Kettőt gondolni

Áll a bál a Quimby múlt pénteki tusványosi koncertje miatt. Dühös rajongói hozzászólások ezrei lepték el az együttes Facebook-oldalát, míg több sajtótermék kész tényként kezelte: a Quimbynek vége, Kiss Tibiék leírták magukat azzal, hogy „Orbán Viktor házi fesztiválján” muzsikáltak. Bár a 27. bálványosi szabadegyetemen mások mellett a Tankcsapda és a Lovasi András vezette Kiscsillag is színpadra lépett, a kritikusoknak csak a Quimby szereplésével akadt problémájuk.

Nem véletlen, a zenekar ugyanis az elmúlt években egyre keményebb kritikával illette a jelenlegi hatalmat. A bírálat és a fellépés összeférhetetlensége ugyanakkor jelzi, hogy az ügy jócskán túlmutat Tusványoson és a Quimbyn. Az, hogy a rajongók egy koncert miatt támadják (korábbi) kedvenceiket, a politikai megosztottság természetességéről tanúskodik. Immár nem lehet máshogy, nincs visszaút – ha valaki beleállt az Orbán-kormány elleni harcba, már soha többé nem lehet független. A felháborodott kommentárok és újságcikkek azonban így pontosan ugyanazt a logikát követik, amit ítéletük szerint a jelenlegi „antidemokratikus, demagóg és nacionalista rezsim”. Ugyanúgy feloldják az alany szabadságát a politikában. Azt üzenik, hogy nincs döntési lehetőség, csak az ideológia által meghatározott út.

„Hát üvöltsön, akinek tetszik a zaj! / Aki a bársonyszékbe új majmot akar. / Hát fel a kezekkel, aki nem akar félni! / Segget nyalni, kussban remélni” – így szól a Quimby Forradalom című dalának refrénje. Nem nehéz értelmezni, néhány nevet beillesztünk a sorok közé, és máris kész napjaink közéleti diagnózisa: az Orbán-rendszer kemény kritikája – gondolhatják sokan. Máskülönben aligha keltett volna ilyen nagy felháborodást a tusványosi koncert. A reakcióból ítélve a rajongók számára egyértelmű volt, hogy a dallal Kiss Tibi és társai letették a garast: elfoglalták a helyüket a nagy (zenekari) árok bal oldalán. Ahonnan nincs visszaút, vagy ha mégis, az egyenértékű az árulással. Tusványosi fellépésükkel ezért most szembeköpték saját magukat és a közönséget is, hiszen „átálltak”, eladták a lelküket a Fidesz nevű ördögnek és így tovább – sorolták a vádakat a rajongók.

Persze ahogy több hozzászóló is megemlítette, egy huszonöt éves zenekar nem lehet annyira naiv, hogy ne tudja, mit jelent fellépni a szabadegyetemen. Emiatt is volt különös, hogy a Quimby kedden egy kissé ügyetlen közleményt adott ki. Ebben először azt hangsúlyozták, ők azért mentek, hogy erdélyi fiataloknak zenéljenek, a rendezvény politikai tartalmától elhatárolódnak. Később mégis úgy fogalmaztak: „beleléptünk a szarba, félreérthetővé váltunk, de az sem kizárt, hogy egyszerűen csőbe lettünk húzva.” Ki, miért és hogyan húzta őket csőbe? Vagy talán az lenne a csőbe húzás, hogy bár „a zenekar a kezdetektől mindig megőrizte a függetlenségét”, és a jövőben sem szeretnének semmilyen politikai képződmény szócsöve lenni, mégis ez történt? Szócsőbe húzták a Quimbyt? Ha igen, akkor viszont most fordított ez a cső: a tölcséren befelé ömlik a demagógia.

De ez a történet nemcsak róluk szól, hanem mindannyiunkról. Arról, hogy agyunk a politikai megosztottság mentén végérvényesen kettévált, és ezt már észre sem vesszük. Nem látunk tovább annál, ami még megmaradt. Kosztolányi Dezső írja az Édes Anna epilógusában az őt zsidóbérencnek, fehérterroristának vagy épp álszent katolikusnak bélyegző utcai leselkedőkről, hogy „az arcukon pedig az látszott, hogy nekik valóban mindig csak egy gondolatuk volt, de az is látszott, hogy kettőt már nem tudtak volna gondolni”.

Sajnos, úgy tűnik, kettőt már mi sem tudunk gondolni.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 29.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »