Képzeld el: meg akarnak ölni

A húsvéti eső elmosta a fekete, arany és piros gyertyákat Antwerpen főterén. Mellettem egy japán turista fotózza a virágokat, a rongyos zászlókat és John Lennon Imagine-jének dalszövegét: a béke megázott üzeneteit. Egyik belga ismerősöm most éppen Je suis Bruxxelles portréval ékeskedik a facebookon. Már a reptéren ér a hír: atomtámadást terveztek Brüsszel szívéből Európa ellen. A repülőgépen írom soraimat, és Frankfurt felett ez jár a fejemben: „Valahol utat vesztettünk.”

Egyébként 22-e kedd hajnalra terveztem jegyet venni Brüsszelbe. Végül nem akkorra vettem, hanem 24-ére, de a hatás ettől még ugyanaz: a londoni késelések, az isztambuli robbantások és a párizsi mészárlások olyan közel kerültek hozzám, hogy már csak egy kattintás választott el tőlük. Tény, hogy Európa nagyvárosairól többet nem a nyugati csillogás és a kultúra, az üzletek és a látnivalók jutnak az eszünkbe, hanem a vérfürdő, a rettegés, a fejetlenség és a dekadencia.

Alapvetően idegenkedtem korábban az európai kultúra kihalását vizionáló gondolatoktól, és most is nehezemre esik idézőjel nélkül leírni ezeket a szavakat. Ezzel rajtam kívül talán többen is így voltak, és érthető is az ellenérzésünk: magyarként az ellenfeleink majdnem mindig európai emberek voltak, sohasem gyarmatosítottunk, és bevándorlási kérdés máig nincs jelen nálunk olyan mértékben, mint nyugaton. Az utóbbi időben azonban nemzetközi események és személyes élmények is átírták a gondolataimat – ha tetszik, egyfajta elemi érzést ébresztettek fel bennem bizonyos történések, melyek során akarva-akaratlanul is egy táborba kerültem olyan emberekkel, akikhez eddig vajmi kevés érzelmi vagy eszmei barátság fűzött.

Ezek közé tartozott, amikor egy palesztin támadó mellettem kezdett késelésbe Jeruzsálem Óvárosában; amikor a londoni metróban az orrom előtt éltették a fehérek halálát fekete bevándorlók: és ezek közé tartozott a párizsi, illetve legújabban a brüsszeli vérfürdő. Nem mintha újdonság lett volna előttem, hogy ilyen van, vagy, hogy velem is megeshetne – de a magyar valóság a tyúktolvaj cigányokról, a pimasz ballib újságírókról és Orbán urambátyámországáról szól. Még akkor sem éreztem közelinek és azonnalinak a veszélyt, mikor a Keleti pályaudvaron hemzsegtek az idegenek, és az első hírek felröppentek a közéjük keveredő lehetséges terroristákról – melyeket egyébként a baloldali sajtó rendre kigúnyolt.

Valahol a nyugati kultúra és a kellemes európai létbiztonság rózsaszín ködében

szunnyadni hagytunk néhány alapvető ösztönt és zsigeri érzést, amelyek jó okkal fejlődtek ki: a saját életünk és épségünk megóvásának érdekében.

Bővebben!


Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »