Kiss László és az úszósport: csurran-cseppen

Kiss László és az úszósport: csurran-cseppen

Kinek volt az érdeke, és mit akart vele elérni? Másfél héttel a Kiss László-ügy kirobbanása után is ezek a kérdések foglalkoztatják a köz- és sportéletet. Az erkölcsi vonulaton túl persze, hiszen a lemondott úszókapitány eddigi túlélése, mentegetése, a másik oldalról fejének követelése, a múlttal való szembenézés képtelensége jellegzetes hazai történetet vázolt fel. Mintha generációs törés is mutatkozna az eset megítélésében, a fiatalabbak kevésbé megbocsátók, mint a hatvanas éveket saját élményeikből is ismerők.

Pista bát, a vívóedzőt következetes, kemény embernek ismertük, nem féltünk tőle, inkább tekintélye volt. Már csak monumentális testalkata miatt is, meg azért, mert láthatóan közeli kapcsolatban állt a legnagyobb ikonokkal, akik olykor lejöttek az edzőterembe, s ha szerencsénk volt, vívhattunk velük pár asszót. Vagy inkább mondjuk úgy, kaptunk tőlük pár másodperc reményt. Amikor az olimpiai és világbajnok Szabó Bence vagy Nébald György a bordásfalon felejtette melegítőjét, ott settenkedtünk, hátha visszajön, s edz velünk egy kicsit. Aztán mi mégsem vittük sokra a sportéletben. Pista bá – talán saját, szó szerint súlyos egyénisége miatt – elnéző volt azokkal, akik nem tudták teljesíteni futásban, fekvőtámaszban a szinteket, a lazsálást viszont nem tűrte. Mindenkit a maga mércéjével mért. Egyszerre kellett testben és fejben fittnek lenni, az edzések elején rendszerint kikérdezte a legutóbbi jelentősebb versenyek eredményeit, számonkért néhány régi anekdotát. Nekem egyszer kardlappal húzott jó nagyot a fenekemre, sajgott is rendesen, de igazán mégsem fájt. Ennyi belefért. Elvégre kemény vívók vagyunk, gondoltuk mindannyian a bokánkat fogva, nem anyámasszony katonái.

Fotó: Fortepan

Sokaknak nincs ilyen szerencséjük, a versenysport világába kerülő gyerekek egy részének valóságos traumával, állandó rettegéssel érnek fel az edzések, ahol a lelki terror gyakran a fizikai fájdalmaknál is nehezebben elviselhető. Nagyon keveseknek ez a kitörés, a klasszissá válás ára, a többségnek látványos sikert nem hozó szenvedés, ami nem öl meg, az erősít alapon. Erről szól többek között az egy évtizede készült, megtörtént esetet feldolgozó Fehér tenyér című, csontig hatoló film – amely személyes tapasztalat híján is földhöz vág.

Aki a tornászcsarnokok és sportuszodák világában valamennyire járatos, annak nem újdonság, hogy az ottani stílus és hangvétel nem éppen olyan, mint az apácazárdában, a szóhasználaton olykor még egy rozsdás kocsis is elpirulna. Az elcsattanó pofonokért pedig innen kétszáz kilométerre nyugatra talán még letöltendő is járna.

Az úszóválogatott eddigi szövetségi kapitánya körüli balhé kipattanását követően megannyi bennfentes – beleértve sportújságírókat – hangoztatta nyilvánosan vagy szűkebb körben, hogy „Kiss Laci” ügyéről mindenki tudott. Kérdés, miért nem érezte közülük senki úgy az elmúlt ötvenöt évben, de legalább 1990 után, hogy mégiscsak tisztázni kellene, mi és hogyan történt azon a nyári napon 1961-ben. Hogy miként ívelhetett 1963 után igen meredeken fölfelé ugyanennek az akkor már börtönviselt embernek a karrierje. Még az év eleji emlékezetes „Katinka-gate” idején sem gondolta senki közölük, hogy az eseményeket némileg más megvilágításba helyezze, hogy akkor elmondja, megírja: „Laci bá”, akit világhírű tanítványa, miután szerződését teátrálisan széttépte, faképnél hagyott, nem csupán egy szemét törölgető kedves öregember, a tanár úr, hanem – ahogy azóta hirtelen sokan látni és láttatni akarják őt – egy kivénhedt vaddisznó. A rendszer, amíg tehette, ameddig jöttek a sikerek, összezárt.

A történtek kapcsán aztán számos kérdés felvetődött. Valóban megtörtént-e az erőszak, vagy kezdettől fogva csak fogják az üggyel Kiss Lászlót? Ha nem történt meg, miért mondta azt a botrány kirobbanása után, hogy megbűnhődött érte, miért csak napok múltán kezdte az idős edző kategorikusan tagadni bűnösségét? Akár megtörtént, akár nem, miért éppen most, megannyi fontos vizes sportesemény előtt került napvilágra az ügy? Illetve az alapkérdés: kinek és miért volt érdeke felmelegíteni a káposztát?

A kérdések némelyikére egyszer talán választ ad a történelem. De az is lehet, nem Kiss László személye az igazán fontos a történetben, hanem az a tény, hogy a közelgő budapesti úszó-világbajnokság költségvetése közel hatvanmilliárd forint. Ebből pedig nyilván csurran-cseppen ide is, oda is, csak nem mindegy, hogy hova mennyi. Az úszósport vezető tisztségeit hosszú évek, sőt évtizedek óta ugyanaz a nómenklatúra birtokolja-bitorolja, kinek hogy tetszik. Eközben szinte minden jelentősebb sportág elnökségét kipucolta, átalakította az új generáció, s immár az ő (parlamenti) képviselőik ülnek csaknem minden szövetségi elnöki székben. (Németh Szilárd birkózás, Kocsis Máté kézilabda, Kósa Lajos korcsolya, Szalay Ferenc kosárlabda, Csampa Zsolt vívás, Szűcs Lajos tenisz, Seszták Miklós sakk… Matt…) Az úszósportból most kilőttek egy erős embert, egy mamutot. Ez is egy olvasat, ami annak dacára is igaz lehet, hogy negyedéve még maga a miniszterelnök is kiállt Kiss mellett.

Ám mint minden hazai botrány, idővel nyilván ez is elcsendesedik, jön helyette más.

Szándékos kártevés

Salamon Ferenc főorvos, egykori vízilabdázó negyvenöt éve sportdiplomata. Nyolcvanhatodik életévét tapossa, tizenötöt nyugodtan letagadhatna, 1958 óta dolgozik a Szent János Kórházban. Miközben beszélgetünk, kórlapokat nyomnak a kezébe, átfutja, aláírja őket, fejből mondja kollégáinak, melyik beteg hol fekszik, milyen kezelést kapott. Az első osztályú játékosként és játékvezetőként megismert doktor szerint a legfontosabb kérdés a Kiss-ügyben a miért most és kinek az érdeke mellett az, hogy aki a botrányt kirobbantotta, tisztában volt-e a lehetséges következményekkel. Azzal, hogy a profi sportban apró nüanszok, tizedmásodpercek számítanak, most pedig közelegnek a nagy versenyek, az olimpia, a tét óriási. Ami történt, az a belgyógyász szerint szándékos kártevés. Ha a Kiss László bukását kívánó köröket valóban a jóérzés, az erkölcs vezette, akkor nem mindjárt a nagy nyilvánossághoz fordulnak, hanem csendben távozásra kérik fel előbb a kapitányt, ha pedig nem megy, az ügy kirobbantásával legalább megvárják a világversenyek végét. Itt – véli Salamon Ferenc – egész másról lehet szó, alighanem az úszószövetség vezetését, elnöki pozícióját szeretnék valakik megszerezni, bármi áron.

A hatvanas évek elején Kiss László ügye köztudott volt, több újság is beszámolt róla. Úszók és vízilabdázók között laza kapcsolat állt fenn csupán, de azért hallottak egymás dolgairól, nagyjából tudták, ki mit csinál. Salamon Ferenc arról mesél, élvezték az élsporttal járó előnyöket, hogy válogatottként nyugatra is utazhattak, kihagyhattak bizonyos egyetemi órákat, katonai kiképzés helyett edzőtáborba mehettek, vagyis, mondja, az élet császárai lehettek.

Fotó: Fortepan

Ami az ügynökvádat illeti, a doktor úr óvatosan fogalmaz, szerinte semmi nem támasztja alá, hogy Kiss Lászlót beszervezték volna, illetve, teszi hozzá, olyanokra sem sikerült ezt a jog előtt is érvényesen rábizonyítani, akikről nyilvánosságra jutottak dokumentumok. Az egykori vízilabdázó ma már tudja, hogy aktív ügynöki munka folyt soraikban, sokan jelentettek, több fedőnevet ismer, ilyen például az Al Capone, a Torony, a Simlis vagy éppen a Göndör. Zsarolni, beszervezni könnyű volt, a kérdés, ki mennyire dolgozott utána aktívan az állambiztonságnak, ki okozott ténylegesen kárt a társainak.

Saját aktáját is kikérte az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából, de mindössze kétoldalas anyagot kapott, amely egy mérkőzés kapcsán azt igazolja, hogy játékvezetőként nem volt megvesztegethető. Ma már tudja, ki jelentett róla, úgy hozta a sors, hogy az illető épp a Szent János Kórházban fejezte be földi pályafutását sok évvel ezelőtt.

Vádalku vagy más politikai beavatkozás

Ungváry Krisztián ugyanakkor már a Kiss-ügy kirobbanásakor azt mondta, „kézenfekvő, hogy valamiféle vádalku vagy más politikai beavatkozás állhatott a háttérben”, annak köszönhette az edző, hogy idő előtt szabadult, majd pályája hirtelen felfelé ívelt.

– A körülmények erre utalnak – erősíti meg a történész, akivel autentikus miliőben, a műanyag szocializmust idéző, legendás Fasor sörözőben, a Moszkva tér című film egyik fő forgatási helyszínén ülünk le egy tonikra. (Körülöttünk szakadozó szövetfotelek, Orion tévé, csemegeboltos kávédaráló, további hangulati elemként madzagon lógó magnókazetták. A szomszéd teremben meccset néznek, néhány középkorú úr kártyapartit vív.) Az egykori élsportolók és az állambiztonság kapcsolata igencsak szoros lehetett egészen a nyolcvanas évek legvégéig, ennek ellenére e terület szakirodalma nem túl gazdag. Ungváry Krisztián szerint Kiss László esete is „kínzóan veti fel a mágnesszalagok és az állambiztonsági nyilvántartások megismerésének hiányát”, ugyanis csak azokból lehetne közelebb jutni az igazság megismeréséhez. Ungváry ezenkívül arra is utal, hogy pontosítani kellene az ügynök szó definícióját, konkrétan lehetővé kellene tenni, hogy egyáltalán ügynöknek nevezhessük jogi következmények nélkül a beszervezetteket. A szocialista kormányzás idején, 2003-ban elfogadott és ma is hatályos törvény három alapfeltételből indul ki: a nyilvántartásból, az illető saját kezű aláírással ellátott beszervezési nyilatkozatából és olyan dokumentumból, amely bizonyítja, hogy jelentéseiért ellenszolgáltatást kapott. A jogszabály szerint a három dokumentumból legalább kettőnek rendelkezésre kell állnia ahhoz, hogy valakit ügynöknek lehessen nevezni, ez azonban legtöbbször nem teljesíthető. A történész emlékeztet, hogy az 1960 után készített beszervezési dossziék döntő többségét megsemmisítették, maguk a beszervezettek pedig általában nem kaptak kézzelfogható ellenszolgáltatást, például pénzt, amelyről átvételi bizonylatot írhattak volna alá. Márpedig – teszi hozzá Ungváry Krisztián – a beszervezett sportolók bohém életviteléből, „ideológiai képzetlenségéből” kiindulva az állambiztonság alighanem biztosra ment: a beszervezést írással szentesítette, nem elégedett meg a lazább, társadalmi kapcsolatként ismert együttműködési formával. A dokumentálás azért is fontos volt, mert szükség esetén, például ha bűncselekmény, bármilyen szervezkedés gyanúja merült fel, a beépített személyt ki kellett valahogy vonni, a szigorú ötvenes-hatvanas években sem lehetett csak bemondásra kimentést kérni valakire a bíróságtól.

Az egykor beszervezett közel 200 ezer személyből jelenlegi ismereteink alapján csupán néhány tízezer volna beazonosítható, de akiknek a nevét pervesztés nélkül is meg lehetne írni, az feltehetően kevesebb, mint tíz fő, amennyiben élő emberekről van szó – miközben még ma is több ezer érintett köztünk van. Eddig egy esetben sem fordult elő, hogy ha valaki a feltételezett ügynökök közül perelt, ne nyert volna a bíróság előtt – teszi hozzá lemondóan a történész.

Értelmetlen durvaságok

Meglehet, Kiss László esetében annak idején semmi más nem történt, mint hogy egyes befolyásos élsportolók, kihasználva belügyi kapcsolataikat és hogy az akkori országimázs talán legfontosabb szereplői voltak, szívességet kértek a fiatal úszó, későbbi edző érdekében. Akárhogy is történt, Kissnek nem lett volna szabad többé fiatal lányokkal foglalkoznia – ezt már Szinovszki Léna mondja, aki a botrány kirobbanását követően aláírásgyűjtésbe kezdett a kapitány lemondását követelve. A ma már a reklámszakmában dolgozó volt úszónővel az egyik budai sportközpontnál találkozunk. Ha már a rajtkőre nem is áll fel, a víztől, a medencéktől nem szakadt el. A lemondásig eltelt alig egy nap alatt ötezer aláírást sikerült összegyűjtenie, a közösségi oldalakon mintegy hétszázötven üzenetet kapott. Azt mondja, 99 százalékban biztató, pozitív tartalommal. Szinovszki Léna szerint egy normális, nem következmények nélküli országban nem lehetett más a megoldás, mint a kapitány távozása. Beszélgetőtársam azt mondja, elborzasztja az a hangnem, viselkedés, amelyet a közélet egyes szereplői a nőkkel szemben (is) gyakran megengednek maguknak, ám az elmúlt napok tapasztalatai visszaadták a társadalomba vetett hitét.

Fotó: Fortepan

Érdeklődésemre elmeséli, ő annak idején egy kis klubban sportolt, ahol baráti, családias légkör uralkodott. Ám az élkluboknál rangos eredményeket elérő ismerősei bővelkednek a rémtörténetekben, nem feledik a sok megaláztatást, az értelmetlenül durva bánásmódot. Pedig a szakmai tapasztalat az, hogy kellő szigorral és következetességgel, de mindvégig embernek maradva is éppoly szép eredményeket lehet „kihajtani” a versenyzőkből, mint folyamatos terrorizálásukkal.

Azzal ugyanakkor Szinovszki Léna is pontosan tisztában van, hogy a mostani balhé legnagyobb áldozata maga az úszósport.

Elküldte őket a p…ba

Talán elcsépelt kifejezés, de több szempontból igaz, hogy Kiss László ügye nagyon hazai történet. Az első hirtelen buzgalmat követően gyorsan csillapodtak a kedélyek, az indulat után az alapos feltáró munkára nincs különösebb igény. Kisst eltakarították, a kérdőjelek megmaradtak. Ahogy egyelőre az úszónómenklatúra is a helyén maradt, s ha egyszer majd elmozdul, azt a korábbi példák alapján nyugodt szívvel megelőlegezhetjük, hogy biztosan jól bekötött, tűzhöz közeli személyek veszik át a helyüket, s nem a szakmaiság lesz a döntő. Gyárfás Tamás sikeres vezető, ezt aligha lehet megkérdőjelezni, kérdés, ennek tudatában kinek lenne ereje, bátorsága átvenni a stafétabotot. Egy embert kilőttek, de a rendszer a vezetőktől függetlenül nem fog megváltozni egyik pillanatról a másikra. Holnap hajnalban éppúgy elhangzanak majd a hangos káromkodások a medence széléről, éppúgy belenyomják a tanítványok s átvitt értelemben mindannyiunk fejét a klóros vízbe.

Kiss László az őt interjúvolni próbáló újságírókat lemondása napján szó szerint elküldte a p…ba. Mi tagadás, stílusos búcsú volt ez részéről.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 16.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »