Kossuthtól Károlyiig

214 éve, 1802. szeptember 19-én született Kossuth Lajos. Egyike azon politikusainknak, akikre a legtöbben kalaplevéve tudnak csak emlékezni. De ez nem volt mindig így. Mondhatnók, szerencsére.

Magyar Menedék - Háttérhatalom

Amikor 1894-ben elhunyt, a legtöbben úgy siratták, mint a nemzet megváltóját. „Sír a nemzet, sír a haza / Sír a honnak kicsi nagyja, / Sír az egész Magyarország. / Műved volt a nagy szabadság / Isten veled Kossuth Lajos, / Isten veled hazánkfia.” Efféle rigmusok terjedtek akkor országszerte. Ám nem mindenki osztozott addig sem a Kossuth-kultuszban.

A tizenkilencedik század második felében Zimándy Ignác törökbálinti plébános, országgyűlési képviselő könyvek sorozatában állította hol a világtörténelem, hol a magyar történelem „ítélőszéke elé” alakját. Majd a Károlyi forradalom s az azt követő 133 napos „proletárdiktatúra” után is akadtak jócskán, akik komoly bírálat tárgyává tették politikáját.

Meszlényi Antal kanonok, egyháztörténész például így írt:

„Kossuth kiváló volt mint szónok; ötletes, és színes mint író; de politikai téren a megfontoltság hiánya hibás vágányra terelte, aminek következményeit drágán fizette meg a nemzet.”

(Bangha Béla SJ (szerk.): Katolikus Lexikon, III. köt. Budapest, 1932. Magyar Kultúra kiadása, 125. old.)

Czapik Gyula egri érsek ugyanakkor emlékeztetett arra is, hogy Kossuth politikáját maga Tisza István sem helyeselte. Tisza 1890 májusában a honossági törvény tárgyalásakor elmondott beszédében ugyanis „a magyar hazára károsnak állította Kossuth politikáját, és kereken tiltakozott a Kossuth nevével való legkisebb „kacérkodás” ellen is”. Beszéde nyomán a „Magyar Hírlap” 1927. november 10-i száma hozzátette:

„Kossuth nemcsak a 48-as idők tárgyalásaiban tanúsított ellenszenvet a katolikus Egyház iránt, hanem az utóbbi idők legkatolikusellenesebb törvényének, a polgári házassági törvénynek behozatalához is közreműködött. Midőn 1894 újév után ennek javaslatát kezdték tárgyalni, a hatalmas többséggel rendelkező kormánypárt tagjai közül többen kiléptek, bejelentve kilépésük okát: nem akarták megszavazni a polgári házasságot. A katolikus kerületek követei mandátumukat féltették, ha a javaslatot pártolják. A kilépők tábora úgy megnőtt, hogy a kormány ebben a kérdésben alig számíthatott többségre. A döntés a függetlenségi és 48-as párt kezébe sodródott. Szép alkalom nyílt volna a kormány megbuktatására. Az egyházpolitikai javaslatok úgysem kellettek a lakosságnak. A függetlenségi párt egy kis csoportja (Ugron Gábor és szűkebb hívei) nem is szavazták meg a javaslatot. De a túlnyomó része (Eötvös Károly, Helfi Ignác, Károlyi Gábor, stb.) állítólag Kossuth véleményét is kikérve, az ő szellemében megszavazta a kormány javaslatát.”

(Dr. Czapik Gyula: Miért nem tett koszorút a katolikus Egyház a Kossuth-szoborra? Magyar Kultúra, 1927. II. félév, 993-994. old.)

Gróf Széchényi György országgyűlési képviselő még tovább ment:

„Világított, de nem fejlesztett, nem épített. Ragyogott, csillogott, de végül mégis bajba döntötte azokat, akik ragyogása után indultak; bajba döntötte magát az országot. Mindig pártember volt. Egy irányzatnak, egy csoportnak szószólója és vezére. Egy pártnak emberét nem szabad az egész nemzet nagy emberévé tenni, mert ez sértő az ellenvéleményre és az egész nemzet mégis csak több és nagyobb bármelyik részénél.”

(A negyvennyolcas lelkesedés és Kossuth Lajos a magyar törvénytárban. Magyar Kultúra, 1927. II. félév, 998. old.):

Kossuth és köre célja az volt végső soron, hogy hazánk „rendezkedjék be úgy, mint az a XIX. század első felének francia doktrinér liberális elméletfaragói kieszelték”. (U. ott, 998.old.) Vagyis hogy szabadkőműves alkotmányt vezessenek be nálunk is, aminek egyik legsarkalatosabb pontja az állam és az Egyház szétválasztása volt (akárcsak 1919-ben a „tanácskormánynak”), ezáltal a vallás magánüggyé degradálása – ami aztán a polgári házasság bevezetéséhez vezetett hazánkban 1894-ben.

Politikája ilyetén nem csoda, hogy Károlyi Mihályhoz vezetett:

„Hogy a forradalmi hangulat széles polgári rétegeket is korrumpálni tudott, ebben a Kossuth-féle politika torz szabadság-eszméje és dinasztiaellenes alaphangja a főbűnös. Megbontotta a polgári elem egységét, s ezzel lehetővé tette a forradalmi eszmék elterjedését a hadsereg soraiban is, mely nem forradalom, de béke és nyugalom után vágyott, ennek elérésére azonban minden segítő kezet készséggel megragadott – a forradalomét is.” (U. ott, 1000. old.)

Nem véletlen, hogy alakját nemcsak Károlyi Mihály és Kun Béla alatt, hanem 1945 után is glóriával fonták be, sőt még ma is egyfajta társadalmi „közmegegyezés”, hogy Kossuth a legnagyobb magyarok egyike. Akkor viszont kérdezem tisztelettel, mit mondjunk egy Istóczy Győzőről? Ja hogy neki nemcsak a pályáját, de még a nevét is alig ismerik?

A fentebbiek fényében aligha csodálkozhatunk Bangha Béla jezsuita atya szavain:

„Hazafiságon nem kell szükségképpen kossuthista politikát érteni.”

(Világnézeti válaszok. Budapest, 1941. Szent István Társulat-Bangha Béla Összegyűjtött Munkái, XI. köt. 170. old.).

Nem bizony. Aki elfogulatlanul vizsgálja újkori történelmünket, nem fogja túlzásnak találni kijelentésünket: egyenes út vezet Kossuthtól Károlyiig.


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »