Kenyérháború és béke

Kenyérháború és béke

1944. szeptemberének ama nevezetes napja is úgy indult, mint akármilyen koraőszi nap, annak ellenére, hogy az országban háborús állapotok uralkodtak. Éppen ebédhez készülődött a csonka család, csonkasága lévén annak okáért, mivel nagyapám és édesapám nyugodjanak békében, mint ketten, valahol a fronton harcoltak. Nagyanyám szintén nyugodjon, többecskét bujdokolt a falu asszonyaival attól való rémületükben, „hogy, nehogy valamilyen erőszak essen rajtuk a vad orosz katonák által!” Dédnagyapám pedig az erdőre ment, ahonnan tehenes szekérrel sarjút próbált hazaszállítani.

Otthon a háznál csak dédnagyanyám tartózkodott, mint felnőtt, lánykori nevén Hérczei Julianna.

Betyár asszony volt, mindenkit kiosztott, aki vele élbe állt, lett, légyen az pergő nyelvű asszony vagy erőszakos férfi. Dédnagyapám Sebők László az elemi iskola után két osztályt járt az akkor még új Székelyudvarhelyi Katolikus Gimnáziumban, ahonnan csintalansága okáért eltanácsolták, de azért a környék legtehetségesebb ezermestere lett! Tehát dédnagyapám valahonnan az alföldről hozta Hérczei Juliannát, aki székely nemesi családból származott!

Sok volt a ház körüli munka, de helyzetét nehezítették a gondjaira bízott gyermekek is. Malvina és Jolán, apai nagynéném akkor még egyik karon űllő a másik futkosó kislány volt, Jenő bátyám pedig tizenhat éves kamaszodó legényke, előjegyezett levente katona, újonc. Amúgy csintalan nagy gyermek, mivel égett a hely amerre eljárt! Ezért dédnagyanyám elnevezte „Izgága csináló pozdorja Borkának”. Ez csupán a beceneve volt, de olyan találó, hogy nyolcvan egynéhány év múltán is fen maradt családunk szótárában. Hanem kirívó esetekben, amikor nagyon felmérgesítette környezetét „varas béka kölykének is megnevezte!”

Julianna asszony leszelte mindenikük kenyerét, töltött a párolgó fuszulykalevesből cseréptányérokba. Lapítón megvágott apróra egy vöröshagymát, megsózta, megecetezte és azt mondta. Most imádkozzunk és szótagolva mondani kezdte, a gyermekek kórusban követték:
Jöjj el Jézus, légy vendégünk,
Amit adtál áld meg kérünk. Ámen.

Ebben a pillanatban csattant a kapu, valaki szokatlan módon csapta hátra és dédnagyanyám már tudta, hogy ki. Durva idegen beszéd hallatszott, az útról nehéz lábak kopogása.
– Jézust hívtuk és Lucifer érkezett! – gondolta magában megőrizve keserű humorát és hangosan azt mondta. – Ne féljetek, rossz emberek jönnek de Nannyó megvéd titeket!

Ahogy ezt kimondta már be is csörtetett két orosz katona, az egyik akkora, mint a bibliai Góliát a másik, pedig mint a bibliai Dávid. Az egyik Szergej Szergejevics, a másik Aljósa Aljósovics. Szergej annyira hatalmas volt, hogy dobtáros géppisztolya játékszernek tűnt kezében. Aljósa kis vézna gyermek finom arcvonásokkal, apró termettel, hogy Jenő bátyám magasabb volt nálánál, amit nagy megelégedéssel nyugtázzon is már az első pillanatban.
– Nyemeckij? – mennydörögte Szergej.
– Nyet! – mondta dédnagyanyám félelem nélkül, kevéske orosztudással, amit frontjártas apjától eltanult.
– Vodka?
– Nyet, bár kenyerünk legyen!
– Hleba, (kenyér)?
– Nyet! – mondta Julianna asszony és tekintete az étvágygerjesztően mosolygó nagy, megkezdett kenyérre esett.

De nem csak neki, mert Szergej sem volt vak sem rövidlátó. Kezéből vállára vette a géppisztolyát és kapott a kenyér után, de kapott dédnagyanyám is, úgy, hogy egyszerre ketten ragadták meg. Kezdődött egy két percig tartó huzavona, hol az egyik, hol a másik húzta maga felé. Szergej látta, hogy asszonnyal van dolga ezért nem vetette be a durva erejét, bízván abban, hogy úgyis ő nyeri meg a kenyérháborút.

Most kellene valamit tenni, valamit mondani oroszul, emlékei között kutatott, miközben egyre szidta a kenyérrablót, magyarul. Majd támadt egy mentőötlete és rászólt a gyermekekre:
– Sírjatok minél hangosabban gyermekek!

Ahogy sírni kezdtek a kicsik azonnal eszébe jutott az orosz szó, amit kereset emléktárában:
– Gyévocski! (kislányok) – kiáltott Szergejre és szemével a gyermekek fele vágott.
– Molcsik!(kisfiú) – kiáltott vissza az orosz és szemével Aljósa fele intett.

Dédnagyanyám elbizonytalanodott egy pillanatra, mert lehetett betyár asszony, de neki is volt szíve, és Aljósa is még gyermek volt, csak azután katona és ki tudja mióta nem evett kenyeret szegény?

– Sztoj! – szólt rá békülékenyebben Szergejre, – ott a kés kétfele vágjuk! – mondta, és kezével is intette, hogy elvágják. – hárásó?
– Hárásó!(helyes, jó) – bólintott az orosz és figyelte, ahogy az asszony pontosan kétfele rüszűli a vita tárgyát.

Jenő bátyám, hogy oldódni érezte a feszültséget felállt a székről és Aljósa mellé sündörgött. Vagy három centivel magasabb volt nálánál, de még a nyakát is nyújtogatni kezdte, hogy nagyobbnak tűnjön.

– Miért szorongatod olyan görcsösen a géppisztolyodat, nem veszi el tőled senki? – kérdezte miközben a fegyverre mutatott és kajánul vigyorgott. – és miért vagy olyan büdös, te kis büdös, mióta nem fürödtél?
– Leülsz a seggedre te „varasbéka kölyke?” Egyfolytában a bajt keresed?
– De nézze meg Nannyó, magasabb vagyok, mint ő, megeszem a kását a fejéről!
– Lehetsz magasabb „izgága csináló pozdorja Borkája”, csakhogy a „tézsola” az ő kezében van!

Azzal sietett nagyanyja a kenyérszelést befejezni és egy nyaklevessel szemtelen unokáját rendre utasítani! Amit a két idegen katona nagy megelégedéssel fogadott, különösen Szergej, aki csapta is már hona alá a félbevágott kenyeret. Aztán egy hangos – dáváj – (gyerünk) – kiáltással kidobogtattak a házból.

Sebők Julianna dédnagyanyám, születet Hérczei Julianna, utánunk ment és a tornác végéből a kert teteje fölött kilesett az utcára. Négy orosz katona tartott éppen a kapu fele, amikor Szergej és Aljósa kiléptek azon. Ahogy összetalálkoztak Szergej kiáltott nekik valamit, mintha azt mondta volna, hogy – menjetek itt már semmi nektek való nem maradt, – és intett is kezével, – el innen!

Bármennyire betyár asszony is volt szükségét érezte, hogy szorongását magából kiszusszantsa:

– Hála neked Istenem, hogy segítségeddel újra megnyertem egy kenyérháborút!

Hálás öröme elfeledtette vele, hogy ebben a kenyérháborúban Szergejék is nyertesek voltak. Azt is, hogy olyan kemény leckét adtak a háborúcsinálóknak, amelyet maguk is át kéne éljenek ahhoz, hogy örök béke legyen a világon!

Sebők Mihály
Közzétéve az ENSZ nemzetközi békenapja alkalmából.


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »