Keresztények és jómadarak

Keresztények és jómadarak

Egy nemzetközi szervezet megbízásából néhány héttel a háború vége után jártam először Koszovóban. Ahogy páncélozott gépkocsinkkal átléptük a montenegrói határt, úgy éreztem, hogy a pokol völgyébe ereszkedünk alá. Életemben először láttam friss háborús romokat, felgyújtott otthonokat, elpusztított hidakat. Leginkább mégis a felrobbantott templomok látványa égett bele az emlékezetembe. A szerb ortodox keresztény templomok színes hagymakupolái úgy csúsztak szét a földön szétterülő romokon, mint a strand homokjában heverő fagylaltgombócok. Tudtam, hogy illetlen ez a hasonlat, de akkor azonnal ez jutott az eszembe róluk, s azóta is így emlékszem a földön heverő kupolák színes félgömbjeire a koszovói falvakban.

Magam annak idején meg is írtam a felrobbantott és porba hullott keresztény templomok történetét egy könyvemben, de ez kevesekhez jutott el. Nyilván mindkét oldalon követtek el szörnyűségeket a szerbek és az albánok az etnikai tisztogatással járó polgárháború alatt. A koszovói (és vajdasági) autonómia szétverése súlyos bűn volt a nagyszerb soviniszták részéről. De a korabeli hivatalos propaganda Magyarországon kizárólag a szerbek bűneiről beszélt, a szerb keresztények szenvedése tabutéma volt a magyar médiában. Az akkori első Fidesz-kormány, Orbán Viktor vezetésével, teljes mellszélességgel az amerikai beavatkozást támogatta. Az ortodox keresztény szerbek és a muszlim albánok konfliktusában abszolút természetességgel az utóbbiak mellé állt.

Néhány hete, az otthonukból elüldözött szerbek Szűz Mária-ünnepe alkalmából zarándoklatot szerveztek a Musutiste községben levő, 1315-ben épült és 1999-ben lerombolt templomukhoz. A helyi muszlim szélsőségesek rájuk támadtak, és bár a koszovói rendőrség közbelépett, a keresztény zarándokok végül nem tudtak kiszállni a buszokból, és kénytelenek voltak elmenekülni. Bár Koszovó uniós tagságra pályázik, és hazánk is részt vállal a támogatásában, nem hallottunk arról, hogy a magyar kormány vagy a helyi magyar képviselet kifejezte volna a szolidaritását a koszovói szerb ortodox keresztényekkel. Lehet, hogy sokak szerint nem is kellett volna. Hiszen egy ország külpolitikáját normális esetben nem vallási, hanem geopolitikai és gazdasági megfontolások diktálják. De a magyar kormányzat közömbössége a koszovói keresztények sorsa iránt legalábbis elgondolkodtató annak fényében, hogy immár kormányprogrammá vált a „keresztényüldözés” elleni fellépés. Ahogy mondani szokás, a jótékonyság otthon kezdődik. Először a saját környezetünkben, Európában kellene kiállni a keresztény kisebbségekért.

Szíriában néhány évvel a felkelés kitörése előtt, még a békeidőkben jártam. Damaszkusz keresztény negyedében egymást érték a szépen rendben tartott és a hívek által sűrűn látogatott templomok. Az ősi szír egyház mellett számos más keresztény felekezetnek is élő közössége volt a békebeli szír fővárosban. Az örmény székesegyház parkjában ott állt a törökországi pogrom örmény áldozatainak emlékműve. Megindító volt látni, hogy egy muszlim többségű országban a keresztények elleni tömeges gyilkosságokról nyilvánosan meg lehet emlékezni. Az utcán a keresztény lányok kendő nélkül, nyugatiasan öltözködve jártak. Egy-két otthonba be is invitáltak minket a keresztény családok. Megkínáltak minket teával, üdítővel, kedvesek voltak, és örültek, hogy idegenekkel beszélgethetnek. Nekik fontos volt, hogy személyünkben kereszténnyel találkoznak. Címet is cseréltünk, és máig szégyellem, hogy aztán soha nem írtam nekik.

Az Aszad-féle szíriai kormányzat feltehetően túl keményen reagált az ellene kitört felkelésre, s mint minden polgárháborúban, itt is mindkét fél súlyos bűnöket követett el. De az kétségtelen tény, hogy a felkelők túlnyomó többsége iszlám harcos, aki a keresztényeket elűzendő vagy kiirtandó ellenségnek tekinti. A szíriai keresztények egyedül azokon a területeken vannak biztonságban, amelyeket a kormányerők ellenőriznek. A keresztények vezetői ezt kétségbeejtő üzenetekben próbálták megértetni a Nyugattal, de eddig mindhiába. A nyugati kormányok azokat a felkelőket támogatták, akik nyíltan vagy fél szívvel, de összejátszottak az iszlám szélsőségesekkel. Így cselekedett az Orbán Viktor vezette magyar kormány is. Hazánk és Szíria több évtizeden át kiváló kapcsolatokat ápolt. A magyar egyetemeken végzett szír szakemberek otthonukban magas kormányzati posztokat töltöttek be, hazánknak jó híre volt Szíriában. Az Orbán-kormány ennek ellenére gondolkodás nélkül kirúgta Budapestről a szíriai kormány diplomatáit, jelezvén, hogy velük szemben az iszlamista felkelők mellé áll. Kereszténységről akkor szó sem esett.

Ennek fényében elég meglepő, hogy a Fidesz-kormány most „keresztényüldözés elleni” helyettes államtitkárságot állított fel, mégpedig az Emberi Erőforrások Minisztériumában. Sokakkal ellentétben nem akarom kigúnyolni ezt a döntést. Önmagában nem kárhoztatható, ha a hitüket kisebbségben is megőrző keleti keresztényekkel szolidaritást vállalunk. Persze szerencsésebb, ha ezt nem a kormány, hanem a hívők és az egyházak közvetlenül teszik, ahogy templomi gyűjtések formájában már meg is történt.

De ha a kormány mindenképp részt akar vállalni ebben, akkor érthetetlen, hogy miért nem a Külügyminisztériumra bízza a keresztényüldözés elleni fellépést. A magyar kormány nem üldözi a keresztényeket (bár Iványi Gábor metodistái talán másképpen gondolják a dolgot), így nem egy belpolitikai kompetenciájú minisztériumra kellene bízni a dolgot. A koszovói, boszniai, szíriai, iraki keresztények érdekében egyedül a külügyi vezetés és a magyar diplomácia tudna érdemben fellépni. Annál is inkább, mert ezekben az országokban kormányunk eddig sziklaszilárdan a muszlim többségre hivatkozó erők mellé állt. Helyettes államtitkári poszt, szakértői, titkárnői és egyéb újabb állások kreálása helyett érdemesebb lenne külpolitikánk egyoldalúságát megváltoztatni Koszovó, Szíria és más országok esetében. Ehhez persze szakítani kellene az eddigi politikával, bizonyos konfliktust is vállalva szövetségeseinkkel.

A vallás és a politika viszonya örök és nehezen megválaszolható kérdés. Minden demokrácia az állam és az egyház szétválasztására épül. Az iszlám szélsőségesekkel éppen az a bajunk, hogy a szó szerint értelmezett vallási tanítást erőszakkal is rá akarják kényszeríteni a társadalomra. Európa ezen szerencsére már régen túljutott, és ilyen értelemben joggal féltjük laikus rendszerünket az iszlám fanatizmustól. Ez is belejátszik a migránsválság keltette indulatokba, és ezt nem szabad elfelejteni. De a megoldás bizonyosan nem a kereszténység állami propagandával történő megerősítése. A hívő embereknek maguknak kell elmélyedni a hitükben, Krisztus radikális szeretetet követelő tanításában.

Katolikusként számomra itt és most Ferenc pápa, Beer Miklós váci püspök és a magyar jezsuiták közvetítik ezt a leghitelesebben. Nyilván egyházam több más papja is ezt teszi, de menekültügyben tőlük hallottam a hiteles krisztusi tanítást. Ugyanakkor bármennyire tisztelem Ferenc pápát és követőit, belátom, hogy kormányzati szinten nem lehet mindenben és tökéletesen megvalósítani a keresztény tanokat. Éppen az állam és egyház szétválasztása okán, amit a szentatya is hirdet és támogat. Az viszont már a blaszfémia, a vallásgyalázás esete, ha valaki nyíltan vagy suttogva azt terjeszti, hogy Orbán Viktor vagy bármelyik más politikus képviseli a keresztény tanítást Ferenc pápával szemben. A magyar nyelv bölcsen az álszentség nevetséges példájaként említi, ha valaki „pápább akar lenni a pápánál”.

Beke Kata, a méltatlanul elfeledett egykori MDF-politikus egyszer felidézte gyermekkora egyszerű plébánosának örökbecsű mondását. A sokat tapasztalt pap szerint a keresztény ember úgy viszonyul az önmagát jó kereszténynek nevezőhöz, mint a madár a jómadárhoz.

A szerző publicista, volt európai parlamenti képviselő (MSZP)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 14.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »