Kéthetes mámor

Lehet vitatkozni, megérdemelték-e, de felesleges. A futballban a lényegről a tények döntenek, a legfontosabb mutató a gólok száma, márpedig a portugálok szereztek egyet, a franciák nem, így előbbiek örömükben sírhattak, az utóbbiak pedig zokogtak bánatukban. Lehet vitatkozni, érvként felhasználva olyan tényeket, mint hogy a portugál válogatott egyetlen meccset nyert meg az Európa-bajnokságon a rendes játékidőben, és ezzel is első tudott lenni, az újonc Wales ezzel szemben négyen is győzni tudott, mégis kiesett a negyeddöntőben – amúgy éppen a portugálok ejtették ki –, ám ez sem vezet sehova. A torna lebonyolítási rendjébe ez is belefért, mint ahogyan az is, hogy a csoportból, a mi csoportunkból a későbbi aranyérmes három döntetlennel éppen hogy csak továbbjutott, és ha Elek Ákos belövi a negyedik magyar gólt a portugálok ellen, akkor ők alighanem hazautaznak már a kieséses szakasz előtt.

Ám Elek a kapufát találta el, a labda onnan nem be-, hanem kifelé pattant, és a futballban ennyi elég ahhoz, hogy az élet új irányt szabjon emberi sorsoknak és dollármillióknak. Ráadásul nem is érzékelem, hogy a magyar közvéleményt látványosan megosztaná Portugália végső győzelmének a ténye, de fogalmazhatok úgy is, hogy a többséget tökéletesen hidegen hagyja. A mi Európa-bajnokságunk gyakorlatilag véget ért akkor, amikor a csoportját megnyerő, ám a nyolcaddöntőben a belgák ellenében kipottyanó magyar válogatottat a fővárosi Hősök terén ünnepelték a szurkolók, majd szépen hazamentek, és az életük visszazökkent a megszokott kerékvágásba.

Két hétig tartott a mámor az országban, és kiélveztük ennek a két hétnek minden egyes percét. Senki sem állt elő azzal, hogy a magyar válogatott az idén játszott hét meccséből csupán egyet nyert meg, kettőt elveszített, a többi pedig döntetlen lett, mert ugyanúgy nem érdekelt senkit sem, mint a portugálok Eb-sikert érő eredménysora. Rá sem hederítettünk, hogy azért lehettünk Franciaországban, mert az UEFA felemelte huszonnégyre a mezőny létszámát, mert ez mit sem számít, a lényeg, hogy ott voltunk, átélhettük azt, amit harminc éve csak irigyeltünk más nemzetektől itthonról, a televízió előtt ülve. Részesei lehettünk a futball ünnepének, ami elsősorban nem mindig arról szól, ami a pályán zajlik, hanem túlmutat azon: végre valami okán boldog, büszke közösség lehettünk, és nem az számított, ami elválaszt minket egymástól, hanem az, ami összeköthet.

Éppen ezért nem lett igazuk a kétkedőknek, akik a létszámemeléstől féltették a tornát. Nem a legszínvonalasabb Eb zárult vasárnap este, ám ezért nem az úgynevezett kicsiknek tehetünk szemrehányást, hiszen például Wales és Izland a kieséses szakaszban is kalapemelést érőn vitézkedett, és ugye, a mi csoportelsőségünk is tiszteletet vívott ki. Ugyanakkor olyan nemzetek is megérezhették a labdarúgás és vonzásköre erejét, amelyek erre eddig csaknem esélytelenek voltak. Nálunk is egyre több gyerek cserélte le a Messi és Ronaldo feliratú külföldi klubmezét a válogatottéra, és büszkén viseli a Dzsudzsák, Gera vagy Kleinheisler nevet a hátán, az pedig nem igényel magyarázatot, hogy ebből mennyit profitálhat a magyar sport és maga a futball.

Harminc év után először nem kellett kiválasztani kedvenc csapatot egy ekkora torna előtt, kézenfekvő volt, hogy kinek szurkolunk. Másodlagos preferencia nem lévén pedig a többi már mindegy lehetett. Nyertek a portugálok – nem mindegy? Nekünk ez az Európa-bajnokság rólunk szólt.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 12.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »