évében tartsuk szem előtt: Isten nem mond le rólunk, mindig segítségünkre siet, üzen és szól hozzánk. De az „igenünkre” szüksége van. „Mária »igenjével« megnyitotta a kaput Istennek, hogy ő oldja fel ősi engedetlenségünk csomóit, Mária az anya, aki türelemmel és gyöngéden Istenhez vezet bennünket, hogy ő oldja fel lelkünk csomóit az Atya irgalmasságával” (Ferenc pápa elmélkedése a fatimai Szent Szűz kegyszobra előtt, Róma, 2013. október 12.).

Fogjuk meg a Szűzanya kezét, kérjük közbenjárását, fogadjuk el oltalmazó, ránk terített palástját és induljunk el együtt az úton, hogy Isten álma szerint az egyházi új évben kövekből templommá lehessünk.

Az írás az Új Ember november 27-i számában jelent meg.

Fotó: News.va

Kuzmányi István/Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »