Kétszer eresztett gyökeret a svájci Kelet-Magyarországon

Kétszer eresztett gyökeret a svájci Kelet-Magyarországon

Heinrich Schornón nem fog az idő. Pontosan olyan lelkesedéssel faragja fából a szobrait, mint huszonöt évvel ezelőtt. Szikár alkat. Megőrizte lendületét, a svájcit nem kényelmesítették el a magyar ételek. De a vére megváltozott. „Annyi pálinkát és bort ittam már itt, hogy magyar vér csorog az ereimben” – vallja nevetve. Vajon elég-e ennyi a boldoguláshoz Magyarország egyik legszegényebb vidékén?

Nagy szenzáció volt huszonöt éve, hogy Rápolton, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egyik legszegényebb zsákfalvában, az isten háta mögött letelepedett egy svájci fiatalember. A Szamos folyó gátjának szorított, százhetven lakosú falunak, Rápoltnak, ahol a madár se jár, akkoriban egyetlen nevezetessége volt: a buszfordulója. Hát lett egy másik is: a svájci Winterthurban született szobrász, Heinrich Schorno.

Először 1982-ben járt Magyarországon. Művészeti ösztöndíjasként a képzőművészeti főiskolán tanult, és később a magyar művész barátok meghívására évente nálunk nyaralt. Addig-addig járt ide, míg elhatározta, hogy vesz magának egy házat. A művésztársak közül a Csengeren született, Tyukod–Mátészalka térségéhez kötődő Bíró Lajos szobrászművész felhajtott jó néhány eladó házat a környék elnéptelenedő falvaiban. Schorno egyszerű vályogházas portát vásárolt meg 1991-ben Rápolton. A házért 450 ezer forintot adott, majd a szomszédos omladozó ingatlant is megvásárolta. Műteremnek szánta, háromszázezer forintot tett le érte.

Először 1998-ban találkoztam vele, aztán tíz évvel később, végül pedig alig egy hónappal ezelőtt. Schorno-retrospektív – avagy szertefoszlanak-e a svájci álmok Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében?

Az első találkozás – 1998

Csengője nincs, kutyák rohannak le a kerítésig. Régi bútorokkal rendezte be a házat. Jöttömre felesége, a csinos Christine süteményt tesz az asztalra. Először idegenkedve fogadták próbálkozását, de már hetente kétszer aerobikórákat tart az ököritófülpösi asszonyoknak. Faragott bölcsőben ring a Mátészalkán született Rebeka.

– Svájcban csak a tehetős emberek élhetnek saját tulajdonú lakásban. Nekem fiatal szobrászként esélyem sem volt arra, hogy tíz-tizenöt éven belül annyira gazdag legyek, hogy kedvem szerint való saját házat vehessek – kezdi Schorno. – Egy ilyen száz négyzetméteres ház felújítva Svájcban nyolcvanmillió forintnyi frankba kerülne.

Körbevezet a birodalmán. Az udvaron készülő szobrok. A mészkövet Komárom mellől hozatja, a márványt pedig Romániából és Olaszországból. A csengeri önkormányzat megrendelésére épp a település híres szülötteit ábrázoló mészkő kompozíción dolgozik. Van az udvarán fából készült kecske és levehető fülű disznó is. Utóbbi a budapesti artexpóra készül, és másképp nem férne be az autójába.

Heinrich Schorno tisztában van vele, hogy Rápolt nagyon szegény falu, de ő lelkileg gazdagabb lett attól, hogy a településen él. Az isten háta mögött még működik az öregek napközi otthona, a gázcseretelep, a terménydaráló és a tejátvevő, de már huszonnégyen munkanélküliek – a munkaképes korú lakosság ötven százaléka. Mivel Schorno szerényen beilleszkedett az itt élők közé, befogadták. Nagyon elégedett élete folyásával. Felajánlotta, hogy a rápoltiak iránti tiszteletből szobrot emel a falu főterén.

Rápolt másodszor – 2008

„Hitel csak akkor van, ha elmúltál már százéves, és elkísérnek a nagyszüleid is” – olvasom tíz évvel később a rápolti Lórúgás italkimérés pultja fölött. A kiírás sejteti: a csapos, Heinrich Schorno az elmúlt időszakban sok mindent megtapasztalt a magyar viszonyokból. Lószerszámok és lovasjelenetet ábrázoló grafikák a falon, a fatörzsekből faragott bárszékeken bőrnyergek, arra ül a vendég, ha akar.

Nyikorog az ajtó, majd az agyagos sarat leverve lábáról munkaruhás férfi lép a helyiségbe.
– Szervusz, művész bácsi!
– Szervusz, Tibikém!

Végigcsorog a pálinka az ember torkán, majd nagyot koppan a pohár alja a söntéspulton. Heinrich Schorno egymás után emeli az áttörölgetett korsókat az energiatakarékos lámpa fényéhez, majd a mustra végével eldönti, helyére kerül-e az ivóalkalmatosság, vagy még dörzsöli a puha pamutvászonnal.

Távolsági busz fordul a kocsma elé. A sofőr járva hagyja a motort, míg gyorsan behörpint egy feketét. Itt van Bandi, Béluskám és Péter bátya is. Schorno állja a sarat a belpolitika, a külhoni problémák és a gazdaságtan kérdéskörében. Szó esik e komor délelőttön a kukorica mázsánkénti áráról, a takarmányfélék összetételéről, de a disznóölés technikájáról is.

Kétezeregyben Schorno megünnepelte, hogy tíz éve él Rápolton. Százötven vendéget hívott a világ minden részéről, és kitárta háza kapuját a falusiak előtt – így évekig első rápolti falunapként emlegették a rendezvényt. Az elmúlt években rendre jártak hozzá az ismerősök Svájcból, Németországból, és egyik barátja, Wegmann Beat úgy döntött, szintén Rápoltra telepedik. Lótartó gazdaember, világhíres fogathajtó-dinasztia tagja. Három éve, 2005-ben Winterthurból Magyarországra lovagolva párjával költözött be az itt megvett házába.

Heinrich Schorno életében nehéz időszak következett. Felesége, Christine, beleunva az ingerszegény környezetbe, közös gyermekükkel együtt visszaköltözött Svájcba. Kiderült az is, hogy Schorno nem tud megélni a szobrászkodásból Magyarország keleti részén. Létrehozott Beattel egy rápolti vállalkozást. Megvették az időközben bezárt tejátvevő négyszer négy méteres épületét, ahol iciripiciri kocsmát, esetleg lángossütőt szerettek volna nyitni, de ezt a tervet végül nem tudták megvalósítani. Ezért vásárolták meg később részletre ezt a falusi kocsmát, majd jelentős átalakítást követően megnyitották. Így került Schorno művész úr a pult mögé.

– Nagy fejtörést okozott, hogy mihez kezdjek, miután magamra maradtam. Vissza nem megyek Svájcba, mert „nem lehet úgy ugrálni, mint a bolha”. Kapóra jött a barátommal közös kocsma. Alapozva Wegmann Beat hajtói tapasztalatára és az én művészeti tevékenységemre, a lovas turizmusban és az alkotótáborban is látunk fantáziát. Három turistaházat is létre szeretnénk hozni – foglalja össze terveiket Schorno.

A férfi sóhajtásaiból kiderül, hogy tizenhat évvel ezelőtt, amikor házat vett itt, paradicsomnak tartotta Magyarországot, de ez mára némileg megváltozott. – Most is paradicsom, csak beteg, penészedik, mert rosszul kezelik. Tizenöt év alatt sokszor megkérdezték, hogy normális vagyok-e, mert olyan országba költöztem, ahonnan egyébként elmenekülnek az emberek. No persze milyen ország is az, ahol zsebre ment és megy a privatizáció, ahol pártszíntől függetlenül az államvezetés magára hagyja az ország lakosságát, s az emberek a szabályozás miatt a kitűnő földjükön sem tudnak gazdálkodni? Miközben ezen a vidéken ötven forint a termelőnél egy kiló szép alma, miért kerül Budapesten egy euróba kilója, és miért olcsóbb a cseh, lengyel, szlovák tej, mint a magyar?

Schorno végigvezet a kertben, s mutatja alkotásait: többek között a fából készült kecskét és a fővárost már megjárt, levehető fülű disznót. Itt kiderül, hogy nagy hatással van rá néhány, mint mondja, zseniális magyar termék, mint a Túró Rudi, az Erős Pista és az Unicum. Megmutatja a közülük leginkább megformázhatót, egy márványból készült unicumos butéliát.

Ebben a pillanatban féltékenyen előrohan az ólból Whoopi Goldberg, Tina Turner és Eros Ramazzotti, azaz a sztárok nevére keresztelt három csüngő hasú vietnami koca. Aztán megjelennek a kecskék, a lovak és a kuvaszok is. Nagy egyetértésben ropogtatják a kukoricát és a csontokat egy félig elkészült, embermagasságú kőszobor közelében.

Aztán megint a kocsma, a szokásos jelenet.

– Köszönöm szépen, művész bácsi! – mondja egy férfi, mikor az asztalra teszi poharát.
Schorno, aki ebbe a kocsmába építette be még kedvenc lova utolsó patkóját is, a pultot törölgetve válaszol:
– Egészségedre, Laci!

Újrakezdés Fehérgyarmaton – 2016

Idén március első napjaiban jártam ismét arrafelé. Gondoltam, iszom egy jó kávét Schorno kocsmájában. Sehol egy teremtett lélek. Bezárt a rápolti kocsma. Ajtaján már megrozsdásodott a lakat. Heinrich Schorno portájáról sem rohannak elő a kutyák, látni, hogy nincs élet a falak között. Üresek az ereszek alá rakott, esővíz gyűjtésére szolgáló fadézsák is, amelyeket látva a falu lakói egykor azt kérdezték fejüket csóválva: „Ugyan, mire való az!”

Visszament Svájcba – gondolom. De tévedek.

Prüszköl, köpköd a gázlángtól bebarnult régi kotyogó. Heinrich Schorno a fehérgyarmati ház családi képekkel tarkított konyhájában kettéönti a kávét. – Nem könnyű itt az élet. Öt éve bezártuk a kocsmát. A falu már nem inspirál, ezért meghirdettem eladásra a rápolti házamat. Svájcban alapítottam egy vállalkozást, így egy ideje egy hónapból két hetet otthon dolgozom. Kertépítéssel, belsőépítészettel foglalkozom. A szobraimat is ott értékesítem, mert Magyarországon nincs kereslet rájuk. Mi tart itt? Hát a szerelem – kacsint a fali képekre mutatva.

Heinrich Schorno néhány éve egy kocsordi barátjánál szobrot faragott. Mivel másnap ballagott a házigazda gyermeke, és mulatságot terveztek, három hölgy ment hozzá takarítani. Schornónak nagyon tetszett az egyikük. Fél évvel később Schorno udvarolni kezdett. Aztán négy évvel ezelőtt, karácsony tájékán az asszony megkérdezte a gyermekeitől, nem lenne-e baj, ha szentestére a férfi idejönne. Azóta itt él.

Jól megvannak. Az asszony, aki ruhaboltot működtet a városkában, Schorno minden svájci kiállítására elmegy. Schorno a ház mögötti kiskertben faragja műveit, érkeztemkor éppen egy csónakban utazó kocát. – A vérem ki van mosva magyar pálinkával és borral – mondja a winterthuri mester. – Magyar vagyok, csak svájci útlevelem van.

Bolond fuvarjai vannak Svájc és Magyarország között. A svájci parasztoktól ingyen kapja a fát, így a farönköket utánfutóval hordja Magyarországra.

Svájci fából farag. Magyar szívvel. De Rápolt főterén nincsen szobor!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 26.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »