„Kirúgni, fasiszta!” – Major Tamás története

„Kirúgni, fasiszta!” – Major Tamás története

A Halálos tavasz az 5. résszel véget ér. Turay Ida, Kiss Ferenc, Mezey Mária és Páger Antal után egy olyan ember történetét meséljük el – kontrasztképpen és azért is, hogy érzékeltessük: a világ bonyolult, mindig is az volt –, akinek az előbbiekkel szemben aligha volt oka sok panaszra 1945 tavasza után. Vagy ennyire tényleg nem egyszerű? Nos, ezt olvasóinknak kell eldönteniük. Köszönjük, hogy velünk voltak ezen a több tízezer betűn át!

–––

1935 októberében megjelent egy cikk a korszak sztármagazinjában, a Színházi Életben, Akiket nem ismer a Színészszövetség címmel. Az írás arról számolt be, hogy négy olyan fiatal kapta meg a főváros 800 pengős ösztöndíját, akikről még nem is hallott senki. Még  a Színészszövetség sem tud róluk. A lap felkereste a díjazottakat, akik „állítólag a protekció és összeköttetés eszközeinek igénybevételével jutottak a fiatal tehetségeknek kijáró legnagyobb dicsőséghez”.

Egyikük az akkor 25 éves Major Tamás volt. A Nemzeti Színház tagjának azt vetették a szemére, hogy annak a Papp Mariskának a fia, aki a főváros megbízásából a Városi Színház diákelőadásait rendezi. „Öt éve vagyok a Nemzeti Színház tagja – feleli a kérdésekre. – Szerepeltem mint színész, segédrendező, néha mint ügyelő is. Különösnek találom, hogy a Színészszövetség elnöke nem ismeri a nevemet, elsősorban mert tagja vagyok a Szövetségnek, másodsorban azért, mert játszottam Békeffi László elnök úr darabjában, A bécsi menyasszonyban is.”

1945-ben Major Tamásnak már mindenki ismerte a nevét. A Nemzeti Színház igazgatója volt. Teljhatalmú úr.

Tíz év alatt sok minden megváltozott.

A feltörekvő tehetség

Bajor Gizi és Major Tamás a Szépanyám próbáján, 1943 Fotó: Színházi Magazin

1935-ben Majort még tényleg kevesen ismerték, de az anyját annál inkább. Majorné Papp Mariska Horthy Miklós köreihez tartozott. 1919-ben, fiatal lányként ő fogadta a fővárosba bevonuló Horthyt, verseket írt a kormányzó és hadserege tiszteletére. A pécsi bevonuláskor a Hozsánna néktek, magyar katonák című költeményét szavalta el. „Ma elröpült a város homlokáról mindörökre a vörös keselyű” – és így tovább. Majorné versek mellett irredenta színdarabot is írt, és a Városi Színházban ifjúsági előadásokat szervezett. Megvoltak a maga kapcsolatai. Németh Antalnál, a Nemzeti igazgatójánál állandóan protezsálta a fiát. Úgy terjedt, bármikor szólhat a kormányzónak is az érdekében.

Major Tamásnak persze nemcsak hátszele, tehetsége is volt. Sikert aratott Ben Jonson Volponéjában, a Csongor és Tündében együtt játszott Szeleczky Zitával és Várkonyi Zoltánnal, a Sasfiókban Gobbi Hilda és Kiss Ferenc partnere volt. 1941-ben ő is elment vendégszerepelni Németországba a színházzal. Filmezni egyszer hívták a háború előtt, A Szűz és a Gödölyében alakított mellékszerepet. A Nemzeti fiatal, balos szárnyához tartozott, Gobbi Hildával, Várkonyi Zoltánnal, Ungváry Lászlóval, Olty Magdával együtt. Barátkozott József Attilával, Radnótival és Hont Ferenccel. 1939-től a háborúba sodródás ellen, majd a háborúból kilépés mellett agitált munkásotthonokban, gyűléseken. Többször feljelentették kommunista szervezkedés miatt, Németh Antal segített elsimítani az ügyeket.

Rigó Jancsi

Tartuffe, Shylock, Harpagon és Jágó után Rigó Jancsi szerepe következett. Ez volt Major neve az illegalitásban. Amikor a németek bejöttek, Major rögtön a föld alá vonult. Péter Gábor beosztottja volt. A színpadi maszkok nagy mestere vastag, tömött bajuszt ragasztott, fekete keretes szemüveggel álcázta magát. Hamis személyijében a Maróthy Gábor név szerepelt, a foglalkozása hadiüzemi tisztviselő volt.

Színészkollégája, Harsányi Rezső ezt mesélte róla: „Találkoztam az utcán Major Tamással, napszemüveg és álszakáll volt rajta, a kezében pedig fehér bot. Így járkált 1944 nyarán a pesti utcákon, hogy rá ne jöjjenek, kicsoda ő. Igen ám, de olyan kihívó és olyan színpadias volt ez a fehér botos grasszálás, hogy mindenki látta, aki nem vak, hogy egy kitűnő színész valamelyik szerepét folytatja a főváros utcáin.”

Major Tamás Maróthy névre szóló hamis igazolványa

Akadtak izgalmas kalandjai. Egyszer utasítást kapott, keresse fel Illyés Gyulát, és kérje meg, írjon egy partizánindulót. A Kavics utcában találkoztak, Illyés vállalta a feladatot, mondta, hogy egy hét múlva jöjjön vissza, akkor kész lesz a mű. „Egy hét múlva elmentem, Illyés átadott nekem egy verset, ami teljesen értelmetlen és használhatatlan volt, ilyen piff-paff, bimm-bumm, bele-neki, úgyhogy mikor átadtam, nem akarták elhinni, hogy nem én írtam. Máig dührohamot kapok, ha erre gondolok. Ezt a ravasz paraszti agyat, hogy elvállalja, de úgy, hogy ne lehessen használni!” – emlékezett vissza negyven évvel később.

Voltak azért jobban sikerült akciói is. Röpcédulákat nyomtatott, lakást szerzett titkos tanácskozásokra, agitált, szervezkedett. Dolgozott és várt. Készült a háború utáni életre.

Budán még folytak a harcok, amikor Pesten már felálltak a Népbíróságok. Dr. Major Ákos népbíró hozta meg az első halálos ítéletet egy főtörzsőrmester és egy szakaszvezető ügyében. Másnap mindkettőjüket felakasztották az Oktogonon. A Major-tanács októberben már Bárdossyt és Imrédyt ítélte halálra. Dr. Major Ákos Major Tamás testvére volt.

1945 áprilisban közzétették a listát, kiket küld a Magyar Kommunista Párt Budapestről az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. A képviselők közt szerepelt Lukács György filozófus, Kádár János műszerész, Péter Gábor szabó és Major Tamás színész is.

Igazgató, akit nem neveztek ki

Miután az ország a szovjeteké lett, nem volt kérdés, ki lesz a Nemzeti igazgatója. Van, aki úgy emlékszik, Major egyszerűen bement, és mondta, hogy ő itt a főnök. Vorosilov marsallal a háta mögött ezt nehéz is lett volna megkérdőjelezni.

Mindenesetre maga Major is elismerte, hogy nem nevezte ki őt senki. „De mindenki természetesnek tartotta, hogy odajön és hozzám jön, nem tudom, miért. A Bánk bánnal nyitottunk. Még akkor sem volt olyan kérdés, hogy igazgató, nem igazgató, hát ez ment, így volt, és olyan ember nem akadt Magyarországon, aki ezt kétségbe vonta. Akkor egyszer szóltak nekem a pártban, hogy maga legyen az igazgató. Mikor följött Pestre Teleki Géza kultuszminiszter, hívatott, és azt mondta: Téged ki nevezett ki? Mondom, senki. Dolgozni kellett, hát mentünk. Akkor azt mondja: Igen? És kész.”

Az egész országban nagytakarítás folyt, nem lehetett másképp a Nemzetiben sem. „Ha a színház nem politizál, nem színház – vallotta Major egy interjúban. – Ha elkötelezett vagyok, akkor annál nagyobb hévvel és szenvedéllyel kell politizálni. Annál nagyobb hévvel és szenvedéllyel kell lelepleznem a bűnöket, a hibákat, a ferdeségeket, a butaságokat.”

Major tényleg a legnagyobb hévvel és elkötelezettséggel látott munkához. Elbocsátotta a társulat felét, új színészeket vett fel, darabokat szerzett. A Nemzeti új főnökétől sokan akartak valamit. Elkerülhetetlen konfliktusokba keveredett.

Karikatúra a Pesti Izében, 1947 Fotó: Pesti Izé

Rózsahegyi Kálmán, a legendás parasztszínész – aki még a századfordulón került a Nemzetibe, aztán 1935-ben küldték el onnan – rögtön a Nemzetibe sietett, ahogy Budán elültek a harcok. Későn érkezett, Major nem tartott rá igényt. „Rózshegyit én elküldtem, és ma is elküldeném, mert ő egy ilyen műparaszt, uraknak kedveskedő paraszt volt. Akkor már nem is nagyon volt helyünk. Parasztnak meg ott volt Bihari Jóska.” 1961-ben aztán, a halálos ágyán felkereste Rózsahegyit és felajánlotta, ha felépül, lépjen ismét a Nemzeti színpadára. Túl későn érkezett.

A nyilasok által elhurcolt, németországi fogságból hazatért Jávor Pál is vissza akarta kapni helyét az ország első színpadán. Meghívta vacsorára Majort, hogy megbeszéljék a dolgokat. Az igazgató nem vele képzelte el a jövőt.

A 24 éves Csákányi Lászlót a Nemzetiből rángatták be katonának 1944-ben. Sok értelme nem volt, osztaga a fronttal együtt hátrált, szovjetekkel nem is találkoztak. Már Linz környékén jártak, amikor vége lett a háborúnak. De nem lehetett hazamenni.

A Fényszóró Magazin korabeli karikatúrája Fotó: Gáspár Antal rajza / Fényszóró Magazin

Bevagonírozták őket, és indultak egy orosz fogolytáborba. A vonat néhány napig a ferencvárosi pályaudvaron vesztegelt. Pár barátja, kollégája elment Majorhoz, hátha el tudja intézni, hogy Csákányi lekerüljön a szerelvényről. Az igazgató nem tárgyalt velük. „Nem érdemes várakozni, Major elvtársnak rengeteg a dolga” – mondta titkárnője. Csákányi három évet húzott le orosz bányákban, gyárakban. Amikor hazakerült, egyik első útja a Nemzetibe vezetett. „Major Tamás titkárnője közölte, hogy az igazgató elvtárs házon kívül tartózkodik, amit én tudomásul vettem. Bár az ajtórésen láthattam, amint a tükör előtt áll, és borotválkozik. A szakszervezeti titkár aztán közölte, hogy nincsen státus számomra. Évekkel később mesélte, hogy mielőtt odaértem volna, megcsörrent a telefonja. Elhangzott az utasítás: Kirúgni, fasiszta!”

Új drámákra is szüksége volt. Hozott Illyés Gyula, Németh László is darabokat. Majorék nagyon szerették Nagy Lajost, érte küldtek, jöjjön be, van-e valamije, amit be lehetne mutatni. „Bejött, nagyon kedves volt, azt mondta, írok darabot, már megvan az eleje. Kérdeztük, hogy mi az. Azt mondja, a grófot felakasztották egy fára, alatta pipázik két paraszt, és beszélget. Na, mondtuk, és aztán? Azt mondja, ennyi van meg belőle.”

Új közönség is kellett. Major elvitte a Nemzetit Kispestre, Pécsre, Szegedre, az óbudai gázgyárba, tatai bányászokhoz, a MÁV Főműhelybe és mindenhova, ahol munkások vannak. Még az állomások várótermeiben is szavaltak a vasutasoknak. Megalakult a Nemzeti Színház Munkásbarátainak Köre. A cél az volt, hogy a dolgozókat, a „még érintetlen ízlésű közönséget” beszoktassák a színházba. A tagok évi egy előadást ingyen nézhettek meg, színházi szemináriumokon vehettek részt, a színészek pedig két matinét rendeztek az üzemben. A Nemzeti Színházzal kapcsolatban 1946 körül még lehettek kritikus vélemények. Az amúgy eléggé baloldali Fényszóró újságban Major szemére vetették, hogy mint igazgató túl gyakran foglalkoztatja magát mint színészt, és hogy pártszínházat csinál a Nemzetiből. Meg hogy annyi egyéb dologgal foglalkozik, annyi helyre viszi el a színházat, a kultúrát, hogy már csak a Nemzetire nem marad ideje. A Színház című hetilap azt feszegette, hogy „a színház politikus direktora egyetlen pártot szolgál ki. A többi párt a színház vezetőségében vagy bizottságaiban nincs arányosan vagy egyáltalán képviselve, Sőt, a tagok kiválasztásánál is állítólag a politikai irányvonal a döntő.”

A kommunista hatalomátvétel után mindkét újság megszűnt. Ahogy az ilyen kérdések is.

Szovjet operett és marxista Hamlet

Major 1949-ben Hont Ferenccel rendezte A dohányon vett kapitányt, az első Magyarországon bemutatott szovjet operettet. „Operettet úgy kell játszani, mintha Shakespeare-t játszanánk – nyilatkozta a premier előtt. – Az operett nemcsak átütő művészi, de politikai győzelmet is aratott. A dohányon vett kapitány legyőzte A nótás kapitányt. Ez pedig érthetően nem tetszik a pesti Broadwaynak” – lelkendezett a Népszava.

Major Tamás beszédet mond a Ganz Villamossági Gyárban, 1948 Fotó: Színházi Intézet

A háború utáni első Hamletet Gellért Endre és Major Tamás közösen vitte színre 1952-ben. „A rendezés marxista koncepcióját Révai Józseffel, a Politikai Bizottság tagjával, a párt fő ideológusával vitatták meg a rendezők, majd a bemutató előtt a Színház és Filmművészeti Szövetségben Gellért és Major a szövetség tagjaival ismertette a Hamlet új, marxista, szocialista-realista értelmezését” – elevenítette fel Mihályi Gábor színháztörténész.

A két bemutató közt történt egy s más. 1951-ben a Nemzeti elvesztette két óriását, februárban Bajor Gizi halt meg zavaros körülmények között, ősszel a kitelepítések ellen sikertelenül tiltakozó Somlay Artúr lett öngyilkos. Tímár Józseftől, Gombaszögi Fridától és Uray Tivadartól pedig a színház szabadult meg még korábban.

Major Tamás így magyarázta a dolgokat: „A Déry Tibor-darabban Uray az intrikus, ellenszenves főhadnagyot olyan meghatóan játszotta, hogy a darab végén a figurát sajnálva sírt az egész nézőtér. Rákosi leüzent: ha ez nem változik meg, baj lesz. Mi történhetett volna? Mivel Uray nem volt hajlandó másképp játszani a szerepet, azonnal elvitték volna, engem pedig a legjobb esetben kirúgnak. Gombaszögi Fridát rendkívül nagyra becsültük és szerettük, de rájöttek, hogy ő kapitalista és nagypolgári, központi rendelkezésre kellett elküldeni.”

A legcsodálatosabb Tímár József esete volt. A színésznek már a régi rendszerrel is meggyűlt a baja. 1942 nyarán a badacsonyi Anna-bálon ittasan beszólt egy zsidózó, indulókat éneklő asztaltársaságnak. Azt mondta, ha ilyenek a magyarok, akkor inkább zsidót nevel a fiából. A nyilas lapok felkapták a sztorit, fegyelmi mellett még rendőrségi ügy is lett a dologból, nemzetgyalázás miatt. Tímárt felfüggesztette a Nemzeti. Végül megúszta a dolgot, kormányzói kegyelmet kapott. Bajor Gizi volt a mentőakció szervezője, de Major is segített, hogy Horthy elé kerüljön az ügy.

De Tímár József az új rendszernek sem volt a kedvence. Különvéleménye volt a Rajk-perről, amit tanúk előtt is hangoztatott. 1949 december 31-én a Szózatot szavalta a Magyar Színház szilveszteri műsorában. Nem volt már teljesen józan. A „Még jőni kell, még jőni fog / Egy jobb kor” sorokat kicsit megnyomta, előre is lépett. Kitört a vastaps a nézőtéren. Fegyelmi eljárás indult ellene, mert „fasiszta módon” szavalta a Szózatot, és ezzel „elferdítette igazi lényegét”. A Nemzeti azonnal elbocsátotta, még a színpadról is eltiltották. Segédmunkásként, vasesztergályosként dolgozott évekig.

Raksányi Gellértnek ezt mondta Major: „Tímár esetében ugyancsak végrehajtó szerv voltam, bármennyire késleltettem ezt az ügyet. Ha te lettél volna az igazgató, te hősiesen intézkedsz, de elhamarkodottan, az ÁVH elvisz, az emeleten cafatokká vernek, kidobnak az ablakon, és szent emlékedet még előttem is befeketítik.”

A régi nagyok elmentek, de jöttek helyükre újak. Major igazgatása alatt került a Nemzetibe Ferrari Violetta, Sinkovits Imre, Gábor Miklós, Ruttkai Éva és Bánffy György. Majd később Törőcsik Mari is, aki kifejezetten a kedvence volt.

Színészeket nem szeretek börtönben látni

Majornak azért nem volt könnyű dolga. Balról is támadták rendesen, sokszor csak Révai József kultuszminiszter tudta megmenteni. Nem akart előadni olyan szovjet műveket, amiket rossznak ítélt, megtalálták, hogy szabotál. Támadták, hogy nem elég osztályharcosak a darabjai.

Rákosi ritkán járt a Nemzetibe, az inkább Rajk és Révai terepe volt, a vezér az Operettszínházat szerette. Egyszer azért megnézte Az ember tragédiáját. A falansztert politikailag problémásnak érezte. Major bizonygatta, hogy ez a rossz kommunizmusról szól, de a miénknek ehhez semmi köze, mert az kiváló. „Magának szerencséje, hogy én színészeket nem szeretek börtönben látni” – felelte Rákosi.

Rajk Lászlóval is jóban volt, ezért a Rajk-per elején gyanúsítottként kezelték. Major komolyan félt, érezte, hogy szorul a hurok a nyaka körül. Megúszta a letartóztatást – megint Révai intézkedett –, de elküldték egy öt hónapos pártiskolára.

A Rajk-ellenes vádiratot aztán a Nemzeti Színház tagjaival olvastatták fel a rádióban Rákosiék.

Ki ez az ember?

Amikor a negyvenes évek az ötvenesekbe fordultak, Major már minden volt: a Nemzeti igazgatója, rendező, színész, a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára, országgyűlési képviselő, a Központi Bizottság tagja. És Kossuth-díjas. Aztán kétszeres Kossuth-díjas, mert 1948 után 1955-ben is megkapta.

Major Tamás III. Richárd szerepében Fotó: Kálmán Béla

De hogy ki volt valójában Major Tamás, azt máig lehetetlen összerakni. Czímer József dramaturg így jellemezte: „Egy fantáziadús, nagyszerű művész, egy felelőtlen, zseniális ripacs, és egy hiú, mindenre kapható udvaronc keveréke.” Raksányi Gellért azt mondta róla, hogy „Karrierje érdekében semmitől sem riadt vissza, lelkiismeret-furdalás nélkül gázolt át mindenen és mindenkin. Lelketlenül megkeserítette számos kitűnő kolléga életét, s ezek ezt nem csak halálukig, haláluk után is szenvedik.” Törőcsik Mari és Spiró György azt vallotta, hogy rengeteget tanult tőle.

Torz lelkű, bosszúálló, barátait hátba szúró diktátor, aki emberi sorsokat, pályafutásokat tett tönkre. Progresszív színházi újító, akit színészek és rendezők generációi tiszteltek mesterükként. Tehetségtelen kókler, aki az egész magyar színházi fejlődésnek súlyos károkat okozott. A legfelkészültebb Nemzeti-igazgató, aki megvédte az intézményt a kötelező stréberdrámáktól, csellel, furfanggal óvta az intézmény rangját a legdemagógabb időkben. Ezeket mind Major Tamásról mondták, mondják. És lehet, hogy tényleg mind ő volt.

A Népszabadság nekrológjában így írt róla: „A harag végig jelen volt Major Tamás pályáján, mert mindig harcolt valamiért.” Major valóban harcolt, nagyon sok mindenkivel. Például főrendezőjével, Gellért Endrével, akit ő hívott a színházhoz, csak túl tehetségesnek bizonyult. Gellért végül 1960-ban öngyilkos lett. Aztán az 1949-ben a Nemzetihez került Marton Endrével. Egymás ellen rendeztek, háborújuk miatt gyakorlatilag kettészakadt a társulat, voltak Major- és Marton-színészek. Régi harcostársával, Gobbi Hildával is szembekerült. A színésznőt aztán 1959-ben kitette a Nemzetiből, állítólag szocialista erkölcsökkel ellentétes életvitele miatt. Talán abban is benne volt a keze, hogy 1949-ben szétverték Várkonyi Zoltán „polgári szellemű” Művész Színházát. Rajongott az új, haladó színházi irányzatokért, legyen az Sztanyiszlavszkij, Brecht, cirkuszszínház vagy abszurd. Egyszer kiment Kelet-Berlinbe, megnézte a készülő Brecht-előadást a Berliner Ensemble színházban, és itthon megrendezte úgy, hogy az ottani díszleteket pontosan lemásoltatta. Furcsa díszlet volt, mindenféle vastraverzek, deszkák, mindenki nézett, hogy mi ez a hülyeség. A bemutató után kiderült, hogy Berlinben még nem volt kész a díszlet. Amikor Major ott járt, még jelzésben próbáltak. Állítólag az egész Nemzeti ezen röhögött.

Nem szerettem én már ezt csinálni

1956-ban aztán kitört a forradalom. A színészek forradalmi bizottságában ott volt Szörényi Éva, Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre és Raksányi Gellért. Majort felszólították, mondjon le, különben leváltják. 1956. október 31-én eltávolították az igazgatói székből. A forradalom bukása után visszahelyezték. De a köztes időben színészei elolvashatták a káderlapokat, jelentéseket, amiket Major vezetett róluk. Gobbi Hildáról azt írta, hogy „erkölcstelensége és destruktív magatartása komoly nehézségeket okoz a társulat fejlődésében”. Karinthy Ferencet – aki a Nemzeti Színház dramaturgja volt – megbízhatatlan, ingadozó trockistaként jellemezte.

Karinthy maga így írt róla naplójában: „De ma, amikor a pártnak semminemű hivatalos álláspontja nincs, s lényegében kire-kire rábízza, hogy magáért álljon helyt – Major, pestiesen szólva, kipukkant. Teljes eszmei, ízlésbeli zűrzavarban él, Brecht és a kabaré között, szimata is elhagyta, ami azelőtt mégiscsak a jó művészek felé vitte, K. a partnere, ez a jellemtelen és tehetségtelen, rosszízű vigéc. Fut a közönség kegye után, a karzatnak játszik és rendez – s úgyszólván minden rossz, amit csinál. Aki véres, vörös izzás volt – ma csak kiégett, megzavarodott, ócska bohóc.” Ez a bejegyzés 1968-ból származik, amikor már más idők jártak. Majornak nem volt tényleges politikai hatalma. És már a Nemzetiben sem ő volt a direktor.

Major Tamás a forradalom után még hét évig maradt a Nemzeti élén, de a pozíciói egyre gyengültek. Végül 1962-ben váltották le. Színészként és rendezőként továbbra is a Nemzetinél maradt.

„Javasoljuk, hogy a Politikai Bizottság Major Tamás elvtársat mentse fel a Nemzeti Színház igazgatójának tisztje alól. Major elvtárs a felszabadulás óta igazgatója a Nemzeti Színháznak. Az utóbbi években munkájában jelentős fogyatékosságok voltak. Major elvtárs a színházban elsősorban mint rendező és színész működött, és az igazgatás tennivalóit az ismételt bírálatok ellenére is elhanyagolta. A gyenge igazgatás közben a színházban rossz légkör alakult ki, a művészek elégedetlenek voltak a tervszerűtlen, kapkodó és erősen szubjektivista vezetéssel, és a színház egész munkáját károsan befolyásolta. Ugyanakkor Major elvtárs művészi (rendezői, színészi) munkássága igen magas színvonalú volt, és ez mind a közönség, mind a művészek részéről ismételten elismerést váltott ki. Ezért javasoljuk, hogy Major elvtárs a jövőben a Nemzeti Színházban mint főrendező és színész fejtse ki tevékenységét. A javaslattal a Művelődésügyi Minisztérium és Major elvtárs is egyetért” – fogalmazott az MSZMP Központi Bizottsága Tudományos és Kulturális Osztályának 1962. április 10-én kelt javaslata.

„A leváltásomnak többféle oka volt. Azt hiszem, még igazuk is volt. Elsősorban nem nagyon szerettem én már ezt csinálni. Tudom, hogy szaladgáltak Szirmai elvtárshoz, hogy a Nemzetiben nincs demokrácia. Hát a színházban a demokrácia az képtelenség! Az színészlázadás, képtelenség. Voltak, akik bűnlajstromokat gyűjtöttek össze, hogy én kit nyomtam el, kit bocsátottam el, följöttek ezek is, az Uray meg a többi ilyen dolgok” – emlékezett vissza Major Tamás.

Van benne valami megragadó

Majort Meruk Vilmos és Both Béla követte, majd 1971-ben fő riválisa, Marton Endre kapta meg a pozíciót. Őt 1978-ban menesztették. Major ekkor színészként valósággal kivirult, főnixmadárként kelt új életre hamvaiból. Minden erejét a színjátszásra fordította. A színészkedés mellett zsűritag volt a Ki mit tud?-ban, Psota Irénnel volt egy sikeres kabarészáma, és végigszavalta az országot. Továbbra is évente lehetett látni egy-egy új filmben. 1984-ben még egy Hobo-lemezen is szerepelt, ő mondja a prológust a Vadászaton.

Az Imposztor című darabban, 1983 Fotó: Tóth István Csaba / MTI

Végül 1982-ben hagyta ott végleg a Nemzetit. Az akkor szerveződő Katona József Színház alapító tagja lett, ahogy Gobbi Hilda is. Ez volt mindkettőjük utolsó társulata. 1983-ban eljátszotta Spiró György Imposztor című komédiájának a főszerepét. A darab nemcsak neki készült, de részben róla is szólt. Legendás alakítás volt. Utolsó filmszerepe az 1985-ben készült A nagy generáció nagypapája volt. 1986. április 13-án hunyt el. Három évvel Kádár halála és a rendszerváltás előtt.

Karinthy Ferenc így írt róla naplójában, egy évvel a halála előtt: „Tegnap este váratlanul és bejelentetlenül beállított Major. A régi sofőrjével, Csiszárral, de most már Trabanton jár. Csaknem 80 éves, súlyos szembeteg (2 szürke hályog, 2 retinaleválás), amellett egy vesekőműtét, bélműtét és valószínűleg prosztata is. Mindezek ellenére hallatlanul fickós, pepita zakóban és kockás sildes sapkában, teli tervekkel, elképzelésekkel. Vagy másfél órát ült itt, és nem is pontosan bírtam követni, hogy mit mond. Csupán megismételhetem, amit itt már korábban leírtam: ismerem minden förtelmes bűnét, gyilkosságát. S mégis van benne valami megragadó, ez az elfojthatatlan életkedv, kiolthatatlan láng. Engem is számtalanszor elárult. Bizonyos koron túl azonban, s már én is abban vagyok, nem a baráti erények, érdemek számítanak, hanem a közös múlt, emlékek. Vagy két hete volt egy tévéelőadása: hogyan tanította őt szavalni Reinitz, József Attila, Karinthy. Ki tudja ma már, ki volt az a Reinitz? De az előadása érdekes és igaz, számomra rendkívüli élmény. És a fiataloknak is, úgy látszik, mert az egyetlen öreg, akiért rajonganak. Neki megbocsátották, amit a többieknek nem. Horthyt, Rákosit, Rajkot, mindent és mindenkit. Vagy csak nem tudják? Mi a titka? Ennek a sötét gazembernek és elragadó pofának? A vörös lobogása? Akárhogy is, engem meghatott, megtisztelt.”

Major Tamás szobra 2002 óta a Nemzeti Színház parkjában áll.

1. rész: A matrózblúzos naiva – Turay Ida története
2. rész: A méltóságos úr – Kiss Ferenc története
3. rész: A bujdosó lány – Mezey Mária története
4. rész: „Gratulálni bárki jöhet” – Páger Antal története

VÉGE


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »