Kétarcú honfiság

JEGYZET – Kétszáznál is több esztendeje körvonalazódott már a hazaszeretet pontos fogalmi meghatározása, úgyhogy nem most kellene foglalkoznunk vele, ha nem ütköznénk nap mint nap két, homlokegyenest ellenkező szóhasználatába.

Jobban megnézve viszont az ellentmondás csak felszíni, a mélyebb rétegekben a kettőnek ugyanaz az erős, közös tartógyökere van – beszéljünk hát inkább kétarcú honfiságról. Elsőként lássuk a mindent kisajátító patriotizmust, ami ugyanolyan szánalmasan nevetséges, mint Shakespeare kontár Zuboly figurájának a telhetetlen, falánk mindenevése, a közismert „ide nekem az oroszlánt is!”

De ez már nem új keletű, akár meg is szokhattuk, hogy a történelmi hitelességet abszolúte félresöprő módon emlegettek és emlegetnek a mai napig is az ország nyugati részén lévő városok egykori fejlődését jelző megvalósításokat úgy, mint az első román villamos, villanytelep, acélipari létesítmény és így tovább, de a legutóbbi „szerzemény”, a 215 éves román borszéki borvízkitermelés azért már egy kissé több a soknál. Engem például sokkolt, amikor először hallottam. Közben pedig már készülődnek a pár év múlva esedékes centenáriumi ünnepségekre, amikor nagy lett az országocska.

Na de akkor hogy is van ez?! Csak remélni tudom, hogy egy kevésbé gőzös fejű honfinak is beugorhatott, hátha valaki majd épp a száz évet ünneplő banzájon kérdezi meg, honnan is lett az országnál száztizenöt százalékkal idősebb nemzeti tulajdonú a borvíz?! Az viszont óriási pofára esés lesz akkoron. Magában pedig imígyen okoskodva kijárta a reklám letiltását. Ez a jobbik eset, hisz az is lehet, hogy letudták a kifizetett számú bejátszást, és vége.

De vissza a kétarcúsághoz, mert a látszólag antihonfiság legalább ennyire cifra: a szegénység, harmadrendűség, lekezelés említésekor ki ne hallotta volna a sopánkodást, hogy nincs mit tenni, ez Románia, ilyen a román. Ezzel tulajdonképpen a legnagyobb hanyagságot, lustaságot, a kisebb-nagyobb lopásokat egy mondattal elintézik. Nem megrovóan, nem javulást ígérve, nem: megbocsátón, ez van, ezt kell szeretni. És ezzel el is értük a vastag, közös patrióta gyökeret: ugye, hogy nincs semmiféle ellentmondás?! Csak ügyes csapdahelyzet: túlhevültségünkben ugyanis nem tudni, mikor esünk magunk is bele!


Forrás:kronika.ro
Tovább a cikkre »