Képaláírások címen megjelent Szőcs Zoltán legújabb könyve

Képaláírások címen megjelent Szőcs Zoltán legújabb könyve

Szőcs Zoltánt előbb a Hunnia Füzetek című folyóirat, majd a Havi Magyar Fórum szerkesztőjeként és a Heti Magyar Fórum rovatírójaként ismerhette meg az olvasó. A Szabó Dezső Emléktársaság egyik létrehozója, annak megszűntéig főtitkára. Az 1993-ban napvilágot látott Szabó Dezső Emlékkönyv összeállítási munkáján kívül Szőcs Zoltán írta az antológia bevezetőjét, illetve A magvető címmel annak egyik irodalomtörténeti tanulmányát. A Kairosz Kiadó 2011-ben megjelentette a Szabó Dezső Enciklopédia című kötetét. Szintén a Kairosz Kiadónál látott napvilágot az Irodalomkönyv, amely a magyar írásbeliség ismert kezdeteitől egészen Fekete Gyuláig ismerteti, tanítja irodalmunk kiváló alkotóit és eseményeit. Nemrégiben Képaláírások címen jelent meg az író legújabb kötete.


Szőcs Zoltán

Szőcs Zoltán 2011-ben – utolsó írástudóként – otthagyta az akkoriban éppen a Fidesz felé kacsintgató Csurka Istvánt, a Magyar Fórumot és az általa szerkesztett Havi Magyar Fórumot. A hozzá hasonló enciklopédikus tudású írókra manapság nincs szükség, nem is hívják sehová. Az elmúlt esztendőkben a magánkiadásban megjelenő könyveivel kíván üzenni a klasszikus műveltség értékei, a szép magyar szó iránt egyre kevésbé fogékony társadalomnak. A most megjelent Képaláírások című könyvében is a feledésre ítélt keresztény, magyar és egyetemes értékekre kívánja fölnyitni a szemünket.


Szőcs Zoltán: Képaláírások

Képaláírásokat újságíróként mi is készítünk – naponta többet is – az egy-egy cikkhez, hírhez illesztett, az írást „ütősebbé”, érthetőbbé és kifejezőbbé tevő fényképekhez. Az ilyen képaláírásoknak lehetőleg rövidnek, ám a lényeget kifejezőnek kell lenniük. A politikai témájú újságcikkeinek kötetbe foglalása után az elmúlt évtizedekben inkább tanító, oktató és műveltségünk, az irodalmi és képzőművészeti ismereteink elmélyítésének, megszerettetésének szándékával megírt könyveit vehetjük a kezünkbe. Ilyen nemes szándékkal bír ez a nemrégiben megjelent, nehezen meghatározható műfajú, rövidebb lélegzetű – tehát a mai kor könyvtől elrugaszkodott emberének éppen megfelelő – írásokat csokorba kötő könyve is.


Szőcs Zoltán: Szabó Dezső Enciklopédia

A Képaláírások című kötet 324 oldala témák és korok szerint hét alcímre van felosztva. Az első, a Családi fotók írásai elvezetik az olvasót az író szülőfalujába, az 1947-es „lakosságcseréig” (magyar szempontból: deportálás – H. J.) 80 százalékban tótok lakta Békés (korábban: Csanád) megyei Nagybánhegyesre. Az író édesapját 1947-ben a benesi dekrétumok értelmében akarata ellenére a családjával együtt űzték el a felvidéki szülőfalujából, Vágfarkasdról. A Nagybánhegyesen tót családban született édesanyja azonban nem kívánt élni a „hazatelepülés” lehetőségével. „Hova haza?, ők itt vannak otthon, Bánhegyesen, nekik nincs más haza”, emlékezik Szőcs Zoltán Mamókára, az édesanyjára, aki „gótbetűs, tót Bibliát olvasott, ha engedte ideje.” (Nagybánhegyes szerepel a Wikipédiában, s a település négy híres szülöttei vagy lakói között mindössze négy személyt tartanak említésre méltónak, köztük egy Montágh Sándor nevű zsidó földbirtokost és a Rákosi-korszakban agyondíjazott, így Kossuth-díjjal is elismert Hanzó Lajos tanárt. Ám az eddig közel egy tucat könyvet írt Szőcs Zoltánt, a Hunnia folyóirat szerkesztőjét, majd a Havi Magyar Fórum szerkesztőjét, a Szabó Dezső Emléktársaság főtitkárát a Wikipédia szerkesztője nem tartja említésre méltónak.)


Írásbeliség a kezdetektől Fekete Gyuláig

A Képek rólam alcím alatt olvashatjuk az Aki voltam és akivé lettem című írást, amelynek ihletője egy fekete-fehér fénykép, igazi kordokumentum, de egyben az író élettörténetének egy fejezetének a fölvillantása is. A fénykép 1989 nyarán készült, valahol a budapesti Andrássy úton (akkor még néhány hónapig: Népköztársaság útján), s felismerhető rajta Püski Sándor, a legendás könyves, Ilus néni, a neje és a négy évtizedes emigrációból akkoriban hazatért Gombos Gyula, a neves irodalomtörténész, esszéíró, újságíró, a szovjet megszállás előtti időkben előbb a Magyar Élet szerkesztője, majd a Magyar Út felelős szerkesztője, Szabó Dezső és Németh László életművének kutatója és megismertetője. „A képen mindenki ül, egyedül én állok. Fehér nyári ing van rajtam, a bal kezemben mikrofon, és Püskiék felé nézve beszélek. (…) 1989 júniusa van, lakásomon már formálódik a megálmodott Hunnia Füzetek első száma, amely természetesen Szabó Dezső-szám lesz”, írja Szőcs Zoltán, majd hozzáteszi, hogy a fényképfölvétel idején még fiatal volt, előtte állt a nemsokára elkezdődött, s egészen 2011-ig, a Csurka Istvánnal való szakításig tartó életút: a nemzeti radikális hangvételű újságírás.


A Hunnia Füzetek Szabó Dezső-száma

A Képaláírások első borítóképén középütt kultúrtörténeti értékű, fogazott szélű kockakép, egy részletesebb fotográfia kinagyított részlete látható. Szőcs Zoltán fontosnak tartotta, hogy A nyom, amit hagyunk című írásában elmesélje, elkészítse ennek a fotográfiának a „képaláírását”, a képet kitegye könyvének borítójára még akkor is, ha elmosódottsága, pirinyó emberalakjai miatt az olvasó tekintetét talán jobban vonzó fényképet is választhatott volna. Louis Daguerre (1787-1851) díszlettervező 1838-ban az általa kidolgozott, a róla elnevezett dagerrotípia eljárással emeleti lakásának ablakából ezüstlemezre rögzítette a párizsi Boulevard de Temple egyik szakaszát, utcaképét, s annak részleteként a fotózás történetében elkészítette az első emberábrázoló fotográfiát, pontosabban dagerrotípiát. Daguerre a saját leírása szerint egy nyári reggelen készítette fölvételét a már 1838-ban is forgalmas párizsi utcáról, ám érdekes módon csupán két ember alakja látható a fotográfián: egy cipőtisztító és ügyfele. Szőcs Zoltán a képaláírásban megmagyarázza a digitális fényképezőgépekhez szokott mai ember számára megfejthetetlennek tűnő rejtélyt: a személy- és járműforgalom azért nem rögzült, mert a 10-15 percig tartó dagerrotípiás exponálás közben minden megfoghatatlanul elsuhant, kivéve a mozdulatlan út menti fákat, oszlopokat, padokat, épületeket és a Louis Daguerre kérésére jó 10-15 percig „szoborrá vált” cipőtisztítót és lábát a zsámolyra helyező foglalkoztatóját.

„Ezen idő alatt mozdulni sem volt szabad semminek, amit a képen látni akartunk. A Boulevard du Temple reggeli nyüzsgése természetesen most is adott volt, de senki emberfia nem hagyott nyomot a fényérzékeny lemezen, aki végigment az utcán, hát még, aki sietett. Ahhoz ugyanis mozdulatlanná kellett volna merevülnie, mint a cipőjét nagy türelemmel tisztíttató fiatalúrnak, vagy a fáknak, a padoknak és a házak falának”, magyarázza meg Szőcs a furcsa látványt, majd elmondja, hogy alig egy évvel a kultúrtörténeti felvétel után, 1839-ben Louis Daguerre a Boulevard de Temple részletéről, benne a két emberalakkal készült dagerrotípiás fotográfia másolatát ajándékozta a többi között I. Ferdinánd osztrák császárnak és Metternich kancellárnak. Gróf Apponyi Antal akkoriban Ausztria párizsi követe volt, s Daguerre az ő közvetítésével juttatta el a fotográfiákat Bécsbe, s ezért hálából a magyar diplomata is kapott másolatot. A gróf Apponyinak ajándékozott másolat a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum tulajdonában van.

Szőcs Zoltán szívéhez közel állnak egyes városok részletei, a róluk készült fényképek, illetve képzőművészi alkotások. A Városképek című füzérben az író a Pozsonyhoz közeli Kisgajáron született, ám életének utolsó évtizedeit Besztercebányán töltött Skuteczky Döme életképfestő egyik alkotását hívja segítségül a pesti Fővám tér hajdani szabad ég alatti piacának, az emberi élet mulandóságának, illetve a művészet örökkévalóságának bemutatására. Ars longa, vita brevis (A művészet hosszú, az élet rövid) A felvidéki festő 1892-ben, nagyjából a mai Vámház körút-Váci utca sarkáról szemlélve festette meg a korabeli pesti piac forgatagát. Az alkotás idején, 1892-ben még nem állt a Pecz Samu tervezte Központi Vásárcsarnok, sem a Ferenc József Duna-híd (Szabadsághíd). A festmény jobb felső sarkában viszont már látszik az Ybl Miklós által 1874-ben épített neoreneszánsz Fővámpalota, a mai Budapesti Corvinus Egyetem.

„Itt a valós, lüktető magyar élet Nagy-Magyarország fővárosában, a Vámház téren, 1892 egy nyári reggelén, az életképfestő vászna előtt. 122 év telt el azóta, és mindenki, aki ezen a képen látható, kivétel nélkül elérte személyes sorsának legvégső állomását, a sírt. Sorsunk paradoxona, hogy talán a legesendőbb, a csokor gyöngyvirág, amit a rég elporladt cselédleány a rég elporladt virágárustól akkor megvett, még ott lapulhat valahol egy polcon vagy egy fiókban – netán a Felvidéken vagy Erdélyben-, kipréselve egy vastag könyvben vagy Bibliában, emlékeztetve valami nagyon szépre és fontosra, valami olyanra 1892-ből, amit már mindenki, ő maga, a kiszáradt gyöngyvirág is elfelejtett”, írja Szőcs Zoltán a Mikszáth Kálmánt és nejét a horpácsi kúriában megfestő felvidéki művész képét nézegetve, majd az alkotás megihlette lírai vallomását így folytatja: „Csodálom a nyári ragyogást, a fényt, az árnyékokat Skuteczky festményén, próbálom megérteni a budai hegyek kristálytiszta ragyogását, az eltévedt bárányfelhőt, a lóvasút sínjeit, amelyeken ki lehetett jutni a Keleti pályaudvarra, ahonnét bárki – a cselédlány, a szűrös paraszt, a mosolygó háziasszony vagy az angyali szépségű virágárusnő – vehetett egy belföldi jegyet Kézdivásárhelyre, Iglóra vagy Szabadkára és utazhatott haza, a megnyugtató biztonságba, szűkebb magyar hazájába.”

Hering József – Kuruc.info

(Szőcs Zoltán Képaláírások című könyvét a Püski Könyvesházban, Budapest, I. ker. Krisztina körút 26. szám alatt lehet megvásárolni.)


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »