Kétségbe esve keresem a magyar munkásságot!

Kétségbe esve keresem a magyar munkásságot!

Május elsejének idusán, 12 óra nulla-nulla perckor felhívott a Piréz és megkérdezte tőlem, tudatában vagyok-e annak, hogy május elseje van?

Legyűrtem a csodálkozásomat, hogy ilyen korán kelt és be kellett vallanom neki, hogy nem ebben a tudatban fűrészeltem a fát.

Legyűrtem a csodálkozásomat, hogy ilyen korán kelt és be kellett vallanom neki, hogy nem ebben a tudatban fűrészeltem a fát.

Mert így élünk mi, konzervatívok, vasárnap is ott állunk a munka frontján és próbáljuk megünnepelni a baloldal legnagyobb ünnepét, ha már nekik nem sikerül.

Május elseje (elvtársak, majális, sör), a hetvenes évektől már alapvetően a kötelezően letudandó felvonulásról és az utána következő besörözésről szólt, illetve a felvonulási kellékek ellopásáról. Évekig egy „Éljen a Szocializmus és a Béke!” feliratú táblával hánytuk a havat a társasházunk udvarán, amit az 1985-ös felvonuláson bugáztam a gimnáziumunk készletéből. Máig emlékszem iskolánk pártitkárának vádló tekintetére, amikor csak a rekvizitumok felét kapta vissza: „És jövőre mivel akarnak vonulni Elvtársak?”

Hát pont ez volt a probléma, már ebben az évben sem voltak mazsorettek, mert a művészetis lányok produkciója az előző évben tumultuózus jeleneteket generált és volt némi fennforgás annak tárgyában, hogy ki vonul majd mögöttük, és nem milyen táblákkal, hanem milyen szándékokkal.

Elnézést ezért a hosszú felvezetésért, de szegény május elseje (d)evolúciója egyébként annyira tragikus, hogy csak zenés-táncos elemekkel lehet elviselni. Május elseje ugyanis a Munka Ünnepe! Vagyis volt valaha.

Szegény hülyék eredetileg azt ünnepelték, hogy végre van munka, illetve fizetés, és nem kell éhen halni.

Szegények eredetileg nem voltak hülyék, mert egy olyan társadalomban éltek, ahol a lakosság 98%-ra nézve igen komolyan vették az „Aki nem dolgozik az ne is egyék!” elvet. Munka ugyan nem mindig volt, tehát nem ettek mindig, de a motivációs problémák nem játszottak jelentős szerepet. A majálisok egészen jól mentek is addig, amíg az emberek emlékeztek azokra a nehéz időkre, amikor nem volt még segély, feltétel nélküli alapjövedelem, családi pótlék, legfeljebb csak vörös segély, ami a temetési hozzájárulás kommunista megfelelője, és amihez hasonlót már csak az Iszlám Állam ad a prófétához apró darabokban megtért “mártírjai” családjának.

Azokban a nehéz időkben a segély például csak a töredéke volt a munkabérnek. Brutális. Mennyivel fejlettebbek vagyunk most. Felmértük, hogy a munkanélküliség annyira sokkírozza a jó munkásembereket, hogy a sokk enyhítése érdekében a segély több vagy több szabadon felhasználható része van, mint a munkabérnek, amire egy átlagos minimálbéres munkás számíthatna.

Ez a rendszer tökéletes, teljesen emberséges, apróbb hibája azonban, hogy az emberek egy nem is annyira csekély töredéke nem szeret dolgozni. Sőt, nem is akar. Ezt a problémát sokáig sikeresen ellensúlyozták a dolgozó emberek adójának a határozott emelésével, aminek eredményeként egyre többen tapasztalhatták meg, milyen jó is munkanapi délelőttökön nézni otthon a Szulejmán ismétlését. Egyre több embernek adtuk meg a lehetőséget, hogy észrevegye, nem kell ám annyira dolgozni.

Ezek a jómunkásemberek aztán valahogy már nem tudják olyan őszintén ünnepelni a munkát, mint régen és ahogy kellene.

Sokáig, tényleg nagyon sokáig kerestük azt a pontot, amiben a vulgármarxistáknak talán igaza volt. Most végre megvan. Az embert a munka teszi emberré. Nem a tévénézés vagy a nemváltó műtét, hanem az, hogy valóban csinál valami hasznosat.

Emlékszem a nyolcvanas évek majálisain ültünk a sörpadon, ittuk a szalonbambit és néztük, ahogy a helyi „Elvtársak”, néha felturbózva egy miniszterhelyettessel, elvegyülnek a nép között és úgy tesznek mintha érdekelné őket, hogy a proletariátus jól érzi-e magát.

Magyarországon a termelőüzemek azon részét, amit nem a külföldi multik loptak el, szinte kivétel nélkül volt elvtársak tették a magukévá. Egyetlen egy sem volt olyan közöttük, aki a munkásai javára működtette volna ezeket a gyárakat, a termelőszövetkezetek „zöld bárói” a korábbi létszám 1 %-át tartották meg. Mindegyik csak a saját gazdagodását nézte, kirúgott mindenkit, akit lehetett, és pontosan olyan kapitalisták lettek, mint amilyennek azokat leírták a pártiskola „tankönyveiben”.

A becsületes kommunisták, mert ilyenek is voltak, a „magyar utat” választották, gyorsan halálra itták magukat, vagy kiderült róluk, hogy tényleg rettenetesen hülyék.

Az a nagy helyzet Elvtársak, hogy a Piréz meg én vagyunk a magyar baloldal valódi örökösei. Napos, hidegsörös majálist kívánunk minden jóakaratú munkásembernek, munkát és azt az érzést, hogy egy nagy, munkában edzett közösség tagjai ők, akik megteszik a magukét és egyszer tényleg az övék lesz a világ. Minket zavar, hogy a világ mindenféle „művészeké”, politikusoké, valóságshow szereplőké lett és mi keresünk kétségbeesetten botladozva a feldőlt sörpadok és eldobált műanyag poharak között egy igazi és boldog munkást.

De nem találunk.

De legalább nem mi árultuk el őket.

www.tutiblog.com


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »