Kivégzés Trentóban – 100 éve

Vér festette be 1915 júniusától a Tirol-hegyeitől az Isonzo partjáig a frontvonalakat. Mint tudjuk, annak ellenére, hogy Ausztria-Magyarország hajlandó lett volna biztonsági szempontjai figyelembevételével, az etnikailag megalapozott olasz igényeknek eleget tenni, a Salandra-kormány az 1915 április 26-án megkötött titkos londoni egyezmény értelmében előbb május 4-én felmondta a hármas szövetséget, majd május 23-án hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának. A háborúba történő bekapcsolódás ellentételezéseként az antant által megígért területek/Dél-Tirol, Tengermellék, Trieszt, Isztria, Fiume, Dalmácia, Vallona/ mintegy 25-30000 négyzetkilométernyi területet és 2,5 milliónyi lakost jelentett, melyből maximálisan 5-700000 fő lehetett az olasz.

Magyar Menedék - Nemzeti Könyvhét

Júniusban megkezdődött az 1. Isonzói csata. Cadorna vezérkari főnök tervei szerint a 2. és a 3. olasz hadseregnek, valamint a Carnia-csoportnak át kellett volna törnie a Boroevic tábornok vezette 5. osztrák-magyar hadsereg védelmét és Laibach irányába előrenyomulni. Az eddig életükben hegyeket sem látott, az Alföldről érkezett magyar katonák óriási hősiességgel állították meg a szintén hősies és önfeláldozó olasz tömegrohamokat. Az olasz tömegeket kezdetben sikerült a Risorgimento folytatásaként beállított felszabadító háború irredenta propagandája révén befolyásolni.

(Olasz háborús, irredenta propaganda)

Az áttörési tervek nem sikerültek, a sok oldalról támadott Monarchia erői sikeresen tartották az állásaikat. A kezdeti borzalmas olasz veszteségek okainak tekinthetjük, hogy egy zászlóalj 1-2 kilométeres támadási sávjában szinte egy hadosztálynyi erőt küldtek támadásra.

Az osztrák-magyar csapatok hősiességének jelképévé váltak az Isonzó-part, a Doberdó. fennsík stratégiai pontjai: a Monte San Michele, a San Martino, a Monte Sabotino, a Podgora, a Monte Cosich. Példaként 1915 júniusában a túlerejű olasz támadásokat elképesztő hősiességgel verték vissza a 101. békéscsabai, a 70. péterváradi, a 76. soproni, 42. theresienstadti, 8. brünni, a 46.szegedi, 39. debreceni, 38. kecskeméti gyalogezredek, de kitűntek a bosnyák, dalmát és lengyel összetételű ezredek is, mint a korszak legalaposabb ismerője Szabó László műveiben, illetve a különböző ezredtörténetekben olvashatjuk. Vitathatatlan, hogy az olasz csapatok, különösen a bersaglieri egységek is elképesztő hősiességgel és önfeláldozással harcoltak.
Cesare Battisti, a Birodalmi gyűlés volt trentói szocialista képviselője és Fabio Filzi az irredenta propaganda hatására dezertáltak és az olasz hadsereghez csatlakozva volt hazájuk ellen léptek harcba. A sors úgy alakult, hogy fogságba estek, felismerték, azonosították őket, majd hazaárulásért és hűtlenségért kötél általi halálra ítélték őket, mely ítéletet 1916 július 12-én Trento főterén, hatalmas tömeg jelenlétében hajtottak végre. Az ismert politikus, Battisti számára e személyes sorstragédiát az is fokozhatta, hogy az ítélet végrehajtása előtt még saját apja is árulónak nevezte.

2016 július 12-én Trentóban katonai tiszteletadással emlékeztek meg a száz éve kivégzett Cesare Battistiről és Fabio Filziről. Olaszország számára ők hősök, a Monarchia számára pedig dezertőrök és árulók. Megjegyzendő, hogy ilyen esetekben mindegyik hadsereg hasonlóképp járt el a Nagy Háború során.


Olasz katonai tiszteletadás Cesare Battistinek 2016. július 12-én

Érdekes módon voltak tiroli olaszok, akik ellenségei voltak az irredenta propagandának. A trentói Larese, a legtehetségesebb osztrák-magyar diverzáns erőműveket, hadihajókat, repülőparkokat robbantott és gyújtott fel. A vízierőműveket a turbinákba dobott német szabványú csőbombákkal, robbantotta fel. Minden határt túllépő kockázatvállalása egyszer véget ért, szerelmével Rita de la Platta brazil operaénekesnővel együtt kellett az olasz kivégző osztag el állniuk.

Bár az 1916 augusztusi, 6. isonzói csata részleges olasz sikert hozott Görz elfoglalásával, de ez még nem jelentett számukra döntő áttörést, győzelmet.

Osztrák-magyar rohamosztag támadása

Az olasz kormányzat a csekély eredmények és a súlyos veszteségek ellenére folytatta a háborút. A német és az osztrák-magyar békejavaslatok ellenére a háború folytatásáról döntést hozó, 1917 június 28-30. közötti párizsi szabadkőműves kongresszuson Itáliát a későbbi jelentős közgazdász Carlo Beneduce és Róma jobboldali liberális, angol-olasz-zsidó származású polgármestere, Giorgio Nathan képviselték.

Cadorna számára a bukást az 1917 októberi caporettói összeomlás hozta el, mikor az 1. és a 2. osztrák-magyar Isonzó-hadseregek, valamint a 14. német hadsereg jelenős mértékben visszavetették az olasz erőket, szétzilálva védelmüket. A szövetséges győzelmet 1918 október-novemberében a Piavénán csak a nagyarányú túlerő hozhatta meg, az amerikai, brit, francia, csehszlovák hadosztályok segítségével.

Akiktől az olaszok leginkább tartottak: német rohamcsapatok

Nyilvánvalóan tisztelettel és elismeréssel kell beszélnünk az olasz katonák hősiességéről is. Szintén köszönet és elismerés illeti a két világháború közötti, majd a II. világháború utáni olasz államot a magyar hadisírok, temetők gondozásáért, a tisztelet megadásáért. Abban a történelmi periódusban is, mikor a kommunista magyar állam nem volt hajlandó tudomást venni a nemzet hősi halottairól.

Kegyelet és tisztelet az elesetteknek: emlékmű a Monte Grappán

Az olaszok által később megcsonkított győzelemként emlegetett háborús területszerzés ugyan elérte mintegy 20-25000 négyzetkilométernyi, 1,5-2 milliós terület/Dél-Tirol, Isztria, Tengermellék, Trieszt, dalmát szigetek, Fiume, Zára/ megszerzését, melynek lakosságából azonban csak alig több mint 500000 fő lehetett olasz. Csak Trento, Trieszt, Fiume, Zára vonatkozásában lehetett beszélni olasz többségről. E csekély nyereség azonban semmiképp nem érte meg a mintegy 650000 hősi halottat, a 450000 fő sebesült és csonkolódott katonát, a hadifoglyok, az eltűntek százezreit. Dezertőrök, hadifoglyok Magyarországra is kerültek, közülük később sokan nagyrészt magyarrá váltak.

Az említett kölcsönös tisztelet ellenére gondolkodóba ejtheti az olvasót, hogy mindezen borzalmas veszteségek ellenére miért is értelmezi még mindig szükségszerű felszabadító háborúként az 1915-18 közötti, rendkívüli véráldozatokat követelő harcokat az olasz történetírás és politika. Ugyanakkor az is kérdéses, hogy a későbbi időszakokra miért állítanak fel ideológiai korlátokat?

A legújabb példa, hogy mivel egy Róma melletti, Affile nevű kis község emlékművet állított Rodolfo Graziani tábornoknak, Etiópia alkirályának, az Olasz Szociális Köztársaság hadügyminiszterének, erre Lazio tartomány visszavont bizonyos pénzügyi támogatásokat. Ha nincs 1943-45 között a „szükséges köztársaság”, illetve olyan katonai vezetői, mint Valerio Borghese, nem lehetett volna megállítani a délszláv-kommunista hódító törekvéseket. Az ellenállás hiányában bekövetkezhetett volna, hogy a tiltóista hadsereg elfoglalja és annektálja Velence környékét.

A mai, az európai civilizációt fenyegető folyamatok tükrében is talán szükségessé válhat a két világháború közötti jobboldali rendszerek tradíciónak újragondolása.


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »