Két kis színes

Szomorú versíró

Bekopogtatott hozzám egy szőke, félénk fiatalember. Kockás spirálfüzetben a verseit hozta el megmutatni, mondanám el róluk a véleményemet. Szeretné tudni, érdemes-e írnia. A rokonok, ismerősök szerint tehetséges, ezt mondja a magyartanára is. Marósnak tanul, jövőre teszi le a szakmunkásvizsgát. Vidékről utazott ide hozzám, miután nem kis utánajárással megtudta címemet. Nem sajnálta az időt, a fáradságot.

Egyetlen ember véleménye nem perdöntő, védekeztem már előre a túlzott bizalomból fakadó nagy felelősséggel szemben. De azért őszinte leszek, ígértem, bár azokba az ártatlan bociszemekbe nézve tudtam, ez nem is lesz olyan könnyű. A dülöngélő betűkkel rótt versek, a sántító tizenkettesek – biztosan a Toldi muzsikált kis poétám fülébe – sok-sok helyesírási hibával bizony gyöngécskék voltak. A tehetség leghalványabb jelét sem tapasztaltam. „Igen szomorúak ezek a versek – mondtam. – Egy fiatalnak az élet naposabb oldalát is meg kell látnia.”

„Két hete halt meg az édesapám” – mondta halkan. Könnycsepp jelent meg szeme sarkában. Mi tagadás, elszégyelltem magam iménti szavaim miatt. „Ezek a versek itt mind róla szólnak” – mondta. Kiderült, apja halála hozta ki belőle a verset, a nagy-nagy szomorúság. A szívét facsargató fájdalom.

Együttérzően hümmögtem, bólogattam. Ilyen töménységű fájdalommal szemben tehetetlen voltam. Megkínáltam egy kupica pálinkával, apám kamrájából való, príma szilvóriummal. Hazudni végképp nem szeretek, habozva és bátortalanul ugyan, végül is megmondtam neki, hogy a versei nem jók, nekem legalábbis nem tetszenek. Amennyire csak lehet, igyekeztem könyörületes lenni. Csak nézett rám azzal a könnyes, ártatlan szemével. Mintha én vettem volna el az édesapját. Magamra hagyott kétségeimmel. Vajon helyesen tettem-e, hogy közöltem vele a szomorú igazságot? Nem úgy kellett volna-e tennem, mint a rákos beteg kezelőorvosának, aki eltitkolja a szörnyű diagnózist, hogy életben tartsa a reményt?

Azóta nem találkoztam vele. Nem tudom, verselget-e még, vagy végleg fölhagyott vele. Az is lehet, hogy már csak én emlékszem találkozásunkra, ő már rég elfelejtette.

Évekkel ezelőtt történt, azóta édesapja fölött is besüppedt a sír.

Szavak és szegek

A rokokósan indázó betűkkel letisztázott verseket olvasom. Szeretném szépnek hinni őket, még ha nem is igazán sikerült szövegek ezek, de őszinték.

Az ember olyan tévedékeny, és olyan érzékenyek vagyunk, a költők különösképpen. Mert Pisti, ez a nevető szemű, mosolyban lubickoló arcú tizenéves legényke bizony költő. Őszintén érdekli a véleményem, megtisztelt a bizalmával, felelősséggel tartozom érte. Elmondja egyik legkedvesebb versét, mostanában írta. Beleéléssel szavalja, szeme csillog, érezni, lelkéből leledzett költemény ez. Volt a versmondásában valami felemelő, valami megható. Mintha minden szóval egy-egy gerezdet tört volna le nekem a szívéből, tessék, ez vagyok.

Pisti szerkezeti lakatos, néhány hete, nem túl hosszú munkaviszony után munkanélküli. Kihasználandó az időt esti iskolába jár, s addig is, amíg nem tud elhelyezkedni, újságkihordó lesz. „Talán egy-két cikket is megírok” – mondja. Azt forgatja a fejében, hogy fog egy tuskót meg pár kétszázas szeget, kimegy a piacra, és fogadásokat köt vállalkozó kedvű emberekkel egy százasért, ki veri be hamarabb a szeget a tuskóba a kalapács élével.

Romantikus terv, talán kicsit naiv is. Kockázatos, mint a költészet, ahol szintén bizonytalan a végkifejlet.

Nem tudom, Pisti tanult-e tőlem valamit, de azt elmondhatom, hogy én profitáltam találkozásainkból. Bizakodóbb lettem, merészebb. Időnként kedvet érzek, hogy szegeket verjek a tuskóba.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 14.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »