Kevésen múlott színészlegendáink befutása

Kevésen múlott színészlegendáink befutása

2015. augusztus 25-én új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, s ebből az alkalomból múltidézésbe fogtunk. Keressék a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Hetente többször is jelentkező válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek sorakoznak majd az adott időszak számaiból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.

 

Rögös úton – a színpadi ragyogáshoz

Körinterjú fővárosi művészekkel színpadi pályájuk kezdetéről

Hosszú, keserves és valóban rögös út vezet a színházak fűtött és mozgalmas világában ahhoz, hogy a közönség megismerjen és a szívébe zárjon egy-egy művészt, és a színésznő vagy a színész eljusson odáig, hogy egyéniségének megfelelő vezető szerepeket kapjon, és „beérkezettnek” könyveljék el. Csak a kulisszák világának bennfentesei ismerik közvetlen közelről ennek a küzdelmes, nehéz útnak az állomásait. A Magyar Nemzet színházi rovata az alábbiakban megszólaltat néhány első vonalbeli, ismert és ünnepelt budapesti művésznőt és művészt, a feltámadás ünnepén emlékezzenek vissza az indulásra, és mondjanak el egyet-mást életüknek e küzdelmes és kálváriás korszakáról.

Íme a nyilatkozatok a beérkezés sorrendjében.

Lehotay Árpád:
– Úgy vagyok a pályámmal, mint a harctérrel: a rossz elmúlt, s az évek messzeségéből ma már csak a szép és kellemes maradt meg, a rosszat sikerült elfelejteni. Most, hogy igyekszem visszaemlékezni a nehézségekre, egy mondat jut eszembe, amelyet jó régen, még diákkoromban hallottam valamelyik akkori ünnepelt művészünktől: „A színész a mai sikert az egykori bukásoknak köszönheti, mert egy tanulságos bukás többet ér, mint három terméketlen siker.”

Turay Ida:
– Úgy vagyok, mint a legtöbb pályatársnőm. Nekem is először a szüleimmel kellett megküzdenem, csak azután a közönséggel. Tizennégy éves kislány voltam, amikor a fejembe vettem, hogy belőlem semmi más nem lehet, csak színésznő. Nagyapám, aki Hertelendfalván jegyző volt, majdhogy agyon nem ütött a kijelentésemért. Hogy is gondolhatok én ilyenre! – mondta. Még hogy engem Pestre engedjenek! De én nem mondtam le a tervemről. Anyámat beavattam a titokba, feljöttem Pestre, és jelentkeztem a színiakadémián. Kaptam is egy sorszámot, ma is emlékszem rá, 67-es volt. Másnap aztán elmentem újra az akadémiára, hogy bemutatkozzam a felvételi bizottság előtt. Az előszobában várakoztunk, természetesen nagy volt az izgalom. Félelem fogott el, hogy énrám már aznap nem is kerül sor. Egyszerre kijött az altiszt, és felolvasott egy számot a listáról: – A 17-es jöjjön be! – kiáltotta. Senki nem mozdult, a 17-es, úgy látszik, kiment valahova.

Gondoltam egy nagyot, felálltam, és mintha a legtermészetesebb dolog volna, besétáltam a terembe. Ott ült a nagy zöld asztalnál a tanári kar szegény Pethes Imre bácsival az asztalfőn. Pethes Imre megkérdezte:
– Kovács Margit?
– Nem! – válaszoltam félig sírva, hiszen nem tudtam, hogy bent pontosan tudják, ki a 17-es.
– Nem? – kérdezte szigorúan Pethes. – Hát akkor hogy kerül ide?
Ez volt életem legnehezebb perce. Sírva nyögtem ki a választ:
– Kérem, én féltem, hogy nem vesznek fel, hát azért igyekeztem bejutni minél előbb.
Persze mindenki nevetett, én pedig még aznap az akadémia növendéke lettem. Így lett belőlem színésznő.

Ajtay Andor:

– Mint egész fiatal gyerek kerültem a szegedi színházhoz. Három direktor alatt küszködtem több mint három évig. Játszottam énekes és táncos szerepeket, voltam komikus és karakterszínész, felléptem drámákban, klasszikus és modern színművekben, sőt még „Naturbursch” szerepkört is vállaltam. Minden kis szerepért harcolnom kellett, valóságos csatákat vívtam premierek előtt. Azután végre rám mosolygott a szerencse. Hét évvel ezelőtt felkerültem a Vígszínházhoz, ahol sok apró szerep után sikerült elérkeznem a főszerephez. Csupa nehézség, csupa kínlódás ez a furcsa pálya, de akármit is beszélnek, szebb mesterséget nem lehet találni. Színész nem teremhet egyik napról a másikra, a sikerért keményen meg kell dolgozni.

Vértess Lajos:
– Megküzdöttem a vidéki színészet minden nehézségével. Megjártam minden részét ennek a rögös pályának. Egyszer már azt hittem, hogy minden sikerült. Fölkerültem Pestre. Kaptam is valami kevés csillogási alkalmat, de az álom túl szép lett volna ahhoz, hogy valósággá váljon. A színház megbukott, én szerződés nélkül maradtam, és kezdhettem mindent újra elölről. Akkor azt hittem, hogy mindennek vége, és én soha többé nem kerülök fel Pestre. De nem így történt. 1928-ban Roboz Imre meglátott Pécsett, és karácsony estéjén elém tette a szerződést. Két perc múlva én a Vígszínház tagja voltam. Ez volt életem legszebb karácsonya.

Fejes Teri:
– Mi is ennek a riportnak a címe? Rögös úton a ragyogáshoz. Hát én úgy érzem, hogy engem a sors megkímélt a sok keserűségtől. Ez azért van, mert én mindenen csak nevettem, és a kis szerepekben is örömöm volt. Igaz, valamiről elfeledkeztem. Mindig prózai színésznőnek készültem. Hosszú ideig a legnagyobb vágyam volt eljátszani valamelyik klasszikus darab főszerepét. Egyszer, néhány évvel ezelőtt, valamelyik darabban egy félig-meddig komoly szerepet kaptam. Minden este a színpadon valódi könnyeket sírtam – és a közönség csak nevetett. Látja, ez a szerep volt a legnagyobb csalódás a pályámon. Szerettem volna, ha a nézőtéren mindenki velem együtt sírna. A közönség könnyezett is – de a nagy nevetéstől.

Latabár Kálmán:
– Mint egészen fiatal gyerek, Egerben játszottam az egyik vándortársulatnál. Egerből sáros, rossz úton mentünk Budapestre. Az út olyan „rögös” volt, hogy a kocsi felborult, ezért nyugodtan mondhatom, hogy én valóban a szó legszorosabb értelmében rögös úton jutottam fel Pestre. Sokat kellett nekem is küzdenem, de a mi családunkban ez nem szokatlan, hiszen színész édesapám is, a nagyapám is az volt, már a dédapám is, és színész a testvérem is. Most szabad időmben izgatottan figyelem aranyos kisfiamat: felfedezek-e benne valami színészi hajlamot?

Mezey Mária:
– Már hároméves koromban színésznő voltam. Szüleim természetesen mindig ott ültek a gyermekszínház nézőterén, és büszkén integettek és tapsoltak drágalátos csemetéjüknek. Akkor még nem tudtam, milyen könnyes-rögös pálya a színészet. Leérettségiztem. Én színésznő szerettem volna lenni, de a családi tanács német–francia szakos tanárnőt akart belőlem faragni. És itt volt az első nehézség: beírattak Pécsett az egyetemre, minden időmet lefoglalta a tanulás. Kétségbe voltam esve. Két egyetemi év után – a legnagyobb titokban – felkerestem a pécsi színház igazgatóját, aki meghallgatott, és szerződtetett. Rövid idő múlva felkerültem Pestre, mert bejutottam az akkori kamaraszínházba. Hosszú ideig nem kaptam szerepet, mert az akkor műsoron lévő darab, a 120-as tempó, címéhez illően, rohant a kétszázadik előadás felé. Életem legkeservesebb hetei következtek. Szerződésem volt, de szerepet nem kaptam, és így gázsit sem. Az apai támogatást pedig nem akartam elfogadni. Így kerültem el az egyik közismert bárba, ahol esténként egy kis francia dalt énekeltem. Azt hittem, hogy már soha nem lesz belőlem színésznő, de nem így történt. Bárdos Artúr egyszer meghallgatta a kis francia dalt, és meghívott a Belvárosi Színházba. Ezzel véget értek a „zord idők”.

(1939. április 12., 25–26. oldal)

 

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a bittner.levente@mno.hu címre!


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »