Két táltos

A magyar könnyűzene legnagyszerűbb pillanata az István, a király színpadra állítása volt. A szerzőpárost alkotó két ikonikus művész, a nemzeti és népi gyökerű Szörényi Levente, valamint a liberális és urbánus Bródy János élete nagyobb részében közösen dolgozva mutatta meg, hogy ha a hazai értelmiség két évszázados szekértábora képes és hajlandó együttműködni úgy, mint a Nyugat nemzedékeinek idején, akkor elképesztő energiák szabadulnak fel. Ennek az alkotói szimbiózisnak, két világ találkozásának megismételhetetlen eredménye a magyarok utolsó nagy, közös élménye lett. Az István, a király óta a hazai kulturális életnek egyetlen olyan vállalkozása sem volt, amiben kölcsönösen részt vettek volna a szemben álló oldalak vezéralakjai – a rendszerváltás után a hideg polgárháború ideológusaivá és haszonélvezőivé váltak, s már nemhogy együttműködni nem voltak hajlandók, de meg sem akarták érteni egymást. A két szekértábor, amely egymás ölelésében, önfeledten énekelt az ősbemutatón, a Vörös Hadsereg kivonulása után már csak hazaáruló kommunistát meg kirekesztő fasisztát volt hajlandó látni a másikban. Szörényi és Bródy géniusza a többi közt abban állt, ahogy megjósolták azt a testvérháborút, ami a rendszerváltás óta eltelt negyedszázad legfőbb ismérve lett.

Szörényi és Bródy örökségéért, az általuk teremtett státusért két alapvetően tehetséges művész jelentkezett be. Értelemszerűen külön utakon jártak, hisz a két szekértábor közt ekkorra már lezárult az átjárás lehetősége. A balliberális oldal számára a kétségtelenül kiváló színművész, Alföldi Róbert lett az a csodagyerek, akinek a vízióit nem lehetett megkérdőjelezni, mert olyan gátlástalanul szélhámoskodta magát színházi rendezővé, festőművésszé, tévés műsorvezetővé és közéleti megmondóemberré, hogy a teljes társadalom politikai identitásának részévé vált: aki balra szavaz, az szereti őt, aki viszont jobbra, az még egyetlen erényét, színészi játékát sem ismeri el. Alföldi a reneszánsz zseni jelmezét öltötte fel, amely köré egy egész világot hazudott: forradalmi rendezőnek, tabukon átgázoló, öntörvényű művésznek marketingelte magát, de hogy ne legyen valódi tétje az általa vezényelt, amúgy sem létező színházi forradalomnak, elment dietetikusokkal meg kutyakozmetikusokkal csevegni az RTL Klub reggeli műsorába, majd a polgárháború tüzét szítani a kormánypárti humorral nyomasztó Heti Hetesbe, hogy a kulturális életben szerzett pozíciói mellé bulvárbeágyazottságot és makulátlan politikai pedigrét vívjon ki. Ha bárkinek kétségei volnának afelől, hogy hol kezdődik, és hol végződik a színház, érdemes összevetnie bármelyik Pintér Béla-darab művészi koncepcióját mondjuk azzal a Kőműves Kelemennel, amelyben Alföldi az építőmunkásokat öltönyben és nyakkendőben, afféle brókerekként szerepeltette, hogy aztán elégedetten nézzen körbe: „tessék, parasztok, megtörtént a kultúra”. Alföldi a baloldal politikai üzenetekre mindig fogékony tömegeivel sikeresen hitette el, hogy progresszió és modernitás annyit tesz, mint egy történelmi darab hőseit mai ruhákba öltöztetni – látványos és semmitmondó gesztusaival a balliberális szekértábor legrajongottabb kulturális szélhámosa lett. A Gyurcsány-kormány hálája nem maradt el: a negyvenéves Alföldit a Nemzeti Színház igazgatói széke várta. Másnak ez talán egy életmű betetőzése lett volna, számára csupán újabb ugródeszka, hogy a kormányváltás után visszataláljon a kereskedelmi médiába, s ott könnyezve zsűrizzen karaoke-hercegnőket, mielőtt a Coca-Cola reklámarcává szegődik.

Kovács Ákos ez idő alatt a jobboldali emberek lelkében járt be hasonló utat. Karizmatikus előadóként megtehette volna, hogy nem hagyja el komfortzónáját, és a Bonanza Banzai frontembereként a Depeche Mode-életérzés értő hazai képviselője marad, előadói ambíciója és önmaga iránt táplált olthatatlan fétise azonban szétszakította a zenekart – így született meg Ákos: költő, zenész és sámán, aki önmagát rock & roll-messiásként definiálva vált az öltönyös ellenforradalom országos jelképévé. Kovács Ákos a konzervatív lázadó szerepét öltötte magára, s ezzel épp annyit kockáztatott a velejéig prűd és lefojtó magyar valóságban, amennyit Alföldi Róbert, amikor kormánypárti humoristák közé ült az ellenzéken gúnyolódni. Ákos néhány Hamvas Béla-esszé elolvasásával bejelentkezett a misztikus vátesz címére, majd addig szélhámoskodott a „tűz”, a „bűn” és a „test” szavak visszatérő használatával, míg a jobboldal identitásra éhes tömegei el nem hitték, hogy a középiskolai színvonalon megformált költészeti blöff mögött mély spirituális tartalom rejlik. A népnemzeti ikont soha senki nem szembesítette azzal, hogy a talpas pohárban lötyögtetett chardonnay milyen keservesen csekély fedezet az indiántáncot lejtő sámán maskarája mögött. Ákos a magyar könnyűzene Jim Morrisonjának hazudta magát, a sámán létéhez tartozó számlát azonban soha életében nem fizette be: a magyar nyilvánosság negyedszázada figyeli, ahogy Kovács Ákos erőlködve és reménytelenül próbálja kitalálni, vajon mit lát egy táltos, ha transzba esik. S a nemzet pontifex maximusának felségjogai vannak: ha A bosszú népe című dal szövegét Csurka István vagy Csoóri Sándor írja, alighanem a hágai bíróságon végzi, Kovács Ákos jelenléte azonban immár huszonöt éve töretlen a mainstreamben – úgy a Viva Televízióban, mint az összes kereskedelmi rádióban. Ákost azonban még antiszemita pózaiban sem érdemes komolyan venni, gyűlölete sem valóságos, csupán a territórium kijelölését és politikai tőke gyűjtögetését végzi, hogy aztán a nemzeti együttműködés rendszere busásan jutalmazza meg szolgálataiért: ha Alföldi Róbertből igazgató lett, Kovács Ákos legyen Kossuth-díjas! Hiába nem lehet egy negyvennégy éves, máig aktív zenész kapcsán életműről beszélni: ha Alföldinek járt, jár Ákosnak is. Járnak továbbá a zsíros állami megrendelések és koncerttámogatások, meg a multinacionális szponzor, a Coca-Cola szerepében ezúttal a Telekommal.

Szörényi és Bródy valódi forradalmárok voltak. Valódi teljesítményt nyújtva vállaltak valódi kockázatot egy valódi diktatúrával szemben. Az örökükbe lépő Kovács Ákos és Alföldi Róbert a politikához törleszkedő szolgaság legnyomasztóbb példáit hordozza. Jelképei a kultúra prostituálódásának, annak, ahogy az értelmiség önmagát a politika asztaláról lehulló falatokért büszkén cselédsorba veti. Két tehetséges ember, akik valakik voltak a maguk jogán, de többet akartak, ezért megkötötték az alkut. A baj pedig nem az alkuval van, mert a művésznek igenis joga van túlélni és megélni – ahogy Illyésnek vagy Örkénynek is joga volt megkötni a maga alkuit. Alföldi Róbert és Kovács Ákos azonban nem voltak erre rászorulva, soha életükben nem fenyegette őket senki és semmi – ők öntudatosan szegődtek politikusok és multinacionális cégek zsoldjába. S talán még ez sem volna baj, ha nem ők lennének ma azok a táltosok, akik mértéket adnak Magyarországnak.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 21.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »